3. A cselekmény és a háttér megteremtése: 6 pont

Egy röpke családi eseményt fejtettél ki nekünk, ahol be-beszúrogattad a múlt és az érzések morzsáit. Ez a fajta megoldás tetszett, és az is, hogy a főszereplő színdarabhoz hasonlította a „jelenetüket”, amit szintén kritikus szemmel látott.
Az viszont kevésbé tetszett, hogy Líviáról sokkal többet tudtunk meg, mint Alexióról, mert így terelted el a figyelmünket arról az eshetőségről, hogy talán nem is csalta meg. Noha sejthettük.
Nem vártam ódákat a nyaralásukról, de kicsit több információt is megoszthattál volna velünk az életükről. Például, miért nem lett több gyerekük? Lehet, hogy a nő magára akart koncentrálni, s a családi kötelezettségét ezzel teljesítettnek érezte, de mit szólt hozzá a férje? Nem akart volna nagy családot? Ha már az olasz sztereotípiáknál maradunk. (Bár csendben megjegyzem, akkor már szenvedélyes is lehetne, a felesége szerint mégis volt, hogy egy fatuskó érzékenységével bírt. És pont ő beszél.)
A végén pedig az volt az érzésem, főleg a gyerek reakciómentes elzavarásával, hogy összecsaptad a végét. Mert rendben, függővég, nem tudjuk, mi lesz. Valószínűleg Alexio visszajön, az is lehet, hogy elválnak, de az apa és a gyerek érzéseiről miért nem tudhattunk meg egy kicsit? Mármint, érted, ott egy tizenéves fiú, aki látja, hogy elment az apja, az anyja pedig csak áll, nem válaszol és elzavarja aludni. Mi játszódhatott le Ottóban? Egyáltalán nem értette, mi történik, kétségbeesett vagy egy világ omlott össze benne?
A másik, ami még kérdésként merült fel bennem, az a „Nem láttam az ágyában.” mondat volt. A szülei külön alszanak? Akkor most a veszekedésre vagy az ajtócsapódásra riadt fel? És pár perc alatt csekkolta az ágyat és átért a nappaliba?
Gyakorlatilag lépésről-lépésre fejtetted ki a vitát, de magát a történetet túl hirtelen vágtad el.
 

4. Stílus és helyesírás: 6 pont

Tetszett, hogy a párbeszédnél hozzáfűzted, hogyan mondják, ettől még hangsúlyosabbá vált, és jól játszottál az érzelmeik és reakcióik kifejezésével. Az is tetszett, hogy nem vágtad részekre a történetet visszaemlékezésekkel, de a leírórészeknél párszor összefolyt, hogy épp kiről van szó. Például itt:
Alexio rámeredt, tudta, hogy ez a téma elég gyorsan kifulladt – tulajdonképp, mielőtt érdemben beszélhettek volna róla. De ha valamiről, erről a legkevésbé sem akart a férjével beszélni.
Az első mondatra teljesen azt hittem, hogy Alexio gondolja így, nem Lívia.
Amit még muszáj megjegyeznem, hogy van egy olyan hiedelem, miszerint „de”-vel nem kezdünk mondatot. Ez írásban igaz. Ettől függetlenül használják, de csak nagyon hangsúlyos esetben. Kérlek, hogy erre majd jobban ügyelj! :)
Szintén figyelj majd a: végkimerülés, lelkiismeret-furdalás, meghunyászkodás, ütődött, türtőztetni, morfondírozott és „még hogy” szavakra, illetve az elgépelésekre.
Szerintem, az elnyújtott szavakat is érdemes kerülni. Gondolok itt, például az „Aaannyira tipikus!”-ra, ami így együtt, annyira beépült a nyelvünkbe, hogy valószínűleg egy a-val is ugyanazt a hatást érnénk el. Párbeszédnél még talán oké, de leírásnál kerülendő. Ez persze csak szubjektív vélemény.
 

1. A megadott szituáció beépítése: 8 pont

Tény, hogy volt egy nagy vitájuk, ami végül a férfi távozásához vezetett, de már az alaphelyzetet se nevezném békésnek. Lívia fortyogása, harapóssága, és hogy lépten-nyomon belekötött mindenbe, már az elején konfliktushoz vezetett. Bár elismerem, a későbbi súlyosabb volt, és csak így tudtad hitelesen megteremteni a vita alapját.

2. A szereplők beépítése: 6 pont

Lívia alapvetően megfelelt a leírásnak, de Alexio meglehetősen furcsa volt. És ijesztő. Főleg ezekkel a vérben forgó szemekkel, miközben kerülte a felesége tekintetét, mintha félne tőle? Hát jó, temperamentumos, de vér nem folyt, úgyhogy egész ügyesen vissza tudta fogni magát. Nekem úgy tűnt, hogy inkább a felesége csömörlött meg és nem ő, ráadásul a férfit „mediterrán világpolgárnak” nevezed. Kantot én is előszeretettel használom a beadandóimhoz, de pont az lenne a lényege, hogy nem kötődik annyira a saját kultúrájához, és bárhol megtalálja a helyét. Akkor miért érezné rosszul magát egy kétmilliós emberforgatagban, a fővárosban? Plusz, Lívia ilyenkor nem is pátyolgatta, de később azon töpreng, hogy hát soha nem akarta megbántani, mindig elnézte a hibáit… Végül is, azzal cseppet sem bántjuk a másikat, ha minden fontosabb, mint őt támogatni egy kicsit.
És itt jön az, hogy hiányoltam Lívia önkritikáját. Persze, nem ismeri el mások igazát, de ha magába néz, a saját hibáit is észre kellene vennie.
Hogy a férfival nem nehéz kijönni, a munkája is bizonyítja, viszont ebből nekem még nem jött le, hogy viszonylag sok barátja lenne.
Azt pedig tényleg nem értem, hogy miért csak egy gyerekük lett? Elméletileg szép, egészséges gyerekeiknek kellett volna lenniük. A kb. tizennégy éves fia pedig nem tűnt hitelesnek ezzel a kérdéssel és az egyszerű távozással. Az ő korában valamilyen szinten már értenie kellett volna a helyzetet, és ez alapján több reakciót vártam volna tőle.