Az élet sója

Este tíz óra is elmúlt, mire Lívia hazavergődött. Ráadásul szinte a vérkimerülésig elnyűttnek érezte magát. Férje szokásos bárgyú mosolyával az arcán várta.

- Ciao, bella – suttogta a nő fülébe, miközben lesegítette róla a kabátot. Lívia alig észrevehetően, de saját maga számára annál jelentőségteljesebben sóhajtott egyet. Hangulata egy pillanatra felderült, ahogy visszagondolt az Alexióval való kapcsolatuk elejére. Az a cataniai nyaralás... Ő még csak egy kezdő újságíró volt akkor, nem pedig egy befutott, elismert kritikus. A férfi pedig annyira sármos volt, annyira bájos, ahogyan megpróbálta kiejteni az első magyar szavakat; ráadásul mindemellé egy igazi mediterrán világpolgár kifinomult ízlése, szertelensége és szenvedélye társult.

Nosztalgikus töprengéséből hátfájása riasztotta fel, bár ennek ő maga sem örült. Lassan már nem volt más, csak a régmúlt, amire szívesen emlékezett kettőjükből. Hihetetlenül messzinek, egy világnyi távolságnak érezte azt a lassan tizenöt évet, amióta ők ketten együtt éltek a fővárosban. Nem egyszer érezte úgy, hogy Alexio mintha nem találná a helyét a két milliós emberförgetegben – talán ezért is vállalt végül munkát a bevándorlási hivatalban, ahol hasonszőrűekkel kellett foglalkoznia –, de mindig akadt valami, ami fontosabbnak bizonyult,  mint a férje csüggedelmeit pátyolgatnia. Hiszen mikor ideköltöztek, ő már terhes volt. Nem tudták ugyan, de a várandósság és az utána következő időszak Líviának több energiáját emésztett el, mint legvadabb rémálmaiban képzelte volna... utána pedig teljes erejével a munkájára kellett koncentrálnia. Hiszen mégis, hogyan lehet Magyarországon egy közalkalmazotti fizetésből kijönni? Sehogy, ezt mindketten pontosan tudták.

- Milyen volt az esti előadás? – kérdezte a férfi. Mosolya még mindig úgy világított az arcán, mintha azt gondolná, képes Lívia csömörét ennyivel eltűntetni.

- Hagyjuk – sóhajtott a nő lemondóan. – Igazi katasztrófa volt. És még milyen szenvedés lesz róla egy fél oldalas cikket írni...

Alexio rámeredt, tudta, hogy ez a téma elég gyorsan kifulladt – tulajdonképp, mielőtt érdemben beszélhettek volna róla. De ha valamiről, erről a legkevésbé sem akart a férjével beszélni. A kortárs művészethez semmi érzéke sem volt.

- Ottó ágyban van már?

Alexio szótlanul bólintott. Ma kifejezetten kedvetlennek látszott az üdvözlés ellenére. Csak pár másodperc elteltével szólalt meg.

- Nemrég küldtem ágyba.

- Nemrég? Hogyhogy? – kérdezte a nő fortyogva, hiszen nagyon későre járt, másnap pedig péntek volt. Az a nap, amikor messze a legnehezebb volt felkelteni a fiút.

- Azt hiszem, nem kell sokat magyaráznom, kitől örökölte a fiú az érzékét a számokhoz – vetette oda a férfi morcosan.

Lívia úgy érezte magát, mint aki ellen összeesküdött a világ. Nem elég, hogy egy tényleg borzalmas előadást kellett végignéznie, és közben jópofiznia a szerkesztőjével, aki természetesen magával hozta a rendezőt is, még most pont Alexio akarja kioktatni gyereknevelésből.

- Tudod jól, mennyi az idő – sziszegte.

- Házi feladat – A férfi hangjában mintha közöny bújt volna meg. – Te sem várhatod el, hogy anélkül menjen holnap.

Lívia felhúzta az orrát, mivel hirtelen nem talált semmit férje érveiben, amivel kötekedhetett volna. Kis idő elteltével tudott csak megszólalni, ám Alexio néma hallgatása csak még feszültebbé tette. Igyekezett férje arcában olvasni, hiszen régen (legalábbis kapcsolatuk elején) minden gesztusából ki tudta találni az érzéseit. Az elmúlt években azonban azt kellett megállapítania, hogy e tehetsége sokat kopott. Ezen azt estén úgy tűnt számára, mintha a világ iránti mérhetetlen utálat és keserűség járta át. De akkor is... Ő volt a nő, akit egész házasságuk alatt a tenyerén hordozott.

- De azt sem akarom, hogy hozzászokjon, hogy az apja házi feladatát adja be...

- Ha elgondolkodnál rajta, miért maradt ébren Ottó ilyen késő estig,talán nem jutnának eszedbe efféle sületlenségek – válaszolt a férfi kissé unottan.

- Talán bele se kellett volna kezdeni ebbe a beszélgetésbe – vetette oda mérgesen.

- Azt hiszem, ebben tökéletesen igazad van. – A nő kis híján megijedt. Férjét még sosem hallotta ilyen epésen beszólni. Főképp nem neki. Alexio egyszerűen túl simulékony volt ehhez. – Megyek aludni, Livia.

Bár az eddigi szavak is épp eléggé táplálták a nő folyamatosan gyűlő mérgét, az utolsó mondattól megborzongott, ám nem félelmében. Éppen ellenkezőleg. Ennyire ismerte a férjét. Tizenöt év éppen elég volt neki ahhoz, hogy ha akcentussal is, de folyékonyan megtanuljon magyarul, főleg hogy elég precíz embernek is számított olasz létére. Csak nagyon ritkán beszélt helytelenül, és ha ez mégis megtörtént, gyakori szokása volt, hogy a nő nevét képtelen volt rendesen kimondani. És a leggyakoribb ok erre az idegessége vagy haragja volt. Lívia eltökélte, hogy utánajár ennek, kerül, amibe kerül. A férfi unottsága és zavaró gesztusai sehogy sem fértek össze alapvetően békés természetével. Tizenöt év alatt még sosem látta őt így viselkedni.

A legjobbnak azt látta, ha megpróbál megértően közelíteni a férfihoz, hátha ettől meglágyul és visszatér normális hangulatához. A probléma ott kezdődött, hogy már szinte el is felejtette, hogyan kell ezt munkán kívül csinálni.

- Valami bánt? – Alexio egyszerűen hátat fordított neki, és vett egy jelentőségteljesen mély levegőt. Mivel azonban válasz nem érkezett, Lívia megkérdezte másképp. – Mi bánt?

- Hagyjuk – vetette oda a férfi morcosan.

Lívia elmerengett kis időre. Be kellett vallania – először is saját magának –, hogy nemcsak hogy nem gondolkodott a férfi – és ha szorosabban veszi, egész kapcsolatuk – problémáin, most, amikor meg akarta tenni, se ment neki. És mégsem érzett igazán semmi megrendítőt. Sem bánatot, sem felháborodást, sem lelkismeretfurdalást... semmit. Csak mintha valami hiányzott volna. De hát mi hiányozhatott volna kettejük életéből – és most csupán kettejükön gondolkodott. Sosem beszéltek erről, legalábbis az elmúlt években biztosan nem. Rohantak, és folyamatosan építették fel a saját életüket. Állás, elviselhető fizetés, saját lakás, saját autó. Ugyan Ottót néha korai gyereknek gondolta, de igazából nem bánta, hogy a család iránti vágya – vagy inkább vágyuk, hiszen az eléggé vallásos Alexio volt közülük az, aki mihamarabbi gyermekáldást szeretett volna – ilyen hamar beteljesült. Így maradt ideje saját magára koncentrálnia. Nem éltek hivalkodó életet, nem keresték a rivaldafényt, helyette normális családként viselkedhettek.

Mi hiányozhatott akkor mégis?

- Szeretném hallani – szólalt meg halkan.

- Nem értel, hogy nem akarom elmondani?

Most Lívián volt a sor, hogy egy mély lélegzetet vegyen. Biztos volt benne, hogy férje idegei pattanásig feszültek. Robbanás előtt állt, és még sosem tapasztalt ilyet. Kockáztatnia kellett, és nem tudhatta, mivel jár, ha rosszul dönt – no nem mintha bármi radikális lépést el tudott volna képzelni férjétől. De mégiscsak olasz volt, ráadásul férfi, és mint ilyen, általános szabályok szerint kiismerhetetlen. Talán ezért is volt olyan vonzó kezdetben, és emiatt vesztette el a varázsát az évek folytán, ahogy egyre többet mutatott meg magából. Még picit talán többet is, mint ami a kapcsolatuknak jót tett.

A férfi a lakás hátsó részében található hálószoba feléindult, de Lívia élő falként állt elé, és nem engedte tovább.

Micsoda abszurd szituáció, gondolta az asszony. Ilyen és ehhez hasonló jelenetet mennyit és mennyit nézett végig ostábábbnál ostobább színházi előadásokon és operákban, és soha nem gondolt arra, hogy egyszer talán a való életben is hasonlóval szembesülne. És bár igazából tudta, hogy nem lenne ajánlatos úgy cselekednie, mint az általa látott szereplőknek, mégsem jutott jobb eszébe. Szánalmasnak találta ezt az egészet, meghunyázkodásnak egy erőtlen férj előtt, valami mégsem engedte, hogy félreálljon Alexio útjából.

- Ne akar, hogy beguruljak! – morogta.

- Az nem oldana meg semmit – válaszolt Lívia hidegen.

- Nem lehet megoldani. Így nem.

- Akkor igazán elmondhatnád, hogyan lehet?

Alexio szemei vérben forogtak, de nem kereste felesége tekintetét. Éppen ellenkezőleg, inkább kerülni próbálta volna, mintha félne tőle. Vagy talán valami mástól? De miért csinálhatja ezt, töprengett el Lívia. Sosem érezte, hogy férjének efféle érzésekre adott volna okot. Feltétlen szeretet kapott tőle, és igyekezett ügyelni arra, ne bántsa meg őt, bármennyi apró-cseprő, bosszantó hibát vett is észre a viselkedésében az elvánszorgott évek során.

- Ez nem olyan egyszerű – préselte ki fogai közt a szavakat a férfi. – Beszéljük meg máskor!

- Mikor máskor? – Most már Líviának is kezdett elege lenni ebből a szerencsétlen színjátékból. Nem igaz, hogy egy férfi tényleg képes ilyen ostobán viselkedni, és ezt nem csak az ütödőtt férfi dramaturgok találják ki. – Jobb alkalmat nem is találhatnánk. Itthon vagyunk, Ottó is alszik már remélhetőleg, ki vele, mi böki a csőrödet!

Alexio most már elfordult a mennyezettől, és a tőle telhető legmérgesebb tekintettel meredt feleségére. Ámde őt nem olyan fából faragták, hogy ennyitől meghátráljon, sokkal, de sokkal vészjóslóbb helyzeteket is megoldott már. Viszont magánéletében eddig még sosem.

- Fogalmad sincs róla, igazam van?

Lívia elsápadt. Csak nem? Az utolsó dolog volt, amit el tudott képzelni a férjéről, hogy viszonyt kezd valami más nőcskével... Ennyi a vallásos olasz neveltetésről.

- Hát erről van szó...

A férfi meglepetten vonta fel a szemöldökét.

- Komolyan mondod, hogy észrevetted? Akkor hogyhogy nem tettél semmit?  Ennyire nem érdekel a kapcsolatunk? Ennyire nem érdeklünk mi?

- De igenis, hogy érdekeltek. Mit gondolsz, miért dolgozom majdnem halálra magamat?

Alexio keserűen felnevetett.

- Hát persze, igazán horribile munkád van...

- Igenis...

- Hadd fejezzem be! – szakította félbe férje a nőt megrendítően halkan. – Nem az a lényeg, hogy kinek milyen a munkája. Ezt szó nélkül elviselném. Ezzel nem bajom.

Líviának borzasztóan nehezére esett türtöztetnie magát, de kíváncsisága egyelőre erősebb volt a dühénél. Azt ugyan a lehetőségekhez képest örömmel nyugtázta, hogy legalább nem a munkahelyen összegyűlt feszültség zúdul a nyakába. De akkor mégis, mi vezethette az ő hites férjét egy másik nő karjaiba?

Szótlanul meredt a férjére, arra várva, hogy kinyögje végre, mi baja. Aki viszont, úgy tűnt, még mindig saját magával küzd, mintha nem találna szavakat, hogy kifejezze, ami zavarta.

- Tudod mit – sóhajtotta végül Lívia – igazad van... tényleg nem érdemes beszélnünk erről. Majd szólj, hogy ha ki tudsz nyögni egy épkézláb, állító mondatot.

- Hát persze – horkant fel az olasz. – Ennyire érdekel.

- Mi érdekeljen? – tört ki a feszültség a nőből. – Téged annyira nem érdekel, hogy el sem mondod. Újságíró vagyok, és nem gondolatolvasó, ha nem vetted volna észre!

- Nem, nem vagy az. De házastársak vagyunk, és a házasságunk érdekelhetne annyira...

- Beszélj már konkrétan, az Isten szerelmére!

Alexio arca elvörösödött. Ha egész este nem viselkedett volna ennyire töketlenül, felesége azt hitte volna, hogy ezzel a káromkodással kihúzta nála a gyufát. De erre a kései órára ő már semmi negatív fordulatot nem tudott elképzelni. Ha a férfi azt hitte, nem ismerte eléggé kettejük kapcsolatát, nagyot tévedett. Lívia biztos volt benne, hogy ha akarná, most már akármit megtehetne, ha eddig eljutott. Nem mintha nagy céljai lettek volna. Egyetlenegy dolgot akart csak hallani: Miért csalták meg? De abban már nem volt biztos, hogy ezt a mai nap meg akarná tudni. Éppen eléggé kimerült volt így is.

Mire visszanézett férjére, annak arca már majdnem visszanyerte normális színét. Ennyit erről a veszekedésről... Holnap minden megy majd tovább, ahogy eddig is. Pontosabban nem teljesen úgy, ahogy eddig, de ez akkor nem érdekelte.

- Emlékszel még, miért szeretted meg az olsaz konyhát? – kérdezte a férfi sejtelmesen.

Lívia megadóan meredt a mennyezetre. Aaannyira tipikus! Csak a hasára képes gondolni.

- Mondd már ki! – sóhajtotta megadóan.

- Tudod, milyen – lépett közelebb hozzá a férfi –, mikor egy jó ételből kihagyják a fűszereket? – Már-már eszelős tekintettel meredt Líviára. – Tudod, hogy milyen?

- Csak azt ne mondd, hogy olyan, mint a kapcsolatunk – Ennyi lenne csupán, morfondfírozott. Hiányzik neki a fűszer? Hiszen annyi, de annyi ideje lenne saját magára esténként, amikor ő nincs itt. Igazán csípős módját találta ki annak, hogyan használhatná ezt ki.

A nő megrázta a fejét. Hogy lehet, hogy már saját maga is olyan eszement hasonlatokban gondolkodott, mint férje.

- De igen! – kiáltott fel Alexio diadalittasan. – Pontosan. Mikor volt időnk kettőnkre utoljára? Eszedbe sem jutott, hogy netalán ketten mehetnénk színházba?

Az asszony félreérthetetlen arckifejezéssel felvonta a szemöldökét.

- Veled?

Alexióból újra kitört egy keserű kacaj.

- Si. Tudhatnád...

- Tudhatnád – szakította félbe Lívia – hogy mennyire elnyűtt és megcsömörlött tudok lenni egy előadás után.

- Szeretnéd tudni, miért?

A nő most hökkent meg igazán. A saját munkáját és a saját érzéseit akarja neki valaki megmagyarázni? És éppen a férje, akinek érzékenysége néha egy fatuskóval vetekedett.

- Igen, persze, mondd csak – válaszolt sértődötten.

- Mert te sosem tudtad elválasztani a magánéletet a munkádtól. – Óóóó, pedig mennyit tett azért, hogy így legyen. Hiszen mindig akkor próbált meg dolgozni, ihletet meríteni, még egy újabb sort kierőszakolni magából, amikor otthon tudott maradni egyedül, délelőtt. Délelőtt a cikkek, délután és este az alapanyag – ebben a mókuskerében élt, de hát az Isten szerelmére, ki lett volna képes ezt jobban megoldani? Nem éjszakázhatott folyamatosan. – Sosem tudtál hátradőlni és élvezni az életet. Mikor, mondd meg, mikor voltál utoljára teljesen ellazult és nyugodt?

Lívia vett egy mély levegőt, s kezébe temette az arcát. A férje igazán megérthette volna, hogy ők ketten sosem lesznek képesek egyként felfogni az életet. Különböző nézőpontok voltak, más emberek, hideg és meleg bizonyos szempontból – ezért volt működőképes a kapcsolatuk és a házasságuk. Legalábbis a nő addig ezt hitte.

- Melletted talán lehettem? – vágott vissza.

- Melletted lettem, az aki ma vagyok. Sokat változtam. – Kis szünet után folytatta. – És azt hiszem, te is elég sokat változtál.

Lívia erre csak halkan bólintott. Igen, nem is keveset változott. Érettebb lett, határozotabb és céltudatosabb. Ahogy egyre jobban idősödött, egyre jobban tisztában lett azzal, mit vár az élettől, és hogy mit kell tennie, hogy vágyai valóra váljanak.

Most azonban, évek óta először úgy érezte, hogy tényleg elkezd kicsúszni a talaj a lába alól. Sosem gondolta, hogy még képes lesz ezt érezni Alexio miatt. Ez lett volna a szeretet... ugyan már! Hogyan is érdemelhetné őt meg ez a pipogya alak, aki arra sem volt képes, hogy a szemébe mondja, mit tett vele, mennyire megszégyenítette a háta mögött.

- Ez nem a bizalomról szólt...

- Eddig nem – szakította félbe a férfi. – Egészen idáig nem gondoltam – sziszegte hidegen –, hogy a kettőnk közti bizalommal lehet. Egészen mostanáig.

- Éppen te beszélsz róla? – fakadt ki Lívia, mire a férfi csak felvonta a szemöldökét. – Te képmutató, álszent nyomorult!

- Milyen őrültség? – próbált közbeszólni a férfi, de Líviát nem lehetett már leállítani.

- Ne hablatyolj nekem őrültségről! Te nyavalyás! – Hirtelen előtört belőle a düh, és neki akart ugrani férjének... De képtelen volt rá. Maga sem tudta, miért, de sírva fakadt. Talán csak azért, mert ismét rá kellett ébrednie, hogy bármennyire is keménynek akart látszani mindenki előtt, volt egy gyenge oldala. Egy része, amit csak kevesen ismertek, mert óvta magát attól, hogy ezt akárkinek felfedje. De belül mégis nőből volt. Kritikus volt, örökké elégedetlen, de mégis feleség, és anya. És abban a pillanatban úgy érezte, megfullad a saját nyavalyás érzelmeitől. És annyira, de annyira szánalmasnak érezte magát emiatt.

- Jó volt vele? Megadta, amire neked szükséged van? – suttogta keserűen férje keblére borulva.

Aki azonban, ahogy ezeket a szavakat meghallotta, eltaszította őt magától, és nézése földöntúli haragot sugárzott.

- Hogy merészelsz ilyenre gondolni? Méghogy én... Az én életem csakis veled teljes – Arca folyamatosan vörösödött, és szinte már fuldoklott a dühtől. – Bármennyire is egy... bármi is volt a kapcsolatunk... én nem... sosem.

Líviának elakadt a szava, és elsápadt. Férje szemében nem látott hamisságot. A legkisebb jelét sem. Márpedig arról meg volt győződve, hogy a tiszta hazugságot, pláne egy ilyen nyilvánvalót felismerne. El akart süllyedni. Egy dologra azonban mégsem volt képes: kimondani a bocsánatkérést.

Leroskadt, s a fotelből könnyes szemmel nézett fel a férfira. Mintha az ő szemében is ugyanolyan cseppeket látott volna, de a fáradtság és a szomorúság elhomályosította a látását, s már nem volt képes megmondani, mi a valóság és mi nem az.

- Te... ezt komolyan gondoltad? Hogy én ezt tenném? Veled?

Lívia nem szólt egy szót sem. Hallgatása beszélt helyette. Csak arra ocsúdott fel, hogy ajtócsapódást hall. Alexio nem volt sehol. Pár perccel később egy másik is követte: Ottó riadt fel a ricsajra.

- Hol van apu, mama? – kérdezte halkan a fiú. – Nem láttam az ágyában.

Pokolba az emberi szívvel, ésszel és az olasz konyhával, gondolta a nő. És inkább nem válaszolt semmit, csak ágyba küldte fiát, mert nem volt teljesen biztos abban, hogy az apja visszajön. Legalábbis aznap este nem. Hogy utána mire számíthatott, arról semmi elképzelése nem volt.

Vége

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.