Összességében: a szereplők karakterábrázolása és a lelki folyamatok, érzések leírása háttérbe szorul a cselekménnyel szemben – ami nem lenne alapvetően hiba, ha nem sémák halmozására építenéd fel a cselekményszáladat. Azt hiszem, ha nem köt a határidő, és kellően kicsiszoltál egy ötletet, megemésztgetted, megbarátkoztál a saját karaktereiddel, arcot és lelket teremtettél nekik, megismerted őket, de nem jobban, mint önmagadat(!), akkor sok munkával és próbálkozással képes leszel nagyon szép történeteket adni még nekünk. Csak így tovább, a nyomvonal ott van előtted, csak követned kell…

Hidd el, tudom, hogy milyen hosszú, kacskaringós, és fárasztó végigmenni rajta. Én sem értem a végére még, sőt, egyre inkább úgy érzem, mintha alig indultam volna el… de hiszem, hogy a fejlődés érték, amire törekedni kell^^

2 pont.

Ne szontyolodj el! : ) Csak így tovább, mindig előre, a haladás felé. Köszönöm, hogy olvashattam,

Hil (bíró)

ui.: Nem akarlak megsérteni, de kikívánkozik belőlem egy megjegyzés a rajzoddal kapcsolatban is: gondolom, hogy büszke vagy rá, ha ide kitetted, de illusztrációnak csak olyat használj, ami úgy ítéled meg, hogy odakinn, a világban is jó, és megfelel, de ha arányai nincsenek, legalább stílusa van… valahogy a rajz is olyan, mint maga a történeted: tükrözi, és ennyiben remek illusztrációja az iparkodásnak, a munkának, amit belefektettél, ugyanakkor azt is hűen mutatja, mennyit kell még fejlődnöd.^^

Én egy ideje nem próbálkoztam már emberalakokkal, mert ami nem fér el a bal tenyeremben, én arról nem tudok hiteles képet rajzolni, viszont stílusom sincs, hogy a fantáziám után rajzoljak – Ashától kaptam a tuti tippet: ő fotókat használ, miközben rajzol, de nem ragaszkodik hozzájuk: csupán az arányokat és az érzést ragadja meg, és – bár ezt ő nem nagyon reklámozza – szerintem ez neki be is válik :D

 //Aért vágtam ennyi darabba, mert az elsőt olyan hirtelen levágta. o.O Biztos, ami biztos^^//

„Mikor Max lehajtotta az italát, érezte, ahogy szinte marja a torkát.” felesleges a mondatba a „szinte”. Vagy marja, vagy marha :D Elnézést… szóval ez így értelmetlen, szinte marni semmi sem tud. : ) Az italozással kapcsolatos aggályaimat az előbb már kifejtettem.

„Eközben Connie megcsörgette Dustint, hogy hozhatja Samat („a kis ribancot”, ahogy magában hívta).” Őszintén, bennem is felmerült a kérdés, hogy átnézte-e valaki ezt a történetet? Hiszen ha még csak stílusbeli hibákról lenne szó (mint ez a fránya zárójelezés már megint!), de itt még a saját főhősnőd nevét is sikerült rosszul ragozni. Sam az határozottan Samet. :D

„Egyet jegyezz meg, Max: mától mi nem ismerjük egymást. – Majd ráborította a vizet a kijózanodott Maxre, és kifutott a szabadba.” Majd mi? Hiányzik az ige – amit pont nélkül és kisbetűvel kellene kezelni, mondjuk „… egymást – köpte a lány, majd…” vagy valami hasonló. Ah, és azért köpte, mert úgy mondta, mint valami szitokszót… szerintem^^ Elviselhető a mondat ige nélkül is, csak kellemetlen az olvasónak.

„Értsd már meg, nem önszántamból csináltam! – kiabált most már Max is.” Eh… még mindig zavar az az egy ital x’D

„Aznap már senki sem látta őket. (Az ifjú párocska napjának további része az olvasóra van bízva.)” Nehhh… tudod, itt már hangosan felsóhajtottam. Miért kellenek a zárójelek? Miért kell az olvasóra bízni? Miért kell egyáltalán megjegyezni? Ha nem jegyzed meg, ugyanúgy képesek vagyunk elképzelni egy turbékoló gerlepárt, egy jó kis betörést, egy csoportos öncsonkítást vagy egy vegasi házasságkötést… kinek-kinek az ízlésére legyen bízva. :D

Hiányoztak az igazi elválasztók a történet különböző egységei közül: az előbb még Connie-t és Dustint képzeltem el, amint rituálisan guminyuszit kopasztanak Hannah Montana slágereket bömbölve, most meg azt kell látnom, hogy Sam gondolataiban vagyok? Hol volt a váltás? Megzavarodik az olvasó…

Megjegyzés: furcsák voltak a sortörések a párbeszédben, bár ez lehet, hogy csak az oldal miatt van. : )

2 pont.

„Mondhatnátok, hogy itt valami nem stimmel, hisz Sam egy lapnál publikál. Valójában az az álma, hogy kiadják a könyvét, de eddig egy kiadó sem volt erre hajlandó.” Itt szeretném arra felhívni a figyelmedet, hogy egyrészt ez a kiszólás valamiképpen kioktatónak tűnik, másrészt pedig múlt időben szerintem az álmának is múltban kellene lennie ahhoz, hogy az olvasó ne zökkenjen ki egy pillanatra a történetből.

Tudom, milyen nehéz bármiféle romantikus jelenetet megírni, de gondolj csak bele az olvasó szemszögéből. Ez: „A végén olyan közel volt, hogy érezte a leheletét, és valahogy elcsattant az első csók.” téged kielégítene, mint olvasó? Az, hogy a következő bekezdésben Sam szemszögéből is leírtad a jelenetet, jópofa, de nem gondolod, hogy egy olyan nagy szoknyapecér, mint Max, nem hagyná egyszerűen azt, hogy „valahogy” csattanjon az a bizonyos csók? Ha már várt tíz évet, nem hiszem, hogy ne futott volna szembe hasonló jelenetek sokaságával, tehát… nem tudom, nekem valahogy egy agyafúrtabb megoldás jobban illett volna a karakterhez.

„Max elkomorodott, és a mosoly is lehervadt az arcáról.” a kettő nagyjából összefügg, nem? Persze, ez nem kifejezetten hiba, sokkal inkább a stílusértéket rontja az, hogy nem érzem, minek van ott a mondat második fele.

Gyakran használtál teljesen felesleges zárójeleket. Kérdem én, mit vesztett volna a történet, ha ez: „Percek (vagy tán órák?) múlva szétváltak” és e helyett: „Attól a naptól már hivatalosan is jártak, ami (valljuk be) sok embernek nem tetszett” valami ilyen van: „Attól a naptól már hivatalosan is jártak, ami, valljuk be, sok embernek nem tetszett.”? Elárulom: semmit. : )

„Eközben Connie kicserélte Max poharát egy méregerős, csaknem tömény italt tartalmazóra.” Oké, bevallom, itt én rettentően jót derültem: áruld el nekem, milyen a „majdnem tömény ital”? Mert én úgy nézem Maxot a bulizási szokásai alapján (lásd a megírt karaktert), hogy ő bizony nem nagyon rúg be – ha már feltétlen ki kell ütni a szerencsétlent, valami tabletta hihetőbb lett volna: egyrészt, az italcserét csak a hülye nem veszi észre, másrészt a bogyók könnyen beszerezhetőek, színtelenek és ízük sincs. (Nem, nem reklámozom a partidrogokat, a partidrogok rosszak, pfuj.)

Stílus:

„Samantha Wright átlagos életet élt. Gyönyörű volt, emellett még tehetséges is: egy újságnál publikált.” Ez az a mondat, amit én nem tennék bele a helyedben, akkor is, ha maga a karakter így van megírva, mert ez a mondat bizonyos mértékig egy mériszú karaktert sugall rögtön a történet első mondatában, ahol pedig az lenne a fontos, hogy egy mondatban bebizonyítsd, hogy tudsz írni, és a képernyőhöz szegezd az olvasót. Apró fogás, de nagyon hasznos, és mindig beválik.

Sok helyütt futottam szembe magyartalan, nehézkes megfogalmazással, mint például ez: „Kérdezhetnénk: hogy lehet, hogy két ennyire különböző ember között barátság született?”

Két helyen kiemelni ugyanazt az idézetet nem hiszem, hogy értelmes, de itt: „Az enyém leszel! – azzal nekinyomta Samet egy fának, és tépni kezdte róla a ruhát. Ekkor egy férfihangot hallottak.

– Jobb lesz, ha elengeded.”

A „férfihangot hallottak:

– Jobb lesz…” a helyes használat. : )

Az ilyen végzetszerű megjegyzésektől óvakodj: „Ez ma is így történt, de ők még nem tudhatták, hogy ez a nap mindent megváltoztat.”, mert az olvasó így annyira nem lesz kíváncsi a folytatásra, mintha valami váratlanul csöppen elé, úgy, hogy nem tudott arra felkészülni.

„Észrevett rajta olyan dolgokat is, amik eddig elkerülték a figyelmét, például, hogy milyen gyönyörű, tengerkék szeme van, vagy milyen mély, bársonyos hangja.” Részben Samanthára nézve inzultáló ez a mondat, részben pedig elég hihetetlen: gondolj csak bele, milyen vaknak kell lenni ahhoz, hogy tíz év alatt ne vedd észre, hogy a legjobb barátodnak milyen szexi a szeme? Ha engem kérdezel, nem szerettem bele a fiú barátaimba, mert ahhoz nekem túl sok hibájuk van, de ha álmomból felébresztenek is fel tudnék sorolni mindegyikről legalább egy olyan dolgot, amibe, mondhatjuk, „beleszerettem”. Érted? Nem szidni akarlak, csak inteni, figyelmeztetni arra, hogy a szavak, amiket papírra vetünk, könnyebben ásnak minket el, mint bármi más :D

Cselekmény, háttér:

Átgondolatlan, gyors, összecsapott és sémákra épülő volt. A karaktereid irracionális viselkedése és a hirtelen, váratlan, megalapozatlan történések nem adtak a sztorinak egy, jól követhető vonalat, egy felépítményt, amiben mindennek megvan a maga pontos helye. Példa:

„Az enyém leszel! – azzal nekinyomta Samet egy fának, és tépni kezdte róla a ruhát. Ekkor egy férfihangot hallottak.

– Jobb lesz, ha elengeded.”

A park közepén, legyen szó fényes nappalról vagy sötét éjszakáról, józanésszel rendelkező ember nem tesz ilyet. Aki tesz, annak meg inkább nem mennék a tízméteres közelébe, ha lehet. A másik a deus ex machina megjelenő félisten kinézetű idegen: az annyira irreális, hogy már bájos.

Valahogy ez a jelleg lengte körbe az egész történetet: irreális volt, rózsaszín és műanyag, mint a frissen papírjából bontott Barbie baba… semmi köze a valósághoz, realitáshoz és ebből adódóan ahhoz sem, hogy én, mint olvasó és bíró képes legyek komolyan venni ezt a történetet. Kérlek, ne vedd sértésnek, és ne is vedd a szívedre: úgy gondolom, hogy a kiindulópont, hogy történeteket írj, a szívből való vágyódás, a mesélhetnék, mindez megvan benned. Csupán az a stílus, érzék és megérzés, amit az írók nagy, nagy, nagyon nagy része egy hosszas, botladozásokkal teli tanulási folyamat során sajátít el: az hiányzik.

2 pont.