Nick dübörgő szívvel, boldog mosollyal, Iunát átkarolva hevert a csillagok alatt. Olyan elsöprő örömet érzett, amit még sosem. És alighogy erre rádöbbent, az öröm helyét máris átvette a kétség és a keserűség. Kiküldetése néhány órán belül véget ér, neki pedig vissza kell térnie az Unionra. Míg lassan visszazökkent a valóságba, Iuna hozzásimult, és körömmel végigszántott a férfi meztelen hasán.

- Minden nővel ezt műveled?

- Mit?

- Mindenkit magadba bolondítasz?

- Nem. Általában sikítva menekülnek, amint megszólalok.

Iuna halkan kuncogott.

- Azt hiszem, én már az első mondatodba beleszerettem.

Nick némán felsóhajtott. Kezdte biztosra venni, hogy ez a búcsú nem lesz zökkenőmentes. És gőze sem volt, hogy vágjon neki. Iuna, hiába volt ötven éves, még egyáltalán nem nőtt fel. Egész életét ezen az állomáson töltötte, nagyrészt egyedül, könyvekbe és régi fényképekbe temetkezve. Még mindig olyan ártatlan és őszinte volt, mint egy gyermek, és Nick nem akarta naiv ábrándképeit porrá zúzni. Márpedig, ha most feláll, és kisétál a kikötőbe, hogy szó nélkül eltűnjön örökre… de ez még mindig jobb tervnek tűnt, mint elmondani, hogy ő egy megfigyelő, aki azért jött, hogy kiderítse, mi zavarja meg a telepesek nyugalmát az Europeián. Ha felfedi magát, azt is el kell mondania, hogy semmi használhatót nem talált, és valószínűleg éveken belül ki fogják üríteni az állomást. Az orvosokat kikérdezik az eltussolt műhibákról, Iunát kérdőre vonják a belépőkártya miatt, majd végtelen vizsgálatoknak vetik alá, hogy kiderítsék, mi nem stimmel vele. Akár túléli az űrutazást egy fejlettebb kórházba, akár nem.

- Nick!

- Igen?

- Megígértem, hogy itt fent mesélek az idegenünkről.

- Akkor mesélj!

- Én már találkoztam vele. - Nick úgy pattant fel, mint akibe villám sújtott.

- Tessék?

- Nem vagyok bolond - védekezett a lány -, és ha… nem is tudom, miért, de bízom benned, és tudom, hogy kissé ütődött vagyok, és ez nagyon furcsán hangzik…

- Állj le egy percre, kérlek! Előbb hadd tegyek fel egy kérdést: miért bízol bennem?

- Most mondtam, hogy nem tudom - mondta Iuna, miközben visszabújt a pólójába. Nick is magára kapta az alsónadrágját. - Talán, mert te más vagy, mint a többi ember. Jobban… átlátod a dolgokat, mint az átlag. És figyelsz. Neked is feltűnt, nem?

- Hogy a telepesek folyton visszamondják a költözést?

- Az itteniek pedig lassan mind továbbállnak. Az Europeia lassan elnéptelenedik.

- Igen, valóban észrevettem - lehelte Nick, arra gondolva, hogy itt, ez lenne a megfelelő pillanat, hogy bevallja, ki is ő valójában, de nem bírta megtenni.

- A szellem miatt van.

- Szellem?

- Ezért nem beszél róla senki, mert nem tudjuk pontosan meghatározni, hogy mi is ez, de a legtöbben érzik, hogy itt van. Itt, az életburán belül. Csak jobb szó híján hívom szellemnek.

- És te találkoztál vele? - Nick már felhúzta a nadrágját, és az ingébe is belebújt, mégis borzongott, és most egyáltalán nem kellemesen. A kupolára nehezedő űr, most különösen sötétnek, és kiismerhetetlennek tűnt.

- Nem úgy, ahogy két ember találkozik, de, igen. Majdnem mindig érzem, a fejemben, és néha… mintha kommunikálni próbálna.

- Mióta?

- Mióta az eszemet tudom.

- Ötven év. Semmit sem sikerült megtudnod erről az "idegenről" ennyi idő alatt sem? És ha ilyen sokan érzékelik a jelenlétét, miért nem kérvényeztétek a kutatások folytatását a Tanácstól?

- Te, tényleg hiszel nekem? - csodálkozott Iuna.

- Ezért vagyok itt. Hogy kiderítsem, miért haldoklik a telep.

- Te? - a lány félig félve, félig dühösen nézett Nickre. - Megfigyelő vagy?

- Igen, de Iuna, nem akarok rosszat.

- Már az is messze rossz, hogy itt vagy - mondta a lány ijesztően nyugodt hangon. - Feltűnt nekik, hogy a lakosság csökken. Ki fogják üríteni az állomást, ugye?

- Valószínűleg, de nem miattad. Nem az "idegen" miatt, hanem mert nem éri meg fenntartani. De ha tényleg van itt valami, kutatókat fognak ideküldeni.

- A műszereik semmit sem érnek. Anyámék sem találták.

- De azt mondtad, hozzád beszél.

- Csak próbál kapcsolatot teremteni.

- És hogy halad vele? - érdeklődött Nick karba font kézzel. Iuna válasz helyett a padlóra kucorodott, és átkarolta a térdét. - Iuna! - Nick a lány mellé guggolt, és átkarolta a vállát. - Jól vagy? A szíved az?

Iuna bólintott. A férfi nem tudta mit tehetne. Utálta a testtelen idegent, a nyomasztó állomásokat, a gyáva embereket, akik jobbnak vélték homokba dugni a fejüket, mint cselekedni, de a lányt igazán kedvelte, pedig nem ismerte, csak két napja. Mégis, jobban bízott benne, mint bárkiben a Naprendszerben, és… nem akarta elveszíteni. Mélán, tanácstalanul simogatta a vállát, míg jobban nem lett.

- Nem vagyok benne biztos - suttogta Iuna, mikor szíve újra normális ritmusban vert -, de olyan, mintha várna.

- Mire?

- Hogy valaki feltörje a jeget.

- Az egészet, odakint? - kérdezte Nick hitetlenkedve.

- Nem tudom. Talán. Nem olyan messze, pár mérföldnyire van egy repedés… anyámék nem találtak odalent semmit, de… tudod, már évek óta tervezem, hogy egyszer kimegyek oda körülnézni, csak sosem mertem elindulni.

Nick már nem gondolkodott. Ha megérkeznek a végrehajtók, Iunát biztosan elvinnék. Talán ők maguk ölnék meg. Ha van valami odakint, még az érkezésük előtt meg kell találniuk, és… elengedniük. Ha nem kapják meg időben a jelentését… talán nyerhet egy kis időt.

- Húzzunk szkafandert! - segítette talpra a lányt.

- Ki akarsz menni? - Iuna szája nyitva maradt a csodálkozástól.

- Csak ha velem tartasz.

- De…

- Tudom, ebben nincs semmi logika.

- Lehet, hogy mi sem találjuk meg. Lehet, hogy annyira más, hogy sosem leszünk képesek megérteni, sőt, az is lehet, hogy nem is létezik, csak egyszerűen megőrültem.

- Lehet - bólintott Nick. - De megeshet, hogy látunk valami csodálatosat. - Iuna elmosolyodott, és megcsóválta a fejét.

- Tényleg pont olyan különc vagy, mint én.

Pontosan egy óra múlva, épp, mikor Nick gépe felszállt, két szkafanderes alak röppent ki egy jégsiklóval az kutatólabor egy rég elfeledett kapuján keresztül. Nem tudták mi vár rájuk, de nem féltek az ismeretlentől.

<<< Vissza az előző oldalra