A DETEKTÍV

Mindig azon gondolkodtam életem során, hogy a kötelező dolgokból, hogyan lehetne élvezetesebbet csinálni, így jutottam valahogy ide, hogy azzal foglalkozzam, amivel most. Érdekeltek az emberek, és mivel érdekeltek, szerettem köztük elvegyülni, megfigyelni őket, figyelni a lábnyomaikat, ahogy sétálnak a hóban, nézni az arcvonásaikat, mozdulataikat, és egyre inkább automatizmussá vált bennem az is, hogy következtetéseket vonjak le ezekből az érdekes jelekből. Megfigyeltem hogyan járnak és a járásokhoz különböző személyiségi jegyeket kötöttem, majd az arcvonások mellé tulajdonságokat; a beszédből jellemrajzot készítettem, a nevetésből az intelligenciájukat próbáltam felmérni, és ahogy egyre több embert ismertem meg, egyre biztosabbá váltam ezeket illetően, mert tudtam, hogy a különböző jegyek mindig az adott – általam vélt – személyiséget alakítják. Érdekes módon fiatalkoromban is hasonló dolgokra késztettek, mint amit ma már hivatásszerűen űzök, de talán nem véletlen. A sors mindig megtalálja az adott személyt, vagy éppen pont fordítva. A legelső valódi eset elég kellemetlen volt. Gimnazisták voltunk és az egyik felsőbb éves, aki elég féltékeny típus volt, megkért, hogy háromszáz forint ellenében figyeljem meg a barátnőjét, hogy mit csinál szabadidejében. Azt mondta: „nincsen semmi dolgod, csak kövesd, akárhova megy! Itt a pénzed, holnap számolj be mindenről! De tényleg mindenről!” Mondtam, hogy rendben, és eltettem a pénzt. Azt hiszem már akkor is jól ismertem az embereket, mert nem vettem túl komolyan ezt a fiút, legalábbis abban az értelemben nem, hogy véleményem szerint – még ha furcsán is hangzik, de – semmi esélye nem volt a barátnőjénél. A féltékenységével az őrületbe kergette. Mindenesetre én megfigyeltem a lányt. Iskola után hazaindult, én meg rögtön a nyomába szegődtem. A sors fintora, hogy olyan úton vezetett a séta, ahol letagadni sem lehetett volna, hogy éppen követem, így – jó detektív módjára – inkább beszélgetésbe kezdtem vele. Furcsa mód annyira jól elbeszélgettünk, hogy a megfigyelésből hirtelen szerelem lett, és elkezdtünk egyre többet találkozgatni, majd egyre jobban megismertük egymást. Később – az első valódi megrendelőmtől – a háromszáz forintos bérem mellé kaptam még egy verést is, de talán ez volt a legjobb példamutatója annak, hogy a munkát és a magánéletet külön kell választanom. Mára már több száz, több ezer esetet megfigyeltem, a legérdekesebb helyzeteket ismerhettem meg. Talán kimondhatom, hogy a kapcsolatok java része – legalábbis, akik engem felkeresnek – a bizalmatlanságra épül. Bár arra a kérdésre még nem kaptam egyértelmű választ, hogy akkor valójában mi tartja össze?

Aznap egy olyan helyen találkoztam azzal a hölggyel, ami a legkevésbé sem feltűnő. Legalábbis ezt gondoltam, amíg meg nem jelent. Estélyi ruhában lépdelt végig a lecsúszott középréteg alkoholista különítményei között, és közben kezével mohón legyezett az orra előtt, hogy mindenki figyelmét felhívja vele, hogy milyen szörnyű szag van a kocsmában. Ezt persze leginkább csak ő vette észre. Én – szokásomhoz híven – rögtön elkezdtem figyelni, mivel akkor találkoztunk először. Harmincas éveiben járó, úri lány. Valószínűleg elkényeztették, járása kihívó, tartása magabiztos, arca fennkölt, mégis életundorral teli. Szeret a középpontban lenni, és valószínűleg ez az oka annak is, – gondoltam – hogy soha nem vesz fel alkalomhoz illő ruhát. „Egyfajta úri hipszter” – mondtam magamban. Régóta nem estem abba a hibába, hogy ítéletet hozzak valamely ügyfelem fölött, hiszen tudtam, hogy csak olyanok keresnek fel, akiknek problémájuk van; akiknek meg problémájuk van azok felett kár ítéletet mondani, mert a probléma már önmagában az ítélet felettük. Intettem a hölgynek, hogy észrevegyen, majd láttam zavarodott arcát, mintha arra számított volna, hogy fehér lovon, öltönyben várom, karddal és pajzzsal a kezemben, hogy egyszerre hercege legyek, egy valódi úriember és egyben vakmerő védelmezője a mindennapi problémák elől. Én jobban szerettem inkább úgy öltözni, ahogy jól érzem magam, nem úgy, ahogy elképzelnek mások. Kezet nyújtott, közben valamelyik másik asztal felé nézett, és láttam, hogy nem kívánatos neki a találkozó. Mégis ő keresett fel. Beszélgetni kezdtünk. Indulatosan beszélt, biztosnak érezte magát a dolgában, nem nézett rám, csak néha-néha, közben szőke haját csavargatta az ujjával.

-        Miért itt találkozunk ebben a porfészekben? – kérdezte.

-        Hölgyem, egy olyan helyet kellett keresnünk, ami a legkevésbé feltűnő.

-        Legkevésbé feltűnő? Bagószagú leszek, a hajamba beleszáll ez a bűz, otthon a férjem azonnal megérzi és kérdezősködni kezd, és maga azt mondja, hogy „legkevésbé feltűnő”?

-        Elnézést, nem tudtam milyenek az igényei, de akkor térjünk a tárgyra.

-        Hát most már tudja… a tárgyra. Hát térjünk rá! Azt mondom, hogy csal engem a férjem, derítse ki, hogy kivel!

-        Ennyi? Rendben.

-        Igen ennyi, akkor én megyek is… - és már majdnem el is indult.

-        Mi lenne, ha pár dolgot még elmesélne? – mondtam kissé lehangolva. – Miért gondolja, hogy más nővel csalja a férje?

-        Egészen biztos vagyok benne! Női megérzés, ennyi nem elég?

-        Esetleg jelek, melyek nyomán elindulhatnánk?

-        Jelek? Minek magának jel? Inkább csak figyelje őt, és ha bármi gyanúsat lát, szóljon nekem, értette? Itt a pénze, az előleg, amit telefonon megbeszéltünk. A többit majd utána.

Ledobta az asztalra a pénzt és távozott. Akkor határoztam el, hogy innentől kezdve a vele való találkozókat csak azért is ebbe a kocsmába szervezem, mert nem tetszett a nő hozzáállása. Nekem tetszett a hely. Miután a hölgy lelépett még megittam egy pohár sört és figyeltem az embereket. Voltak hangoskodók, voltak, akik csak csendben bámultak maguk elé, gondolataikba merültek. „Jó dolog a kocsma – gondoltam magamban – és nem is olyan rossz kocsma ez. Egészen középszerű. Csak az ilyen nőknek a csillogás, a fényűzés kell. Azt gondolják, hogy az jár nekik, de azt ők sem tudják, hogy miért”. A kocsma gyakorlatilag közösségteremtő hely. Még ha magányosan ülsz, akkor is az. Valahogy benne van a levegőben, hogy itt nem ülsz egyedül, és minden pillanatban benne van a lehetőség is, hogy megismersz valakit – még ha bátortalan is vagy. Ezért szerettem. Ahogy kotorásztam a hölgytől kapott pénzben egy kis zacskót találtam, amiben egy fénykép volt a férjéről. A hátulján a címük. Másnap neki is láttam a megfigyelésnek, akkor kezdődtek a valódi bonyodalmak…

Másnap a házuk előtt álltam meg az autómmal reggel hét órakor, könnyen el lehetett vegyülni, mert viszonylag forgalmas utca volt. Tizenöt percbe telt körülbelül, míg megjelent a férfi. Csíkos pólóban volt, fiatalos megjelenésűnek, határozott kiállásúnak tűnt. Beszállt az autójába, szép lassan elkezdtem követni. Gondoltam, hogy a munkahelyére megy, így nem volt nehéz követni miután a hölgy elküldte a munkahelyére vonatkozó adatokat is. Mikor odaérkeztünk kiszállt, és bement az épületbe. Én meg vártam. Vannak olyan helyzetek, amikor egy detektív sem tud többet tenni a várakozásnál. Ilyen volt a munkaidő. Amit lehetett megfigyeltem – például az ebédidő alatt történő dolgokat –, de vannak helyzetek, amibe nem lehetett jobban belemélyedni. Délután telefonhívásom volt. Egy férfi telefonált. Csak egy újabb ügy: úgy gondolja a felesége más férfiakkal találkozgat, és mikor rákérdez zavarban van, tehát valószínűleg titkol valamit, kéri tőlem, hogy figyeljem meg egy darabig, ha lehet. Kezdtem egyre kellemetlenebbül érezni magam az a paradoxon miatt, miszerint minél nyomorultabb irányba halad a világ annál több munkám és feladatom lesz. A bizalom hiánya! És gondolják az emberek, ha valakit lefülelnek, ha valóban jogos a feltételezésük, akkor az változtat bármit is a kettejük közötti kapcsolaton? Talán még rosszabb lesz, mert minden bizonnyal előjön a „te megfigyeltettél engem?” kérdése is, mely további feszültségeket generál. Próbáltam a munkámra koncentrálni nem a munkám mögött lappangó okokra, bár kétségtelenül felmerült bennem az az alapvető gazdasági kérdés is, hogy a kínálat határozza-e meg a keresletet vagy éppen fordítva? Mert az első esetben én magam is részes vagyok az ilyen problémák kialakulásában. Félretettem a kérdést, és megbeszéltem egy találkozót az úrral. Tegnap annyira megtetszett az a kis kocsma, hogy ezt az ügyfelet is oda invitáltam a részletek egyeztetése miatt. Addig félretettem a jelenlegi ügyet, holnap folytathatom reggel ugyanúgy – gondoltam magamban.

Időben érkeztem, mert nem szerettem, ha meg kell várakoztatnom az ügyfeleket, addig rendeltem egy pohár búzasört. A Paulaner volt a kedvencem, abban az időben gyakran ittam olyat, már amelyik kocsmában lehetett egyáltalán kapni. Ebben szerencsére lehetett – talán épp ezért is kedveltem meg ezt a helyet. Hirtelen kinyílt az ajtó és egy szempillantás alatt megfagyott a levegő körülöttem, ahogy megpillantottam az érkező férfit. Akkor értettem meg hirtelen, hogy ki telefonált aznap délután. Zavarodottan intettem, majd próbáltam természetes és nyugodt maradni. Csíkos pólóban volt, semmi kétségem nem volt afelől, hogy az az ügyfél keresett fel, akinek tegnap a felesége kért fel engem, hogy figyeljem meg őt. Kezdtek összekuszálódni a gondolataim, hogy ilyenkor mi a megfelelő, de mindenképp érdekelt a férfi története is, hátha abból többet megtudok a dolgokat illetően. Beszélgetni kezdtünk.

-        Jó napot kívánok, köszönöm a megkeresést. – mondtam esetlenül.

-        Jó napot. Elnézést, hogy ilyennel zavarom, de tegnap a feleségem, amikor hazaért olyan furcsán viselkedett. Kérdeztem hol volt, de csak hebegett habogott, és ez nem igazán tetszett nekem, végül úgy döntöttem, hogy felkeresem önt.

-        És miért gondolja, hogy egy ilyen kis történés miatt rögtön hozzám kell fordulnia? Lehet, hogy éppen ajándékot vett magának, és ezt rejtegeti ön elől. – mondtam kissé savanyú szájjal.

-        Igazából a probléma gyökere mélyebben rejtőzik. Tizenhárom éve vagyunk házasok. A feleségem többször megcsalt, és ezeket be is vallotta, én meg nem akartam már új kapcsolatba kezdeni, így inkább megpróbáltam megjavítani azt, ami elromlott – és minden alkalommal megbocsátottam neki, aztán jöttek a hullámok egyszer minden rendben volt, máskor meg úgy voltunk, mint most…

-        Ha megcsalta önt, és most is ezt feltételezi, akkor miért keresett fel engem? Én mit tehetek?

-        Nem tudom, már igazán nem tudom én sem. Maga szerint el kéne válnom?

-        Ön nem csalta meg a feleségét soha?

-        Nem!

Gondolkodóba estem, éreztem, hogy már az sem mindegy, hogy mit kérdezek, de az sem, hogy mit mondok.

-        Meséljen a feleségéről, milyen a jelleme?

-        Hát… sokszor indulatos, Kos csillagjegyben született, az ilyen emberekre jellemző szokott lenni az ilyen hevesség. Szereti, ha igaza van, és szeret kritizálni. De ez csak a felszín, mindenkihez meg lehet találni a kulcsot, ami megnyitja a gyengédséget.

-        Akkor ön megtalálta ezek szerint.

-        Voltak idők mikor egészen más volt. Az idegesség általában a problémák következménye, nem mindig emberi kérdések miatt van.

-        Értem. És jelenleg milyen problémák vannak?

-        Ki akar rúgni a főnököm. Tegnap jelentette be, hogy leépítés van, és a továbbiakban nincs rám szükség.

-        Sajnálom. – mondtam, közben elfogyott a söröm, úgyhogy intettem a pultosnak.

-        Nem iszik még egy sört?

-        Egye fene! – mondta – Jó ez a kocsma. Hangulatos. Tudja a kocsmák arra jók, hogy az emberek kiengedjék a gőzt. Biztosan sokkal jobb érzéssel megyek ma haza.

-        Én is biztos vagyok benne.

Ez után még rövid ideig beszélgettünk és abban maradtunk, hogy nem indítunk megfigyelést, mely nekem nagy megkönnyebbülést jelentett, mivel olyan esettel még nem találkoztam korábban, ahol egy házas pár két külön tagját kellett volna megfigyelnem és ezt követően még beszámolót is tartani nekik, úgy hogy ne tudjanak egymásról. Így meg volt a lehetőségem, hogy rendbe hozzam a dolgot, és a férfit már csak megfigyelnem sem kellett, már ha valóban igazat mondott és nincs más nő az ügyben. Még aznap felhívtam a hölgyet és megbeszéltem vele másnapra egy találkozót, ugyanarra a helyre.

Másnap a kocsmában vártam, a hölgy érkezett, kiegyensúlyozottabbnak tűnt, és most nem is volt annyira indulatos.

-        Jó napot! – kezdtem a beszélgetést.

-        Jó napot! – bár a hangján azért lehetett hallani egyfajta cinizmust. – van valami információja a férjemről vagy miért hívott ide megint?

-        A férje nem csalta meg és nem is fogja.

-        Na mondhatom, nagy kutató munkát végzett egy nap alatt. Ezért hívott? Tudtam, hogy nem kellene foglalkoznom ilyen ügynökökkel, csak kiszedik a pénzt az emberből aztán mondanak valamit, hogy azzal nyugtassák meg az embert. Köszönöm! Mondhatom, igazán kedves. Akkor ennyi? Vége? Nyugodjak meg ugye?

-        Igen, ennyi.

-        Ezt most komolyan mondja? Nem vicceljen már! Még nem is csinált semmit.

-        Nem is fogok! Visszaadom a pénzét és nem vállalom a munkát. – mondtam neki nyugodtan. Ő csak megdöbbenten figyelt. Levegő után kapkodott, aztán gyorsan ivott egy kortyot az italából.

-        Nem értem magát!

-        Maga megcsalta a férjét valaha?

-        Nem soha – mondta szinte üvöltve.

-        Nyugodjon meg!

-        Nem tudok! Mit képzel maga? Miért kérdez ilyeneket? Én feladatot adtam, kifizettem, nem kérdezősködést kértem, hanem információkat, érti?

-        Semmi baj. Többször megcsalta a férjét, de a férje mindig újraépítette a kapcsolatot. Felkeres engem, hogy figyeljem a férjét, mert valami gyanúsat lát. Az a baj, hogy mindenki a saját szemüvegén keresztül látja a világot, és mindenki a saját hibáit vetíti ki a világra. Hiszen a világ olyan, amilyennek látjuk, pontosabban, olyanná válik  amilyennek látni akarjuk. A férje nem csalta önt meg, de ha folytatja az idegeskedést, a gyalázkodást, a gyanúsítgatást, akkor lehet, hogy előbb-utóbb megfogja. A férje szereti önt, ez egy nap alatt kiderült számomra. Ön számára tizenhárom év alatt sem derült ki. Itt az ideje, hogy levegye ezt a maszkot amit felvett magára, és elkezdjen élni.

Ezután visszaadtam neki a pénzt, könnyeden felálltam az asztaltól, fizettem a pultnál és kisétáltam az ajtón. A hölgy ott maradt. Valószínűleg megtetszett neki a kocsma, mert múltkor hevesen menekült, most meg a tárgyalást követően sem akart nagyon eljönni onnan. Ilyen lehetett a kapcsolata a férjével is. Egyszer undok, máskor ragaszkodó, éppen amilyen hangulata van. Ez volt az utolsó ügy, amivel foglalkoztam, elfáradtam az emberektől. Nem tudom segítettem-e ezzel, nem tudom, hogy segítettem-e egyáltalán valaha bárkinek is. Lehet, hogy nem. De ezt talán én tudom a legkevésbé megítélni. Nem is kell megítélni. Ez volt a munkám, ezt végeztem. De még a mai napig sem tudom, hogy vajon a kínálat határozza-e meg a keresletet vagy fordítva?

Súgó 3 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2013.07.30. 19:36 Bandytha Kedves Író! Íme a pontjaim: Főszereplő beépítése: Bár a hölgy elég öntelt és tudálékos volt, túl sok szerephez nem jutott a történetben. Ennyiből lehetett volna a főszereplő a detektív vagy a férj is. Mondjuk, hogy 3 főszereplő volt és abból az egyikre illett a leírás. 6 pont Helyszín beépítése: A történet fő jelenetei itt játszódtak és a detektív leírásával életre is keltetted a helyet. Tetszett, hogy a feleség utálta ezt a kocsmát, a férjnek viszont bejött. 9 pont Cselekmény és háttér: Ötletes volt, hogy egy házaspár két tagja külön-külön felkéri a detektívet, hogy nyomozzon a házastársa után. Nekem tetszett, csak egy kicsit rövid és kapkodós lett a megvalósítás. Mindegyik megbeszélést hamar „lerendezted”. 8 pont Stílus és helyesírás: Csak egy-két hibát találtam, mint pl: „Nem vicceljen már” vagy egy helyen a ’meg fogja csalni’ helyett, ’megfogja’ szerepelt. A stílusod egész kellemes. 7 pont Összességében: Kicsit rövid, kicsit kapkodós, de azért nem volt rossz. 7 pont   Köszönöm, hogy olvashattam, Bandytha

2013.07.23. 21:09 Nelli Stílus és helyesírás: 8 pont Nem találtam benne elgépelést vagy helyesírási hibát, ami dicséretes (vagy én voltam felületes). :D A stílussal sem volt igazán gondom. Kicsit egyszerű volt, de ez csak az én véleményem. Összességében: 7 pont Volt mondanivalója a történetnek, de a szereplőket kicsit elhanyagoltad, főleg a kulcskaraktert. Nem volt bonyolult sztori, sőt kiszámítható volt, ami nem feltétlenül hiba, ha nem erre akartad a hangsúlyt helyezni, de mint említettem, ennél kicsit többet vártam, de ez lehet, hogy az én hibám. Kicsit semlegesen tekintek erre a műre: nem hagyott bennem mély nyomot, de nem is volt rossz, ezért összességében ennyi pontot adok rá. Nelli, Kritika Klubtag (A Merengő fórumán megtalálsz minket.)

2013.07.23. 18:25 Nelli Szia!   A főszereplő beépítése: 7 pont Ezzel nem egészen vagyok megelégedve. Persze a nő megnyilvánulásait jól eltaláltad, viszont nem éreztem azt, hogy ő lenne a történet főszereplője. A szabályzatban ugye ez van: „A történet kizárólag a kiválasztott karakter főszereplésével írható meg, de ez nem zárja ki további szereplők megjelenítését. A hangsúlynak azonban végig a főszereplőn kell maradnia.” Nos, én nem éreztem, hogy a nőn lenne a hangsúly, sokkal inkább a detektíven, aki a narrátor is volt. Igaz, ez is érdekes megközelítése a dolgoknak, de talán jobb lett volna, ha a nő többször vagy több ideig szerepel, vagy ha esetleg elhanyagolod a detektív múltját, és csak és kizárólag a nő megfigyelésével foglalkozott volna.   A helyszín beépítése: 9 pont Ezt jól megoldottad, itt hangzik el minden beszélgetés, ez a találkozóhely, és ezenkívül a kocsmán keresztül egy kis leírást is adsz az emberekről.   A cselekmény és a háttér megteremtése: 7 pont Ha nem nézem azt, hogy tulajdonképpen nem a detektívnek kellett volna a főszereplőnek lennie, akkor egész jól felépített történet lett ez. Kis betekintést engedtél a múltjába, hogy miért választotta ezt a hivatást. Végig éreztetted, hogy ő egy detektív, nem is feledkeztem meg erről egy pillanatra sem. Bár az is hozzátartozik az igazsághoz, hogy időnként elég esetlennek tűnt és az is fejtörést okozott neki, hogy mit csináljon egy ilyen helyzetben, amibe belecsöppent. De én valahogy nem éreztem, hogy olyan nagyon fonák helyzetbe került volna, ez nekem nem igazán jött át. És a párbeszédek, a találkozások is rövidek voltak, kicsit jobban is bemutathattad volna a házaspárt.   Miután elolvastam a történet leírását, kíváncsian kezdtem el olvasni a novellát. Először a rövidsége lepett meg – talán azért is, mert a másik két történet, amit eddig olvastam itt a kihíváson, ennél jóval hosszabb volt, és valahogy furcsának találtam, hogy épp egy detektíves sztori ilyen rövid. Bár persze ilyen rövidséggel is meg lehet oldani egy jó rejtélyt. De őszintén szólva csalódtam. A leírás után kicsit többet vártam, nagyobb csavart – mert ez elég kiszámítható volt. Persze azt tudom értékelni, hogy volt gondolatisága a műnek.