Európa – A Hikikomori Valósága

„Hikikomori (ひきこもり or 引き籠もりHikikomori, literally "pulling inward, being confined", i.e., "acute social withdrawal") is a Japanese term to refer to the phenomenon of reclusive adolescents or young adults who withdraw from social life, often seeking extreme degrees of isolation and confinement. The term hikikomori refers to both the sociological phenomenon in general as well as to people belonging to this societal group.” – A hikikomori (szó szerint: „magába húzódó, magába záródó”, más néven „akkut szociális visszavonulás”) egy japán kifejezés arra a jelenségre, hogy serdülők és fiatal felnőttek visszavonultak a szociális élettől, gyakran extrém szinten elzárkózva a környezetüktől. A hikikomori kifejezés egyszerre utal a társadalmi jelenségre, valamint az egyes emberekre, akik ezen közösség tagjai.

(Forrás: http://en.wikipedia.org/wiki/Hikikomori)

A Jupiter átlagos távolsága a Naptól hétszázhetvennyolc-millió kilométer, és majdnem tizenkét év alatt kerüli meg egyszer. Méretei többszörösen meghaladják bármelyik naprendszerbéli bolygó jellemzőit. Igazi gázóriás, aminek talán lett volna esélye csillaggá alakulni. De a fizika törvényei közbeszóltak, és maradt bolygó, gazdag hold-készlettel: jelenleg hatvanöt holdról van tudomása az emberiségnek. A négy legnagyobbat még Galileo Galilei fedezte fel még 1610-ben: az Iót, a Ganimédeszt, a Kallisztót és az Európát. A Zeusz egyik kedveséről elnevezett hold majdnem hatszázhetvenegy-ezer kilométerrel kering gazdájától, három és fél nap alatt megkerülve. Európa, aki két istennek is volt szeretője – Zeusz mellett Poszeidóné is –, igencsak hideg teremtés: felszíni hőmérséklete legfeljebb százhuszonöt kelvin, főként poros-karcos jég borítja minimális, oxigéndús légkörrel.

Európa, a jégkirálynő. És mint minden, hasonló tulajdonságokkal bíró hölgy, érzékeny belsőt takar: a tíz-tizenöt kilométer vastag páncél alatt kilencven kilométer mélységig folyékony víz van. Az embereknek igazuk van: ahol víz van, ott élet is van. Faunája többszáz, halszerű életforma a mikroszkopikus mérettől a bálnáig, az egysejtűt zabálótól az igazi csúcsragadozóig. Sejtjeiket szilícium-alapú molekulák építik fel, így tömegük nagyobb, mint a hasonló méretekkel bíró földi halaké, de súlyuk kisebb: az Európa gravitációja cirka tizenhárom százaléka a földinek.

A ragadozók közül kiemelkedő a muri faj. Gyors, halálos, közepesnek mondható mérettel. Hol egyedül, hol rajba verődve vadásznak. Csapatosan még az olyan igazi óriásokat is megtámadják, mint a balhonék. Körülveszik, mozgásukkal összezavarják az eleinte célzottan, majd össze-vissza csapkodó áldozatukat, majd néhány muri beleakaszkodik az állkapocs alatt lebegő hólyagokba, ahol a még meg nem született kicsinyeit neveli. Erős rántásokkal hasítják fel a zacskókat, és elorozzák anyjuktól. Egy-egy ilyen balhone-magzat önmagában is kétszer nagyobb, mint a legnagyobb muri – nincs értelme egy kifejlett balhonét elejteni.

A muri, ha egymagában vadászik, legtöbbször a saját méretében szemel ki zsákmányt: kedvenc prédája a drikt. Ez a „lábas” jószág békés egysejtű-zabáló, ami képes az óceán teljes részét kihasználni: az aljzat gazdag flórája is az étrendjébe sorolható, lábszerű végtagjaival kaparja fel a fenékről, közben a végtelen víztér az otthona. Szaruszerű szilícium-kiütéssel a lábai végén gyorsan és pontosan képes átvágni a növények gyökereit, hogy hozzáférjen a legfeljebb pár méter hosszú, hínárhoz hasonló fűhöz.

Az igazán fejlettnek mondható fű is eltörpül a babtusz több kilométer magas óriásai mellett: egy, igencsak vastag és mély gyökérről húzódik egy hasonlóan öles és kemény szál, amiről igencsak pontosan, közel százméterenként több, vékonyabb szálat növeszt, amit levélalakban hártya köt össze.

Ide, a jégpáncél alá nem fér be a nap, így a növények hol a talajból és a vízből veszik ki az ásványi anyagokat, vagy állatoknak ejtenek csapdát. De ha nincs fény... Csak az emberek hihetik azt, ahol fény nincs, ott nincs látás. Nem is a szó természetes értelmében érzékelik a környezetüket. Szonárt használnak a felderítéshez, és szilícium-kristályok által generált rádióhullám-frekvenciák modulálásával kommunikálnak.

Egy muri úszkál a babtusz-telep ágai között. Céltalanul, mint akinek semmi dolga. Lustán hajtja magát előre, ritkán kiküldve egy-egy szonárjelet. Egy drikt egészen közel merészkedik hozzá, hogy a babtusz-levél töveiből kicsócsálja a parazita-növényeket, de a muri ügyet sem vet rá...

***

– El fogsz késni az iskolából, ha most azonnal nem jössz le! – hallom anya hangját a földszintről. Válaszul a fejemre húzom a takarót, ami nemrég a tarkómra csúszott nagy igyekezetemben, hogy befejezzem a következő sort. És még egyet, és az azt következőt, de a fejemben hiába folytatódik a kód, az egyik kezem mindenféleképpen kell.

Dühödten szisszenek fel, mert egy kézzel sokkal lassabban és bénábban gépelek. Türelmetlenül igazítom meg a közvetlen védelmem a világ ellen, remélem, most már tovább kitart. A sötétítőfüggönyre vetek egy gyors pillantást, egy kósza napsugár sem jöhet be. Vagy esőfelhő. Vagy talán hó? Azt sem tudom, hol tartunk a naptárban, csak azt, hogy hétköznap van, mert anya hétvégén nem ordít fel menetrendszerűen reggel fél nyolckor, hogy iskola.

A gép természetes alapzúgását lábdobogás nyomja el: úgy látszik, ma eltökéltebb, de én is résen vagyok ám: kulcsra van zárva a szobám ajtaja. Annak ellenére, hogy tudom, mit fog csinálni, összerezzenek, ahogy előbb megpróbál benyitni, majd durván kopog. Miután nem méltatom válaszra, megpróbálja betörni. A régi ajtóm valószínűleg engedelmeskedett volna neki, de egy ideje lecseréltettem az egész ajtó belső szerkezetét, mikor dolgozni volt. Ha itthon lett volna, biztosan megakadályozza, legalábbis balhézik. Elég volt a két szakit elviselni, míg összerakták a rendszert. Miből fizettem ki őket? Apró programozási munkákból összeszedett pénzből. Ahogy a mostani számítógépemet is. Mikor anya felemlegette, hogy a gép, amit nyúzok, ő vette, másnap a hálószobájának az ajtaja előtt találta bedobozolva az egész elavult vasat. Akkor egy darabon békén hagyott, valószínűleg azt hitte, nincs másik.

Tisztában vagyok vele, hogy ő szült, nevelt, és megadott mindent, annak ellenére, hogy a „fater” még a terhessége alatt lelépett. Kemény munkával és némi szülői támogatással jutottunk el oda, hogy picike, de kétszintes saját lakásban élünk, futja elektronikára és speciális iskolára. Ahonnan eddig csak azért nem vágtak ki, mert a házi feladatot mindig leadom, és a tanároknak is írok néha ezt-azt. Elvileg be kéne járnom, gyakorlatilag szemet hunynak a lógás felett, csak ezt nem kell anya orrára kötni. Szóval, hálás vagyok meg minden, de hagyjon békén!

Nem csak ő, mindenki más is! Nem értem az emberek motivációit, akárhányszor megpróbáltam egy-egy szimulációs programmal megindokolni a döntéseiket, de nem logikusak. Nem lehet megismerni őket. A legtisztább kapcsolatom velük, hogy megrendelnek egy programot, megírom nekik és ők meg kifizetik. Olyan nincs, hogy nem, mert csak szerződéssel dolgozom.

Bezzeg az Európán, a saját kis világomban, ott minden annyira egyszerű. A Jupiter holdja után mintáztam egy álom után, ahol rengeteg életformával találkoztam, többségében halszerűekkel. Még azt is tudom róluk, hogy szén helyett szilícium alkotja a testük szilárdabb részét, úsznak, és intelligensek. De én programoztam őket. Szeretek elmerülni, és csak játszani, a felmerülő kódhibákat javítani, ami egyre kevesebb, de a legutóbbi túl komplex bugnak bizonyult: a legutóbbi szimulációban valami nagyon félresikerült, mert egy muri mindig megtámad egy driktet, és a driktek sem úsznak közel a murikhoz.

Anya egyre erőteljesebben próbálkozik, kezd irritálni. A biztonsági ajtó nem adja magát, de egy pillanatra megreccsen a keret mellett a fal. Dühösen csapok a billentyűzet mellé, olyan erővel, hogy még az egér is megugrik. Kikapcsolom a monitort, nem kell látnia, min dolgozom, és lendületesen felkelek a fotelomból. Három hosszú lépéssel kikerülöm a kajamaradékos vödröt és a legutóbb elkoptatott klaviatúra romjait. Az ajtó előtt megtorpanok, nagy levegőt veszek, hogy lelkiekben felkészülhessek arra, amire egyszerűen nem lehet, majd a zárak nyitóállásba fordításával bíbelődöm. Hallom, ahogy hátrébb lép, legalább nem fog az arcomba mászni. A résnyire nyitott ajtón beszökik az erős fény, hunyorognom kell. Mikor szokott rá, hogy felkapcsolja a rövid közlekedőn a villanyt?

– Nem megyek sehová – hangom rekedt. Elszoktam a beszédtől, krákogásra kényszerít. Anya arcára kiül a döbbenet és az aggódás, elsöpörve az eddig dühöt. Van rá tippem, hogy mit láthat: beesett, sápadt arc, karikás szemek – azt sem tudom, mikor aludtam utoljára, van, hogy három napig alig kelek fel a gép mellől egy kis bioszünetre.

Erőt vesz magán, látom, ahogy felszívja a dühöt, hogy minden anyai tekintélyét latba vetve iskolába parancsoljon. Vesztett ügye van. Mielőtt kinyithatná a száját, becsukom az ajtót. Mára elég volt az emberekből. Rutinos, gyors mozdulatokkal zárom vissza. Látta a fejemet, örüljön, és hagyjon békén.

– Menj iskolába! Amíg nem vagy menetkész, itt fogok állni az ajtód előtt. – Na, azt nem szeretném látni... De ha csöndben van, és úgy ácsorog, pont leszarom, hogy kivágatja magát a munkahelyéről. De nincs ilyen szerencsém. Kiabál, dörömböl és toporog, még a fejhallgató sem képes elnyomni a ricsajt és rezgést. Szerencsétlen, semmiről sem tehető fülesem a monitor mellett a falon csattan, és dühödten kapok magamra némi ruházatot. Pizsamában mégsem mehetek órára. Bent leszek egy kicsit, aztán hazajövök, mikor már elment dolgozni. Csak azt kell kibírni valahogyan.

Feltépem az ajtót, és jön az újabb megkukulás. Mosoly a szája a szegletében, mint aki gúnyolódni készül. Elfordítom a fejem, nem vagyok rá kíváncsi. Nem nyúl utánam, ami jó jel. Legutóbb is összerezzentem. Visszanyúlok a szobámba, a ki tudja, mióta az ajtó mellé levágott iskolatáskámat felkapom, és bezárom a helyiséget. Szó nélkül, hangosan trappolva robogok le a lépcsőn, a szomszéd vénasszony üvöltését már hallom is: „Mégis, mit képzelnek, hogy így zajonganak?! Feljelentem magukat csendháborításért!“ Gyűlölöm. Ez az egy kiszámítható reakciója van, de nem beilleszthető a teljes képbe, mert az utcán, szemtől pofába már kedvesnek mondható, mint aki nem pár perce fenyegetőzött, hogy feljelent minket.

A konyhába leérve felkapok egy buktát az asztal közepéről, és mire a bejáratnál vagyok, a fele már el is fogy. Cipő, kabát, kulcs, és már itthon sem vagyok. Kilépek, és a banya rám vigyorog. Nem viszonozom, helyette újabbat harapok a bukta maradékába, és az iskola felé veszem az irányt. Busszal tíz perc lenne, de maradok a gyaloglásnál. A járművön konfrontálódni kéne, kezdve a bérletem felmutatásával, ami lehet, hogy a táskám alján lapul, amit meg azt eredményezné, hogy az emberek morognának. Vagy valami mást. Sosem lehet tudni.

Lehajtott fejjel slisszolok be a kapun, de egy félpillanatra feltűnik a portás felvont, csodálkozó szemöldöke. Felsandítok az órára, hogy elméletileg milyen tárgyam van folyamatban. Biológia, ami jó hír. Beszélni akarok a tanárral, hátha ő tud valamit. Viszonylag jó arc, csak már-már irritálóan kíváncsi természete van. Egyszerre van otthon az evolúcióbiológiában és az algoritmikus ökológiában, ami több, mint hasznos.

Halkan, a lehető legkisebb nyikorgást sem megengedve kúszom be a laborterembe. Hagyom, hogy eltakarjon Samu, a csontváz, és az utolsó padok tetejére rakott preparátumok is megvédenek. A tanár vet rám egy pillantást, mint aki nyugtázta a jelenlétem, de nem akad meg a mondandójában. Legalább nem hívja fel a többiek figyelmét rám. Meghúzom magam, megvárom az óra végét. Kicsengetéskor bebújok a bútor alá, a masszív, zárt kialakításnak köszönhetően tökéletesen elrejt. Közel két tucat pár láb, szoknyás, nadrágos, harisnyás, csupasz – van itt minden, és mind más. Hallom, ahogy néhányat hangot adnak, nyitva a teremajtó. A csukódásra felfigyeltek volna. Utolsónak egy vaskosabb láb halad el, bottal párosítva, nem enged be senkit, és becsukja a termet. Megfordul, és megáll a padom előtt. A tanár.

– Nem viszed egy kissé túlzásba? – Nyomatékosításként még a bútorlapot is megkocogtatja. Szemlesütve sunnyogok ki, és az egyik, kezem ügyébe eső tincset kezdem el babrálni. Egyik lábamról a másikra állok, ami átfordul kis amplitúdójú billegésbe. A tanár testtartása is megváltozik, lazább lesz, szinte már megenyhül.

– Gond van a programmal, vagy anyádnak sikerült kipaterolnia a fészkedből? – Csak tudnám, hogyan csinálja... De az is lehet, én vagyok túl egyszerű. Nyekegek kettőt, nem találom a saját hangom. Utálok emberekkel beszélni. Egyáltalán, minek kell? Nem lenne egyszerűbb írásban kommunikálni? Sóhajt egyet. – Az a szerencséd, hogy nincs következő órám. Gyere velem.

A sorok között a szertár felé biceg, botja súlyosan koppan a padlón. Siet, annyira, hogy még én is alig bírok lépést tartani vele, pedig neki csak egy lába van. Állítólag alkoholista volt, ami átcsapott idült cukorbetegségbe, és az egyik lába elsorvadt. Le kellett vágni. Ez kijózanította, és azóta egy kortyot sem iszik. Világéletében nagy koponya volt, a meg nem értett zseni. Most meg biológia tanár, aki pontosan tudja, milyen kirekesztőek az emberek.

Menet közben felkapja a tanári asztalról a táskáját, majd belépünk a szertárba, és behúzza utánam az ajtót. Az ablakhoz siet, és kitárja a szárnyat. Tiszta szerencse, hogy a terem a földszinten van. Egy nyögés kíséretében felcihelődik a párkányra, elfordul, és egy újabb lendülettel már kint is van. Türelmetlenül cicceg, hogy még nem mentem utána. Nem akartam, hogy hirtelen ötleteit visszavonja, utánamegyek, és megpróbálom becsukni magunk után az ablakot. Másodjára sikerül is. Billentyűzethez vagyok szokva, nem keretekhez. Megkerüljük az épületegyüttest, majd az étkező egyik ablakát megkocogtatva bebocsátást nyerünk a konyhások által. Azok már csak vigyorognak, nem ez az első alkalom, hogy így kerüljük meg a tömeget. Mire megtesszük a kört, addigra már elkezdődtek a következő órák, így mi már csak a kihalt folyosóra kerülünk. A tanár botja szinte már fülsértően visszhangzik a csendben, már-már attól tartok, valaki kiszól, hogy ne zajongjon, mert nem lehet órát tartani. De szerencsére gond nélkül jutunk el a Ketrechez, ami az iskolabüfé rácsos kialakítása miatt kapta a nevét.

– Nekem egy kávét feketén, a kishölgynek meg egy kisüveges kólát! – veti oda a pultosnak. Máskor sokkal kedvesebb, de akkor a normálisabbik nő van. Ma megint kifogtuk a prosztót, úgy csapja az orrunk elé a kikért italokat, félő, hogy kifröccsen. De nem hiszem, hogy kedve lenne még takarítani maga után is, így cseppveszteséget sem szenvedünk. A tanár meg a nő úgy méregetik egymást, mint akik között régi ellentét feszül, de nem mertem soha rákérdezni, inkább kimaradok ebből a néma állóháborúból.

Koffeinnel a kezében biceg az egyik legtávolabbi asztalhoz, hogy a személyzet ne hallgathassa beszélgetésünket. Egy pillanatig habozok, hogy megköszönjem a kólát a büfésnek, de az úgy néz rám, mint aki helyből keresztbe lenyelhet bármelyik másodpercben. Inkább fogom az üvegemet, és elkotródom a tanárom után.

Aki már bőszen szürcsölgeti a kávéját. Arcán pontosan az az átszellemült mosoly suhan át, amit mindig az első kortynak tartogat. Olyan, mint egy szertartás. Halkan lekucorodom a szemközti székbe, és a kólám felett türelmetlenül lesem a végét. Lehunyja a szemét, kiélvezi az ízek harmóniáját, ahogy ő szokta mondani. Hátradől, és az előbbi feszültségnek nyoma sem marad. Lassan belefoghatok a mondandómba, de mielőtt kinyithatnám a számat, váratlanul beszélni kezd.

– Azóta tudom így kiélvezni az ízét a kávénak, mióta egyszer átprogramoztam a gép adagolóját és egyéb beállításait. Tudod, mi kellett ehhez?

– Nem. – Nem igazodom el rajta. Hogy jön ez most ide?

– Kapcsolat. Kommunikáció. Nagyon hasznos, ha el akarsz érni valamit. Az ember szociális faj, attól lett naggyá, hogy kommunikál, összefog másokkal. Többen hatványozottan többre mennek, mint önmagukban.

Meglepetten pislogok, hogy mi van, és idegesen fészkelődöm. Megnyekken alattam a szék, nem ehhez van szokva. A legtöbben laptoppal vagy netbookkal a kézben telepednek rá, ahol a szünet végéig nyugton marad az ülep. Nem izegnek-mozognak rajta.

A tanár rezzenéstelen tekintettel mered rám, figyel, mit fogtam fel, és mit fogok mindehhez szólni. Zavartan belekortyolok a kólámba. Nem ezért jöttem be. Nem papolásért és az emberekkel való közösködés fontosságáért. Megszorítom az üveget, ami halkan roppan egyet. Ez észhez térít: ha nem akarok több emberrel, mentősökkel, orvosokkal meg agyturkászokkal találkozni, moderálnom kell magam.

Idegesen fürkészem a kijáratokat, menekülhetnékem van. A ketrecajtó előtt egy tanár halad el, szerencsére nagyon siet. A rácsokat figyelem, és valahol megváltozik bennem egy nézőpont. Az emberek szerint én zárkóztam be. Rájuk hagytam, elfogadtam. Kész. Magamra csuktam azt a bizonyos ajtót, és a kulcsot jó messzire hajítottam. Nem megyek ki, és ők sem jöhetnek be, mint otthon a szobám biztonsági ajtaján. De mi van akkor, ha én a világot zártam ki? Nem magamat szorítottam korlátok közé, hanem a többieket – egy gigantikus méretű karámba. Vagy, ami még reálisabb, itthagytam az embereknek a Földet, én meg elköltöztem az Európára. Csak még az a csúfság az egészben, hogy hiába úszom velük, fizikailag még itt vagyok, ezen a sárgolyón.

Hirtelen lecsapom a kólám, és előkapom a netbookom. Óvatosan kiteszem az asztalra, és már kapcsolom is be. Annyi szufla még van benne, hogy a bootolási folyamat alatt előkotorjam a tápot, és az asztallapba épített aljzattal összekapcsoljam. Mivel a Wi-fi csak a szünetben aktív, hogy a diákok ne az órák alatt internetezzenek, a táskám másik szegletéből előcsapom az UTP-kábelt is. A jellegzetes kattanás megnyugtat, mert azt jelenti, már csak egy lépésre vagyok a kaputól. Bejelentkezés után a szerver kioszt nekem egy IP-címet, majd néhány kattintás és másodperc után már az otthoni hálózatban turkálok, ami a netbook fizikai címe alapján engedett be. Elindítom a letöltést, ami az iskolai hálózatnak meg sem kottyan. Addig meg elkortyolom a maradék üdítőm, mert később csak útban lenne, és leteszem a szomszédos székre.

A médialejátszóval elindíttatom a felvételt, amit legutóbb készítettem, és egyetlen mozdulattal a tanár orra elé fordítom a kijelzőt. Előrehajol, hogy jobban lássa azt a bizonyos helyzetet, amin nem tudok elmenni: mit keres nyugiban egymás mellett a drikt és a muri? Elkerekedik a szeme, már nyúlna a gép után, de rámorranok, és előkapok egy pár egyszer használatos gumikesztyűt. Kéretik nem összefogdosni. Bocsánatkérően elenged egy mosolyt, és zokszó nélkül veszi fel a kesztyűt, csak ezután nyúl a tapipadhoz. Újraindítja a lejátszást, az ujja mozgásán látszik, ahogy gyakorlatilag kockánként léptet.

– Sokat fejlődött a grafika a legutóbbi videódhoz képest. Izmosabb gépet vettél, vagy újraírtad a grafikus motort?

Vetek rá egy megrovó pillantást, átfut az agyamon, hogy figyelmen kívül hagyom a kérdést, de eléggé lázba jött.

– Mindkettő. Meguntam a pixelvilágot, és felgyorsítottam a kamera virtuális szonárjelét. – Megvonom a vállam, mintha csak valami apróságról lenne szó. De tény, ha ilyen kis monitoron lenyűgöző a képi világ, akkor a nagy kivetítőn egyenesen élethű. Átállítottam a poligonok számolását, így hamarabb fel tud építeni egy képet a videókártya, nem megy a sebesség rovására, és a processzor is azzal foglalkozhat, ami a dolga: az élőlények algoritmusai alapján számoljon.

Hátradől, és ahhoz képest, hogy eddig mennyire rá volt gyógyulva a kis gépre, meglepően távolságtartó.

– Nem azért jöttél be, hogy ezt nekem megmutasd, eldicsekedj, mennyit fejlődtél programozás terén. Nem te vagy.

– Valóban. De ha végre képes lenne elvonatkoztatni a grafikától, akkor látná. – Újra lejátszom neki a részletet, lassítva, hogy legyen időm magyarázni. – Ez a muri. Ez meg, a babtusz-levél tövében, a drikt. Emlékszik, mit mondtam róluk?

– Persze – bólint. – Az előbbi ragadozó, és kedvenc prédája a drikt. Arra vagy kíváncsi, hogy mégis, miért hozta össze a rendszered ezt a helyzetet?

– Igen. – Na végre, ezért ücsörgök itt már percek óta!

– Ha jól látom, a murid egy jóllakott példány. A mozgása arról árulkodik, hogy marhára nem éhes, és ha nem programoztál bele állandó vadászösztönt, hogy akkor is támadjon, ha nincs rá szüksége, akkor teljesen elfogadható, hogy nem ugrik neki a driktnek.

Ez eddig egészen logikus. Ugyan adtam a világnak olyan ragadozót, amelyik mindent megtámad, ami él és mozog, a virunkrót, bár emiatt a tulajdonsága miatt van belőle kevés, mert kannibalizmusra hajlamos. De ettől még nem magyarázza, hogy a drikt miért nem menekül fejvesztve.

– És a drikt? Miért ilyen haláli nyugodt?

– Mit is mondtál? Mivel tájékozódnak az élőlényeid? Szonárral? – Megerősítésként bólintok. – A szonár jelenlegi ismereteink szerint kétélű fegyver: ha valamiről visszacsapódik, ami szintén aktív szonárt használ, akkor észleli az észlelést. A tengeralattjárókon ezért használnak csak kivételes esetben aktív jelet. Nálad meg az élőlények állandóan aktív szonárral tájékozódnak, így kölcsönösen észlelik egymást. A drikted valószínűleg kiküldte a tájékozódó jeleket, amit a muri észlelt, de figyelmen kívül hagyott, nem volt rá kíváncsi. Ezért a drikt megnyugodhatott, mert a murit nem érdekelte. Így már érthető?

Nem válaszolok azonnal, inkább magamba mélyedek, emésztem az információt. Legközelebb az algoritmus-naplót is elindítom, hiába laggolhat tőle a rendszer. Még egy hibát nem akarok látni. Az biztos, hogy amint hazaérek, nekiesek átlesni a sorokat, hol hibáztam. Mert hiába érthető, nekem nem elég logikus. Így kidobhatnám az egészet a kukába, mert csak a földi formákat ültettem volna át valami másba... Érzem, ahogy agyam egyik eldugott szegletében megindul az új algoritmus felírása. Mire észbe kaphatnék, magamhoz ragadom a netbookot, és egy új szövegfájlt nyitva már írom is le. Belejavítok, türelmetlenül ciccegek, ha melléütök. Kicsik a billentyűk.

Valaki köhint. Bosszúsan felnézek, ki mer zavarni, aztán abba is hagyom. Majd otthon. Remegve zárom be az ablakot.

– Bo-bocsánat. – Lesütöm a szemem szégyenemben, ezt tényleg nem itt kéne. Főleg, hogy otthon, a szobám magányában sem feltétlenül lesz rá időm, egy megrendelést is be kéne fejezni, és az Európa még messze nincs kész, addig is, valamiből élni kell.

– Nem lenne gond, ha nem csöngetnének ki nemsokára. Ez a hely meg fog telni emberekkel, és nem hiányzik senkinek, hogy itt találjanak. Tudtommal az igazgatót még mindig nem csavartad az ujjaid köré, így kivághat, ha kiderül, egyáltalán nem jársz be. Nem utolsósorban, én is szeretnék még az állásomban maradni, és megérni, hogy befejezed a programod. Tényleg nem gondolkodtál még el azon, mi lenne, ha mást is bevonnál? – Kicsit előrébb dől, és rákönyököl az asztalra.

– De hát bevontam magát.

– Valós programozóra gondoltam, aki segítene az algoritmusaid fejlesztésében. Én legfeljebb csak a biológiai részéhez tudok hozzászólni, meg néhány apró, ökológiai jelenségeket leíró algoritmust adhattam. Ehhez a részéhez már komolyabb szakértelemre lenne szükséged.

Megrázom a fejem. Így is eggyel több embert vontam bele, mint szerettem volna. Ráadásul nincs hangulatom új emberekhez, sőt, összedolgozni velük – igazi rémálom lenne. Nekik is. Így is konszolidáltan viselkedem önmagamhoz képest, és elég sokat teszek ennyiért. Anyámmal sem jövök ki, pedig elméletileg ő áll hozzám a legközelebb. Egy idegennel kompromisszumokat kell kötni, figyelni a szükségleteire, ne legyek én. Pláne többel.

– Megoldom. – Végképp kitérek a javaslat alól. Lehet, hogy így tovább tart, de én sem vagyok szokványos. Több időt venne el a másikhoz való alkalmazkodás, mint a tényleges munka.

– Miért gyártasz kifogásokat? – Szerintem kezdi feladni, mert hátradől, és a szék támlájával kezdi masszíroztatni a lapockáit.

– Miért akar mindenáron kapcsolatba keríteni emberekkel? – Tudom, hogy innen fúj a szél.

– Mert egy magadfajta csinos, értelmes kamaszlánynak nem a négy fal között kéne töltenie a szabadidejét, hanem barátnőkkel lógni, vagy más, társas elfoglaltságban részt venni. – Tévedtem, nem masszíroztatott, hanem mint a sportoló mutatvány előtt, bemelegítette az izmait. Megremegek, és felszikrázik bennem a felismerés: ez az élőlény előttem, minden zsenialitása ellenére is, csak ember, ugyanazokkal az illogikus megnyilvánulásokkal. El innen!

Két gyors mozdulattal hajítom a táskámba a netbookot tápostul, és másodperceken belül kint vagyok az épületből. Kész, ennyi volt, nincs miért bejárnom. Innentől bekaphatja mindenki. Nem közösködöm.

Leszegett fejjel loholok haza, mire felérek a szobámba, teljesen kifulladok. Egy gyors egyenleglekérdezés után felkeresem a kedvenc kínai kajáldám honlapját, és hozatok egy adag bambuszos csirkét. Nem különösebben jó a kosztjuk, de neten is lehet rendelni és fizetni, valamint a futár csak leteszi a bejárati ajtó elé a dobozt, és már itt sincs. Valamit valamiért. Hamarjában letusolok, és kezemben a kajával betelepszem a gép elé. Leellenőrzöm az e-maileket, ami a tanártól jött, olvasás nélkül törlöm, ahogy a kispénzes, sziszifuszi ajánlatokat is. Bocs, én a nagyok ligájában játszom, szar melót még szarabb pénzért nem vállalok. Ami felkelti az érdeklődésem, kap egy automatikus választ: „Elvállalva. Munka várható indulási ideje: érvényesített szerződés után azonnal.” Csatolom a szerződéseket, és az üzeneteket a Munka – indulásra vár mappába hajítom.

Mielőtt még elfeledkezem róla, felhajtok a neten egy szigeteléssel foglalkozó céget. Nem hiányzik, hogy anyám minden egyes hisztijét halljam, amikor ki akar rendelni a szobámból, és elintézem, hogy az internet- és villanyszámlát a szolgáltatók az én bankszámlámról emeljék le. A többi nem fontos, és emiatt sem pampoghat. Ezek után neki tudok állni a soron következő melónak, és az üresjárati időkben foglalkozhatok az Európával.

Soha többet nem bízom meg egy emberben sem. Még annyira sem, mint eddig.

***

Az Európa vaskos jege alá nem jut természetes fény, és nincs is értelme levinni. Az élőlények hangokkal látnak, és frekvenciatartományokkal kommunikálnak. Egyes fajok megtanulták a szonár-jel kioltását: azzal megegyező hullámot bocsátanak ki, ami miatt a forrás nem érzékeli őket. Nincs szükségük gyorsaságra vagy fegyverekre, az álcázás nagymestereinek számítanak, és vissza is élnek vele: ragadozók. A frukten pontosan így is vadászik. Elfogja mások szonárjelét, és abból már tudja, hol az áldozata. Teljesen mindegy, hogy az egy muri vagy balhone. Az előbbi az ő súlycsoportja, a másikból meg csak kihasítja az embrióhólyagot a pofa alól.

Hagyományos, szonárjel-fogó készülékkel nem is észlelhető, a kioltójelet kell keresni, ultrahanggal vizsgálni, és a visszaérő jelet alakítani láthatóvá. Mivel a két technika – a hagyományos szonár és a kioltó – nem fér meg egymás mellett használva, így csak akkor érdemes használni, ha látszólag értelmetlen az állatok viselkedése. Ilyenkor a kettős jel hatására elemi erővel szikrázik fel a jelfogó, és kiemelkedik a képből a frukten izmos orsóalakja. Más állat nem is látszik, az ultrahang segít megjeleníteni a kétféle világban élőket. Túlvilágiasan látványos a harc: a meglepett virunkró idegesen kap az oldalába maró frukten felé, de törzse nem elég hajlékony, így elvéti. Tekeredik, hátha jobb fogást talál, farkával próbálja csapkodni, de vadásza jó helyet talált meg, sehogy sem bír kiszabadulni.

A virunkró, mely saját fajtársait is képes megtámadni és elfogyasztani, az Európa egyik legagresszívabb fajának képviselője vesztett. Teste ernyedten lebeg, a frukten megcibálja, biztosra megy. Szökött már meg a pofájából préda. Mélyet harap áldozata testéből, egyenesen belerágja magát, és belülről falja fel. A szilíciumban gazdag bőrt hagyja utoljára, abból csak csipked valamennyit, azt is a belső feléről. Erős farkcsapássokkal hagyja hátra a maradékot, ami percekkel később egy praktozen vízjáratába kerül, ahol a belső falon megtelepedett és szimbiózis életformák feldolgozzák. Nincs is saját emésztőrendszere, minden tápanyagot a kölcsönös együttélésből szed fel. Utódai még az embriózsákban szert tesznek saját külső emésztőikre.

A praktozen mérete alig marad el a balhonétól, de tömege töredéke annak. Testét vízjáratok járják át, stabilizálva mozgását, emiatt gyorsasága szinte minden képzeletet felülmúl. Nincs szüksége különféle önvédelmi fegyverekre. Áramvonalas testformáját egyedül a himbálózó embriózsákok törik meg, és ez valamennyire lassítja is. A vemhes praktozenek ezért erőn alapuló hierarchikus csoportokba szoktak tömörülni, kívülre szorítva gyengébb fajtársaikat.

Ez a terület igen csak forgalmas, de a hold Jupiter felőli oldala általában kihalt, leszámítva a növényeket. A bolygó felől érkező erős elektromágneses hatások olyanok az itteniek számára, mint egy, a szilíciumkristályaik mélyén felzúgó, háttérben meghúzódó kaotikus sikoly. Ennek ellenére mégis vannak fajok, akik inkább ezen a zajos területen élnek és vándorolnak. Belső kristályaik kevésbé érzékenyek, általában egy vastagabb tok veszi körül a testükön belül. Emiatt ugyan kevesebbet kommunikálnak, mint a legtöbb faj, de legalább nyugodtan élhetnek, kevés ragadozó merészkedik errefelé.

A  muri, mint mindig, most is ellentmond az általános vélekedésnek: egészen a peremvidékig, ahol már jelen van a Jupiter hatása, de még nem olyan erős, nyugodtan úszkál. Hébe-hóba kienged egy-egy szonárjelet környezetderítés címén, hátha akad valami a gyomrába, de különösebben nem éhes. Az a balhone-embrió, amit társaival szakított le nemrég, még mindig emésztődik. Az egyik jel disszonánsan jön vissza, és a muri izgalomba jön. Két gyors jelet küld ki. Egy drikt, tőle kicsit lejjebb úszkál, ami megérezte a jelenlétét, és már menekülőre is fogta, még karmos lábait is úszássegítésre bírva, hogy minél hamarabb eltűnhessen a muri elől. Nincs szerencséje. A ragadozó gyors farokcsapásokkal iramodik áldozata irányába, és felülről csap le rá. A driktnek megfordulni sem volt esélye, hogy védekezésként ellenfelébe meressze kristályvégű karmait. Apró mozzanat ebben a végtelen óceánban.

De az Európa nem csak erőszakos jelenetekben bővelkedik. A balhonék párzási időszakában frekvencia-daloktól hangos a víz. Hosszú, elnyújtott hangok, ami a kristályokat izgalomba hozza. Ilyenkor nincs szonár, olyan lenne, mint elefánt a porcelánboltban. Még a többi állat is elúszik a környékről, nehogy áldozatul essenek ezen nagydarab egyedek fékevesztett násztáncának, mely messziről inkább tűnik összefonódásokkal tarkított viadalnak mint széptevésnek. Kettős funkciója van: egyrészt, azok az egyedek, amik képtelenek lennének vigyázni a szinte külvilágban fejlődő embrióira, ebben a hajlékony-agresszív mozdulatsorban szó szerint eltörnek, vagy ha nem elég kecsesek a többiek szemében, akkor nem párosodhatnak. Veszélyes és lenyűgöző mutatvány.

Egy drikt figyeli a műsort, miközben békésen kapirgálja egy babtusz levéltövében megbúvó parazita-növényeket. Tudja, hogy nem kell ragadozókra számítania, de eléri egy szonárjel. Megdermed egy pillanatra, kivár. Mivel nem követi a murik jellegzetes dupla jelküldése, nem zavartatja magát tovább, folytatja a tisztogatással egybekötött táplálkozást. Megint átfut rajta egy szonárjel, majd egy frekvencia-dallam. Arrébb húzódik, hogy a másik drikt is a babtusztőhöz férhessen. Egyik mellső lábával jelzésértékűen odakap, hogy a jövevény ne legyen mohó, de nem veszi el előle a táplálékot. Rövid hullámhosszú frekvenciatartományban kommunikálnak, hogy véletlenül se zavarják a balhonékat, majd nem sokkal később odébbállnak, le egészen az aljzatig füvet kaparni.

Több tonnás nyomás nehezedik rájuk, de egész lényük ebben a közegben él. Mozgásuk semmit sem változik a nyomáskülönbség ellenére, ugyanolyan fürgék, mintha a jégfelszín közelében úszkálnának. Közösen kaparnak lyukat a laza talajba, ahol nyugovóra térhetnek. Ez újszerű szokás a drikteknél vagy bármely más, az aljzathoz közel élő fajok között...

***

A hikikomori jelenség hazánkat is elérte!

Tegnap a késő délutáni órákban egy helyi lakos édesanya holtan találta egyetlen lányát a számítógépe klaviatúrájára borulva. A halál oka: kiszáradás és végkimerülés.

A harmincöt éves helyi lakos, aki az egyik szupermarket boltvezetője, tegnap este megelégelve lánya teljes elzárkózását a külvilágtól és a lassan elviselhetetlen bűzt a szobája felől, szakember segítségével törette fel a megerősített biztonsági ajtóval lezárt helyiséget. Megdöbbentő látvány fogadta: az elsötétített zugot egy működő monitor világította be, ami előtt  tizenöt éves lánya többnapos holtteste hevert. Elkésett.

Az édesanya teljesen összetört, hiszen egyetlen közeli hozzátartozója volt. A lánynak az apja még sokkal korábban eltűnt, magára hagyva anyát és akkor még meg sem született gyermekét. Saját bevallása szerint kapcsolatuk nem volt felhőtlen, lánya rendszeresen megtagadta az emberekkel való kommunikációt, kapcsolatteremtést és -tartást. Nem volt tudomása bántalmazásról, vagy más, traumatikus élményről, értetlenül áll az egész jelenség felett.

„Elképzelni sem tudom, mi járhatott a fejében. Tudom, hogy elhanyagoltam, de az eleinte vállalt duplaműszakok mellett nem nagyon volt energiám még rá is, akármennyire is szerettem volna, és nem passzolhattam le állandóan a nagyanyjának, aki akkor még mindig dolgozott. Kamaszkorában akartam megismerni, mikor már lett volna rá időm, csak elzárkózott tőlem. Frusztrált lettem tőle, és ahelyett, hogy türelemmel és kicsit több erélyességgel hatottam volna rá, kiabáltam vele. Tudom, hogy hibáztam, és bánom is, ha tehetném, visszacsinálnám, mert nagyon szeretem a lányomat...” – szólal meg udvariasan és részvéttel érdeklődő riporterünknek az édesanya.

A kamaszlány e-mailben tartott fenn üzleti kapcsolatokat, ebből finanszírozta remete életét. Tehetséges programozózseni, a világ sokkal kevesebb lett hiányával. Az utolsó ember, akivel szemtől szembe beszélt, az egyik, nevét elhallgatni kérő tanára volt.

„Igazi őstehetség volt, polihisztor a szó modern értelmében: nem csak egyféle tudományban jeleskedett, hanem a természettudományok nagyszerű ismerője is volt. Otthon volt a biológia legtöbb ágában, különösen az evolúcióbiológia és az ökológia tekinthető otthonának. Erre a tudásra építette élete fő művét, az Európát. Úgy tudom, ez a program futott, mikor rátörték az ajtót.”

Megkérdeztünk még néhány osztálytársát, de vagy nem is rémlett nekik, vagy csak megvonták vállukat, és továbbálltak. Gyakorlatilag senki nem tudott semmit, az igazgató is tanácstalan, mintha egy szellemről lenne szó, pedig a holttest valódi. Mi állhat mindennek a hátterében?

De előbb nézzük magát, a hikikomori jelenséget: a valódi elmagányosodás, a többi embertől való elvonulás, jellemzően a nagyvárosokban. A Távol-Keleten milliós azon emberek száma, akik ily módon élnek, jellemzően az interneten tartva kapcsolatot. Hosszú évekig élnek teljes elzártságban, akár a velük együtt lakók terrorizálásával egybekötve, ahogy végképp elidegenednek az emberi kapcsolatoktól. Kirívó eset, ha valamelyik megszállottságában meghal, hikikomorik egyik változatára, a játékfüggőkre jellemző.

Mi váltja ki a legtöbb esetben ezt az életformát? Némelyik hikikomorit szóra lehetett bírni, így kiderítették, hogy legnagyobb részt azért vonulnak vissza, mert az emberek között atrocitások érték, jellemzően megaláztatások, fizikai terror saját korosztályából. A nyugati világban szinte ismeretlen kegyetlenkedések, amelyek mindennaposak, hogy levezethessék az aznapi frusztrációt.

De esetünkben ilyen helyzetről szó sincs, sosem bántották, ütötték meg. Elmagányosodását az élet hozta magával, az anyai szeretet kifejezésének hiánya – de nem tudnánk egy összetört, gyermekének mindent megadni kívánó nőt vádolni, hiszen sokan járnak hasonló cipőben. A környezet odafigyelésének hiánya, egy erőteljesebb, rehabilitáló fellépés hiányzott.

Ez a gyermek csak az első, nyilvánosságra került áldozata egy jelenségnek, mely ott rejlik rohanó társadalmunk elidegenítő fenyegetésében. Figyeljünk gyermekeinkre, a környezetünkben élő fiatalokra és felnőttekre – mert Japán statisztikái megmutatták, hogy minden korosztály veszélyeztetett.

Súgó 1 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2013.07.26. 21:52 Bandytha Kedves Író!   Ez nem volt egy pihentető olvasmány. Látszik, hogy sokat dolgoztál vele és nagyon színes fantáziád van, de én bizony elfáradtam mire a végére értem. Főszereplő beépítése: Azt hiszem, hogy ez szuperül sikerült. A lány, akinek a keze USB csatlakozóban végződik, és inkább kommunikál hőn szeretett számítógépével, mint bárki élő emberrel. Nincs is mit ragozni rajta: 10 pont Helyszín beépítése: A (szerintem) legnehezebb helyszín beépítését kiválóan oldottad meg. Nagyon ötletes volt, hogy egy, a főszereplő által létrehozott számítógépes program formájában írtad bele a történetbe. 10 pont Cselekmény és háttér: Az elején megijedtem, hogy valami rém száraz fantasy-biológia órába csöppentem. Sok volt ez így nekem: „Szonárt használnak a felderítéshez, és szilícium-kristályok által generált rádióhullám-frekvenciák modulálásával kommunikálnak.” Nyilván ez kellett, mert az Európa leírásával vált teljessé a történet, de néha alig vártam, hogy vége legyen. Maga a sztori érdekes volt, és nem csak azért, mert nem hallottam még ezt a hikikomori kifejezést korábban. 10 pont Stílus és helyesírás: Egy-két olyan hibát találtam, ami abból adódhatott, hogy egy rész átírása után nem olvastad át egészben, újra az adott mondatot. A stílusod egész kellemes. 9 pont Összességében: Amellett, hogy néhol elég tömör és száraz volt, igazán érdekes olvasmány lett. 9 pont   Gratulálok, és köszönöm, hogy olvashattam, Bandytha