Nick kortyolt egyet a kávéjából, aztán újra a vele szemben ülő, csacsogó nő felé fordult. Kedvesen mosolygott, és néha bólintott, mintha érdeklődve követné a kollagénezett ajkakból ömlő marhaságáradatot, de igazából azon gondolkodott, hogy mi is a neve jelenlegi partnerének. A világért sem akart eszébe jutni. Teresa? Reka? Igazából mindegy volt. A nő épp úgy nem tudott semmit az Europeia Állomás állítólagos réméről, ahogy az előző húsz partnere sem, és ráadásként pontosan olyan elviselhetetlenül nézett ki, mint az előző húsz. Természetellenesen magas homlok, kerek, színes műszempillával keretezett szemek, apró, formás orr, felfújt ajkak, dagadó mellek, neonszínűre festett, féloldalasan vágott frizura, körömcipő, miniruha.

Nick nem értette, hogy az egykor oly dicső, gondolkodó, alkotó faj, hogy süllyedhetett idáig? Hiszen alig kétszáz éve, a harmadik világháború után, az új kezdet idején még tele voltak innovatív ötletekkel, reményekkel, és most? A kutató laborokat, katonai bázisokat ötven éve végleg lezárták, bizonyosra véve, hogy nincs több titok, felfedezni, megvédeni való a galaxisban. Az emberiség elérte a csúcsot, és nincs más feladatuk, mint boldogan élni, amíg a Nap fényesen ragyog: ezt gondosan beleverték a gyerekek fejébe, és a tanítást megtoldották azzal, hogy a változás rossz, a harc, ellenségeskedés, háború pedig egyenlő a halállal. Márpedig senki nem akart meghalni, amíg a sejtjei fel nem mondták a szolgálatot, ami egyre később következett be.

Nagyon úgy tűnt, hogy az embereket telepeik kényelmén, energiaellátásán és populációjuk stabilizálásán kívül semmi sem hozza lázba sem a Földön, sem a Marson, sem sehol. Nick egészen a Jupiterig utazott, hogy megcáfolhassa ezt a hipotézisét, de sajnos itt sem talált mást, csak embernek titulált zombikat. Az életbúra egyhangú, steril fehér utcáin ugyanazok az elégedett, gondtalannak tűnő, színes hacukákban pompázó emberek élték mindennapjaikat, mint a többi kolonizált bolygón. Nick a mai napon már harmadszor pillantott az órájára, hogy megbizonyosodjon róla, az Europeián tartózkodik, nem pedig a Genesisen, vagy a Jupiter egy másik holdján.

- Mi van? Baj van? - sipította a kék-szőke hajú nő, mikor Nick az órájára sandított.

- Nem, hölgyem, természetesen nincs semmi gond, hacsak az nem, hogy félbe kell szakítanunk ezt a felemelő eszmecserét.

- Jaj, sosem fogom megszokni a dumádat. Mindig olyan furin beszélsz, mint azok az őslelet filmek, fingom sincs melyik századból, de azokat is alig értem…

- Csak azt próbáltam finoman, és fájó szívvel közölni, hogy lejárt az időnk.

- Mi? Máris? Még maradni akarok, nem érzem magam elég coolnak egy igazi randihoz.

- Kérem, ne kételkedjen magában! - darálta színtelenné váló hangon Nick. Már erősen bánta, hogy az ő nyakába varrták ezt a megbízást, pedig milyen lelkesen vágott bele…

Még Union Állomáson bízták rá a feladatot. Szokásos napnak indult, ébresztő hatkor, gyors tisztálkodás, öltözés, táplálékbevitel granulátum és kemény keksz formájában, aztán az üzenetek, napi feladatok ellenőrzése következett, és itt borult is a napi rutin. Aznap már nem kellett bemennie a központba. A parancs, miszerint sürgősen az Europeiára kell utaznia, egyenesen a Védnök hivatalos címéről érkezett. A tanultak szerint, ha a Védnök utasított egy ügynököt, akkor a megbízás titkosnak és igen fontosnak számított. Nick már a feladót megpillantva majdnem elhajította döbbent örömében a kézi komputerét, ami balga tett lett volna, hiszen a TechMax készülékek köztudottan rosszul bírták, ha földhöz vágták őket, és mivel most kapta meg élete első magas prioritású ügyét, nem húzhatta az időt, nem késlekedhetett egy új kézigép beszerzésével, így ujjbegyei végével rögvest megfékezte a ketyere röptét.

Percek alatt összecsomagolt, és kilépett az erkélyre, ahol már várta a központ által kirendelt személygépjármű. A küldetésre vonatkozó aktát csak a kikötőben, a legközelebbi Jupiter-járatra várva olvasta el. A jelentés szerint az Europeia Állomás nem üzemelt megfelelően. Bár a telepen egyetlen technikai hiba sem történt az elmúlt húsz évben, az új telepesek a hónapnyi próbaidő után sorra visszaköltöztek előző lakhelyükre, magyarázatképp csak annyit pötyögve a visszakozó adatlapra: nyomasztó légkör/nem megfelelő atmoszféra. Nick felettébb érdekesnek találta a leírtakat, főleg, mikor megtudta, hogy a beszámolók ellenére az Europeia életburája nem sérült meg az utóbbi időben, repedés is csak egyszer keletkezett rajta, ötvenhat éve, amikor a telep még kutatóállomásként üzemelt, és a tudósok nem túl elszántan ugyan, de az élet jeleit keresték a hold jégpáncélja alatt. Elméletileg semmi sem indokolta az emberek idegenkedését. Ezért küldték Nicket az állomásra. Megfigyelő volt, méghozzá elég jó, persze, csak ha feltűnés nélkül mozoghatott a telepesek között.

Az Europeia Állomás lakossága alig tízezer főt számlált, és többségük szinte sosem mozdult ki a lakóterületéről, akik pedig mégis, ők is nehezen találták meg a hangot az idegenekkel. Nicknek olyan alibire volt szüksége, ami nem kelt gyanakvást, sőt, lehetővé teszi a kommunikációt az Europeia lakosaival. A központ talált is számára megfelelőt: kapcsolatterapeutának álcázta magát. Nem rajongott ugyan az ötletért, hogy nap mint nap újabb és újabb emberekkel üljön le és folytasson felszínes csevejt, azért, hogy az ő tompult, intergalaktikus terminálokhoz szokott agyuk alkalmazkodjon a valós, fizikai világhoz, és képesek legyenek végigülni egy vacsorát választottjukkal, de valamit valamiért. Ha információhoz akart jutni, muszáj volt beszélnie a helyiekkel, mert a műszerek nem érzékeltek semmiféle rendellenességet, a telep mégis kezdett kiürülni.

Már az első nap rá kellett döbbennie, hogy kísérleti nosztalgia kávézókban ücsörögni, és kapcsolatterapeutát játszani egyáltalán nem hálás feladat. Bár az Europeia mindkét kávézója beleillett volna, akár egy huszadik századi filmbe is, az emberek… talán még a földieknél is rosszabbak voltak. Az egy dolog, hogy többségük kizárólag chaten begyakorolt rövidítésekkel volt képes kommunikálni, és bár tény, hogy egyes jelek, mássalhangzó torlódások, vagy a kettő keverékének kiejtése bajos volt, de az áthidalhatatlannak tűnő problémát nem ez okozta, hiszen az Union Állomáson is chatet részesítették előnyben, de ott már elindult egyfajta rehabilitáció, beszédterápia, hogy helyrebillentse a Tanács Elnökök által nemkívánatosnak nyilvánított helyzetet. Így, a földi és földközeli állomások lakói kénytelenek voltak elsajátítani őseik beszédstílusát, a három világnyelv mindegyikén, és ha nem is használták a mindennapokban, megértették, ha valaki mégis kerek mondatokba foglalta a mondandóját. Sajnos, az Europeián még nagyon új volt a program, és telepesek eleinte egyáltalán nem bírták feldolgozni Nick hosszúnak tűnő mondatait.

Bár az elmúlt három hónapban, mióta Nick az állomáson tartózkodott, sokat javult a helyzet, ő kezdte agyhalottnak érezni magát. És már csak napokon múlt, hogy az agya mellett a golyóitól is megfosszák. Alig egy hete volt hátra a kiküldetésből, és még semmit sem tudott meg. Hallott néhány pletykát őslakókról, idegen életformákról, amik állítólag a régi kutatóállomáson át bejutottak az életburába, de Nick egyetlen olyan dokumentumot sem talált az állomás archívumában, ami alátámaszthatta volna a szóbeszédet. Egyébként is, minden telepnek volt legalább egy hasonló, légből kapott történte. Hiába bizonyították a tudósok milliónyi visszatért szonda adatainak nyilvánosságra hozásával, hogy az emberiségen kívül nem lelhető fel más, értelmes életforma a Naprendszerben, a telepesek imádták a legendáikat. És itt volt a bökkenő: mindenki ragaszkodott saját állomásának mítoszához, titokzatos, sosem látott idegeneihez, de az Europeián mintha féltek volna az életburán túl rejtőző világtól. Pedig ha valahol, itt biztosak lehettek benne, hogy nincs odakint semmi. Semmi, csak víz és jég, amit teherhajók hordanak más, szárazabb bolygókra. Meg persze gépek, amik biztosítják, hogy a nyersanyag megfelelő mennyiségben, megfelelő időben a megfelelő helyre jusson, a mindig bűbáj, "tökéletesre" szabott emberek szemében mégis félelem csillant, ha Nick megemlítette a végtelen jégmezőt. És tényleg, ő is kényelmetlenül érezte magát az állomáson, bár nem tudta volna megmondani miért. Bár ő mindig, mindenhol kényelmetlenül érezte magát. Ha választhatott volna, sokkal szívesebben élt volna párszáz- vagy ezer évvel korábban, akár egy pusztító háború közepén is, mint a plasztik babák és gumimacsók között. De nem volt választása. Bíztatón mosollyal az arcán kellett elköszönnie a modern világ egy újabb neon hajú pillangójától.

- Viszontlátásra, remélem, jól sikerül a randevúja!

- Azt én is! Megérdemlem, hogy végre összejöjjek egy dögös pasival. Köszcsi mindent!

- Nincs mit, hölgyem. És kérem, ne felejtse el átutalni a felkészítését fedező összeget.

- Úgy lesz, puszcsi, szív! - A nő fenekét erősen riszálva kitipegett a kávézóból, Nick pedig fáradtan az asztalra könyökölt és tenyerébe temette arcát. Harminc perc pihenője maradt a következő szerencsétlenig. Finoman megmasszírozta homlokát, majd hangosan sóhajtva feloldotta a billentyűzárat az asztal bal sarkán, és felgörgette az asztal fölött megjelenő holo-menüt. Rendelt még egy kávét, igazi cukorral. Miután kiszolgálta a pult mögül előgördülő kávégép, megköszönte a kiszolgálást, nagyot kortyolt a porceláncsészéből, és elhatározta, hogy miután itt végzett, egyetlen embert sem akar látni a következő hónapban.

Talán tartotta is volna magát elhatározásához, sőt, meglehet, hogy a hátralevő alibi-terápiákat is lemondta volna, időpocsékolás címen, ha nem sétált volna be a kávézóba valaki különleges.

- Te mindig köszönsz a gépeknek? - Nick meglepetten mérte végig a hang gazdáját. Egy lány volt, vagy nő. A sejtfrissítő- és plasztikai műtétek miatt szinte képtelenség volt megállapítani az emberek valós korát. A kíváncsi lány/nő is épp úgy lehetett tizenhat, mint nyolcvan éves. Nicket nem is a kora érdekelte, hanem a teste. Kivételesen jól sikerült mindene. Kellemesen gömbölyded mellek, formás combok, esztétikusan izmos karok, szív formájú száj, műszempilla nuku, kicsit fitos orr, enyhén kreolos bőr, természetes szőkének ható, hullámos hajzuhatag. És ahogy kérdőleg felhúzta vékonyra szedett, de nem festett szemöldökét… Nick régen látott bárkit ilyen igazinak.

- Nem, de ez egy nosztalgia kávéház. Próbálom úgy kezelni a kávégépet, mintha egy pincér lenne.

- Áh, szóval te ilyen retro-srác vagy - vigyorodott el a lány, de úgy, hogy apró gödröcske jelent meg mindkét orcáján, mint a kisgyerekeknek. Nick lenyűgözve bámulta azt a két gödröcskét, és úgy érezte, hogy a torka kissé összeszorul, és a szavak épp úgy cserbenhagyják, mint a chat-függőket.

- Nos - gyorsan kortyolt még egyet a kávéjából, mielőtt hülyeséget mondana. A korty nagyra sikeredett, és Nick leforrázta a nyelvét, de azért megpróbált összekaparni egy értelmes mondatot. - Valóban kedvelem az antik dolgokat. És ön?

- Ja, elég barók - biccentett a lány, még mindig mosolyogva, aztán hátat fordított, és lehuppant az egyik üres asztalhoz. Nick zavartan visszatért a kávéjához, és próbált minél ritkábban a lányra pillantani. Nem ment. Már a következő partnere is megérkezett, sőt, már rendelt is, és könnyed hangon ecsetelte, hogy a következő havi kreditjeiből feljebb varratja a bal fülét, mert lemérte, és az két milliméterrel alacsonyabban van, mint a jobb. Nick rutinosan játszotta a jól nevelt úriembert, de tekintete folyton-folyvást visszakalandozott a szőke lányhoz, aki teát ivott, és az e-bookjába temetkezett.

E-book ide vagy oda, a lány észrevette, hogy Nick a partnere válla fölött folyton felé pislog. Nem zavartatta magát, hagyta, hogy a tekintetük találkozzon, aztán, mikor pontosan egymás szemébe néztek, bandzsítani kezdett. Nick hökkenten elmosolyodott, és az ölébe borította kávéja maradékát. A neonzöld hajú partner sikkantott egyet, majd megérintette a szalvétakérő ikont, a bandzsító lány pedig halkan felkuncogott. Nick évek óta nem mulatott olyan jól, mint azon a délutánon. Sajnos a mókamester még az alibi-terápia vége előtt távozott.

*

A másnapi találkozóit Nick még akkor este áttetette az egyes számú kávéházba. Jobb szerette váltogatni a helyszíneket, de azt remélte, ha visszamegy, újra láthatja a gödröcskés arcú lányt. Persze, nem szeretett bele, igazából nem akart semmi komolyat. Egyszerűen jó volt ránézni, és feldobta volna az unalmas napot, ha megint egymásba botlanak.

Négy órát kellett végigszenvednie három megkülönböztethetetlen Barbie babával, és egy lufi karú, ábrándos tekintetű Kennel, de megérte. A lány megint benézett délután egy teára. Mikor meglátta Nicket a felfújt izomzatú fickóval aprót biccentett, és leült a mellettük levő asztalhoz. Most nem vette elő az e-bookját, minden erejével azon volt, hogy kibillentse Nicket a higgadt úriember szerepéből. Vicces pofákat vágott, bábozott a szalvétából hajtogatott madarakkal, és buborékokat fújt szívószállal a teájába. Mindent összevetve szörnyen gyerekesen viselkedett, Nick mégis bájosnak találta.

Mikor az izompacsirta távozott, Nick az asztalon könyökölve egymásnak támasztotta ujjbegyeit, és komoly, vádló tekintettel a lány asztala felé pislantott. A csalafinta szőke hangosan felkacagott és tapsra nem várva átült Nick mellé.

- Szia, Iuna vagyok. Tegnap nem volt módunk bemutatkozni.

- Módunk lett volna, kedves Iuna. Azt hiszem, csak merszünk nem volt hozzá. Az én nevem Nick. Nick Naet.

- Mindig így beszélsz?

- Talán zavarja?

- Engem ugyan nem, de a többieket, hajjaj! Az Europeia-weben hetek óta te vagy a téma. Nem is tudtad?

Nick komolyan meglepődött, és rájött, hogy hibát követett el. Olyan régen nem járt az Union Állomáson kívül, hogy elfelejtette átállítani a kezdőlapját Europeiára. Az elmúlt három hónapban is az otthoni fórumokat nézegette szabadidejében az itteni helyett.

- Eddig nem követtem figyelemmel a helyi lapokat. Illetve bele-belenéztem, de ezen nem akadt meg a szemem.

- Nem? Akkor nagyon vaksi lehetsz.

- És elárulja nekem, Iuna, hogy mi olyan érdekfeszítően érdekes bennem?

- Hát a dumád! Fú, az elején mindenki nagyon kivolt, hogy végre idevetődik egy igazi, hús-vér kapcsolatterapeuta, erre fel, nem lehet kibogozni egyetlen mondatát sem, mert olyan régimódi, kacifántos kifejezéseket használ. Aztán most már örülnek, mint majom a farkuknak, sőt! Akik jártak nálad pár órán, hirtelen rákaptak a nosztalgiára, meg a retróra, és elkezdtek régi zenéket hallgatni, háború előtti filmeket nézni, sőt, valaki még olvasni is. Hihetetlen hatással vagy az emberekre. Szóval, gondoltam megnézlek magamnak.

- És mire jutott? Érdemes adni a pletykákra?

- Fullra. Melyik telepről jöttél?

- Az Union Állomásról. - Iuna lelkesedésében felpattant a székéről, és az asztalra tenyerelt.

- Wow! Komolyan, az Unionról? Ott három hatalmas Retro Negyed is van. Te is ott laktál valamelyikben? Ezért hordasz folyton öltönyt nyakkendővel, meg minden? Melyik korszak szerelmese vagy? Huszadik század? Huszonegyedik?

- Nem, nem laktam egyik Retro Negyedben sem, bár van pár ismerősöm, akik ma is ott élnek, és rajonganak a környékért. Nincs kedvenc korszakom, de szívesen olvasok letűnt korokról, és azért hordok öltönyt, mert időtálló.

- Pedig a sztreccs póló praktikusabb. Ha növesztesz néhány muszklit, akkor nem fogsz beleférni a zakódba.

- Nem tervezem, hogy testépítésbe kezdek a közeljövőben - mosolygott Nick. - És önnel mi a helyzet? Milyen műtétre költi a következő havi kreditjeit?

-  Semmilyenre - legyintett Iuna lemondóan. - De talán beszíneztetem a hajamat.

Nick látta, hogy érzékeny pontra tapintott, és most először fordult meg a fejében, hogy aki mellette ül, az egy igazi, műanyag nélküli nő. Hihetetlennek tűnt, hogy akadt még ember, aki nem változtatta meg a külsejét, de… olyan felemelő lett volna. Ha csak kredit gondok miatt is, de örült volna, ha kiderül, a lány nem plasztikáztathat.

- Elnézést, nem akartam megbántani.

- Nem - kapta fel hirtelen a fejét Iuna -, egyáltalán nem bántott meg, csak tudja… - Nick alig hitt a fülének. A lány önkéntelenül váltott át tegezésről magázásra, és olyan gördülékenyen, dallamosan beszélt, mintha számára is inkább ez lenne a természetes. -… én nem műtethetem meg magam, bár a nagynéném szerint az úszógumijaim, és a bőröm is segítségért sikítozik.

- Ne higgyen neki! Ön, Iuna, gyönyörű. - A lány hitetlenkedve pillantott a férfira. - Komolyan mondom, ritkán látok hasonló szépséget, de ha szabad megkérdeznem, miért nem…

- WTF!? - Nick és Iuna beszélgetését egy igencsak temperamentumos, torokhangú nő zavarta meg. A következő partner. - Lekopni ribikém! Perkáltam az ó-ért.

- Egy perc türelmét kérem, hölgyem - fordult udvariasan Nick a jövevény felé, de a nő még nagyon a terápia elején tartott.

- Nem. Én időm.

- Oksa, nyugi van! - Állt fel az asztaltól Iuna, átengedve helyét a kissé idegesnek tetsző nőnek. - Kedves Nick! Mit szólna, ha ezt a beszélgetést holnap kettőkor folytatnánk a Zhan Galériában. Néhány napja nyílt egy fotókiállítás, amit azt hiszem, élvezne.

Nick elégedetten vigyorogva bólintott rá a meghívásra, míg az új partner elfoglalta a távozni készülő Iuna helyét. Tetszett neki a lány, és nem csak a tökéletesen tökéletlen kinézete miatt. Végre, az életben először úgy érezte, hogy talált valami érdekeset az egyhangú, üres galaxisban.

*

Nick a jól megszokott fehér kupolák, tejüveg ajtók, ablakok közt baktatott kellemesen zakatoló szívvel. Bár próbálta tagadni, de izgult a találkozó miatt. Kapcsolatterapeutát játszott, miközben ő maga egyáltalán nem volt a kapcsolatok híve. Négy éve a sokadik unalmas, rutinos randi után úgy döntött, hogy ebből elég volt, soha többé. Persze mindig akadtak normálisnak tűnő, csinosra szabott, szellemes, okos nők, akikről azt hitte, hogy na, ő lesz az, aki… de aztán mindegyiknek akadt valami stiklije. Sokkal egyszerűbbnek tűnt az élet, mióta felhagyott a randizással. Bár az alkalmi szexet kedvelő csajok általában képen röhögték a második mondata után, néha akadt egy-egy hal a horgára, többet pedig nem igényelt. Ezért nem is értette, mit akar Iunától.

- Mi az uram, talán bolygót tévesztett? - kiáltotta már messziről a lány. Nicknek önkéntelenül mosoly szökött az arcára, és nem agyalt tovább. Ennek nem volt semmi köze sem a feladatához, sem az emberekről, főleg a nőkről alkotott képéhez. Nem akart semmit sem megtudni, semmit sem kielemezni. Egyszerűen szerette volna jól érezni magát.

- Nem, hölgyem. Valószínűleg kort tévesztettem.

- Az nem baj. Nálam valószínűleg sem a bolygó, sem a kor nem stimmel.

Egymás mellett léptek be a galéria ajtaján. Az első pár másodpercben még sötétben meresztgették a szemüket, aztán halványan felderengett némi fény. Nem árasztotta el a helyiséget, csak egy-egy falba süllyesztett vitrint világított meg finoman. Nick hagyta, hogy a puha félhomály elbűvölje, és csak Iuna után lépett az első vitrinhez. Az üveg mögött régi, fekete-fehér, eredetinek tűnő fényképek kusza összevisszasága pihent. Egy menyasszony a vőlegényével, egy katona, puskával a hátán, hintázó kislány, családi kép, rövidnadrágos fiú a kutyájával. Mind csinosan kiöltözve, megfésülködve, komoly arccal, vagy kényszeredett mosollyal. Mintha sosem éltek volna. Nick korábban csak a képernyőn látott hasonló fotókat, és bár a gép segítségével felnagyíthatta, elforgathatta, alaposan megnézhetett minden arcot, mégis, mintha most először találkozott volna velük. Ott voltak tőle, a múlt apró emlékei, alig egy karnyújtásnyira.

- Szépek, nem? - kérdezte suttogva a lány. Nick bólintott. - Gyere, megmutatom a kedvenceimet - mondta, most kicsit hangosabban, aztán kézen fogta a férfit, és egyszerűen maga után húzta. Nick furcsállta a közvetlen gesztust, de nem bánta. Utoljára hat évesen fogta meg egy nő a kezét, és az is az anyja volt.

Iuna kedvenc vitrinjében színes, talán már huszonegyedik századi fotók sorakoztak. Mindegyiken akadt ember, és őszinte örömmel, teli szájjal kacagott, pedig nem egy közülük, még Nick szerint is meglátogathatta volna a plasztikost, mielőtt a kamera elé állt. Akadt irdatlanul kövér nő, akinek a hasa, vagy a melle - nem lehetett eldönteni - a térdéig ért, nyüzüge, beesett arcú srác idióta frizurával, szőrös hasú, kancsal, félkarú, ferdeorrú, pattanásos képű, ráadásul maguk a fotók is életlennek, rosszul beállítottnak tűntek. Az egyiken nem is lehetett kivenni mást, csak egy pörgő szoknyát, és talán egy hosszú, fonott copfot a sötét háttér előtt.

- Miért ez a kedvence?

- Nem látod?

- Sok vidám embert látok.

- Ez az! Ezek a képek tele vannak élettel! Sokkal inkább, mint az Europeia.

Nick csak most nézte meg a képeket igazán. Valahogy, eddig mindig úgy tekintett a fényképekre, mint dokumentumokra, nyomokra, emlékekre, amik valamilyen úton, módon megmaradhattak. De még sosem gondolt bele, hogy akkor, mikor elkattintották azt az ősrégi gépet, a képpé merevedett pillanat tényleg létezett pont úgy, ahogy most látják, hiszen… ezek nem digitális géppel készültek. Nem kozmetikázták át semmilyen programmal.

- Mondd, Nick, mikor láttál valakit ilyen őszintén kacagni?

- Tegnap. Téged, a kávézóban.

Iuna mosolyogva nézett fel a férfire.

- Tényleg? Úgy nevettem, mint ők?

- Úgy - bólintott Nick a lány szeplős orrát bámulva. - Sose változtass magadon - mondta néhány másodpercnyi hallgatás után.

- Majd megteszi helyettem az idő - legyintett a lány, újra a vitrin felé fordulva.

- Mikor tegnap azt mondtad, hogy nem plasztikáztathatsz…

- Akkor azt szó szerint értettem. A szervezetem semmiféle külső beavatkozást nem tolerál. - Nick összevonta a szemöldökét. Ilyesmiről még sosem hallott. - Alig két éves voltam, mikor kiderült, hogy rossz a szívem. Mondjuk, már korábban is sok baj volt velem. Mikor megszülettem, anyám és az ikertestvérem is meghalt, én meg nem lélegeztem… - Nick agya kattogni kezdett. Iuna története nem stimmelt. Nem stimmelhetett. Mikor átnézte az állomás archívumát, nem találkozott egyetlen halálesettel sem. Pedig az összes orvosi jelentést olvasta, hatvan év történetét. A szokásos baleseteken, sejtfrissítő eljárásokon, plasztikai műtéteken, rendben zajlott szüléseken kívül semmit sem talált.

- Ez mikor történt?

- Ötvenöt éve. Ahhoz képest, hogy nem mehetek sejtfrissítésre, egész jól tartom magam, ugye?

- Remekül. És tényleg, semmi?

- Nehezen akarod elhinni, pedig tényleg semmi - csóválta meg a fejét Iuna, mintha már kicsit unná a témát. - Nem lehet. Mikor meg akarták operálni a szívemet, rosszul reagáltam az érzéstelenítőre. Majdnem meghaltam.

- De ez nem a szíved miatt volt.

- Nem. Senki nem tudja, hogy mi miatt van. A szívemet leszámítva minden eredményem normális, az orvosok szerint - mesélte Iuna, miközben továbblépett egy újabb vitrinhez. - Meg igazából a szívemmel sincs sok gond. Néha félrever, meg van, hogy megszédülök, de azért valahogy elzakatol a gyógyszerek nélkül is. Fene tudja, miért. Na, jó, most te jössz. Mesélj a Földről!

- Nem hiszem, hogy bármi újat tudnék mondani. Az Union pont olyan, mint ez vagy bármelyik állomás: tiszta, békés, egyhangú.

- Kivéve a Retro Negyedeket.

- Különös helyek, különc alakoknak.

- Mint te vagy én?

- Talán - bólintott Nick, és megállt egy vitrin előtt, ami kizárólag tájképeket, képeslapokat őrzött. - Egyszer találkozhatnánk az egyikben - vetette fel, csak, mint ötletet, de közben még mindig azon gondolkodott, hogyan deríthetné ki még az elutazása előtt, hogy mi történt pontosan Iuna születésekor.

- Jó lenne, de ez is olyan, mint a plasztika. Nekem nem lehet. A szívem valószínűleg nem bírna ki egy űrutazást. Így a vízesések, erdők, sivatagok, több ezer éves látnivalók, nekem örökre mesék maradnak. Mesélj róluk, kérlek!

- Én sem tudok róluk többet, mint te. Rendszerint állomástól állomásig közlekedek. Az életbúra elhagyásához legalább tíz különböző engedélyt kellene beszereznem, és a háborúban szinte minden elpusztult. Egy ilyen utazás nem érné meg sem az időt, sem a kreditet.

- Miért, mire mentek el a kreditjeid? Műtétekre? Tényleg, mennyit módosítottak rajtad?

- Nem sokat. Csak néhány porcot, meg a fogaimat korrigáltattam.

- Á, akkor ezért ilyen gáláns a mosolyod - vigyorgott Iuna. Nick nem szólt, csak átkarolta a derekát. Az utolsó három vitrint szorosan egymáshoz simulva nézték végig, és Nick néhány percre teljesen megfeledkezett a munkájáról. Bár a terem néma volt és a plafonon sem táncoltak villódzó, szemkápráztató fények, és egyetlen korty alkoholt, kedv- vagy vágyfokozót sem gurított le egyikük sem, Nick elevenebbnek érezte magát, mint bármikor máskor eddigi élete során.

- Akarsz velem találkozni holnap este? - kérdezte Iuna, mikor kiléptek a tejüveg ajtón.

- Örömmel, hölgyem - öltötte vissza szertartásos hangját Nick öntudatlanul.

- Rendben. Akkor gyere hétre a régi kutatóbázishoz.

- A kutatóbázishoz? - Nick gyertyafényes vacsorát tervezett, nem pedig egy rakat rom meglátogatását. Persze, kedvelte a régi dolgokat, de nem ennyire. Kétsége kiülhetett az arcára, mert Iuna felkacagott.

- Bízz bennem! Valami gyönyörűt szeretnék mutatni.

Nick kissé vonakodva, de rábólintott, és búcsúzóul csókot lehelt Iuna kézfejére, ahogy emberöltőkkel ezelőtt tették a férfiak, ha hódolatukat akarták kifejezni. Ez volt az első alkalom, hogy élesben, egy igazi randi végén is meg merte próbálni. Bízott benne, hogy Iuna érteni fogja.

- Azt hiszem, megint rendetlenkedik a szívem - mondta Iuna mielőtt sarkon fordult és elsietett.

*

Nick az összes foglalkozást visszamondta, és az egész délelőttöt a TechMax kijelzőjére tapadva töltötte. Hiába mozgatott meg minden téglát, nem talált információt sem a szülés közben elhunyt anyáról, sem Iuna sikertelen szívműtétjéről. Ez vagy azt jelentette, hogy a lány hazudott, vagy azt, hogy az orvosok nem töltötték fel az adatokat. Nick biztosra vette, hogy a lány nem hazudik, sőt, a meglévő, és még meg sem szerzett kreditjeit is feltette volna Iuna mellé. Nem hitte, hogy képes lenne kamuzni az eddigi megfigyelései alapján, és egyébként sem állhatott érdekében hamis információkat terjeszteni. A kérdés az volt, hogy az adminisztrációs hiba véletlenül csúszott-e be, vagy direkt tüntettek-e el minden nyomot. Nick az utóbbira tippelt. Mindenesetre örült, hogy nem neki kell felgöngyölítenie az ügyet. Nem maradt más dolga, mint megírni a jelentését, és felkészülni az esti randevúra. Nem találta meg a telepesek idegenkedését kiváltó okot, de legalább megemlíthetett egy adminisztrációs hibát, ami nem sokkal az életbúra megrepedése után történt. Ő nem szívesen kapcsolta össze a két eseményt, az állomással szemben tanúsított negatív véleményekkel meg pláne nem tudta összekötni, de több volt, mint a semmi.

Estére a sötétkék, hajszálcsíkos öltönyét vette fel, ami tényleg igazi retro hangulatot árasztott, és biztosra vette, hogy Iuna imádni fogja. Ha az Unionon lettek volna, akkor expressz hozatott volna egy csokor virágot is, de az Europeián nem termesztettek növényeket, így üres kézzel indult útnak.

Az állomás este is pont ugyanúgy festett, mint nappal. Tisztán megvilágított, rideg-fehér utcák, és a kutatólabor sem különbözött sokban a többi kupolás épülettől. Csak magasabb, kopottabb, és zárt ajtajú volt. Nick még mindig nem értette, hogy miért itt találkoznak.

- Jó estét, Nick! - Iuna ezúttal is előbb érkezett. Nickkel ellentétben nem öltözött ki. Kopott, trapézszárú farmernadrágot, és szivárványszínű sztreccs pólót viselt.

- Jó estét, önnek is! Mit keresünk itt?

- Mutatok egy titkot, de csak akkor, ha nem beszél róla senkinek.

- Miféle titkot?

- Parázol?

- Nem, de látatlanba nem ígérhetem, hogy soha senkinek sem említem.

- Ezt úgy mondtad, mintha hatósági megfigyelő lennél. Ne aggódj, nem veszélyeztetünk senkit, még magunkat sem. Csak lehet, hogy kicsit szabályellenes, amit csinálunk.

Iuna megfordult és az ajtóhoz lépett, Nicknek pedig gombóc gyűlt a torkába.

- Iuna, lehet, hogy csak egy kapcsolatterapeuta vagyok, de azt még én is tudom, hogy behatolni egy lezárt kutatólaborba nem kicsit, hanem teljesen szabályellenes.

- Akkor miért nem vették vissza a kulcsokat, miután bezárták? - kérdezte a lány, jobb kezében egy kártyát lengetve.

- Az egy belépőkártya?

- Még anyámé volt - mondta Iuna, aztán lecsippantotta a plasztikkártyát. Az ajtó körül nem villant fel a jól megszokott kék fény, egyszerűen csak félrecsúszott az útból. - Nincs mitől félni, semmit sem hagytak itt, ami veszélyes lehetne. Mikor még gyerek voltam, a nagynénémmel sokat jártunk ide. Játszottunk, meg anyámról mesélt. Ez volt a mi titkos helyünk. Aztán, mikor húsz éve elköltözött a Merkúrra, odaadta a kulcsot.

- Ez teljesen illegális - sóhajtotta Nick, de azért követte a lányt.

- Nem igazán. Mivel én vagyok az Europeia egyetlen építészmérnöke, elvileg még kötelességem is ellenőrizni az épületeket. És tudtommal a kutatólabor is épületnek minősül.

Nick kicsit könnyebben vette a levegőt. Jó volt tudni az ilyen apróságokat, és megnyugtatónak találta azt is, hogy néhány szkafandert, pár grafikont, és még pár apróságot leszámítva tényleg semmit sem hagytak az épületben.

- Az édesanyád is kutató volt?

- Ühüm, ő vezette a részleget. A néném szerint akkor is bent volt, mikor megrepedt a búra.

- Itt repedt meg a búra?

- Igen - bólintott a lány, miközben elindult felfelé egy lépcsőn. Nick most már kíváncsian lépdelt a nyomában. - Ez az állomás legrégebbi része. Akkoriban még az első típusú életburát használták, ami kissé nehézkesen bírta az alacsony hőmérsékletet.

Nick megállt az egyik lépcsőfordulóban, és kinézett az áttetsző ablakon. Végtelen jégmezőt, és hatalmas vízszivattyúkat látott.

- Milyen hideg van odakint?

- Mínusz kétszáz fok.

- Mi történt, miután megrepedt a búra?

- Fogalmam sincs - rántott vállat a lány -, de nagy pánikot keltett. Állítólag akkor bejutott valami az állomásra.

- Ezt már mástól is hallottam, de mi volt az a valami? Különös, hogy senki sem bírta normálisan körülírni. Más állomásokon imádnak a fiktív űrszörnyeikről beszélni.

- Sok állomáson jártál már?

- Igen, láttam már párat. De, most kitérsz a válasz elől?

- Rossz próbálkozás, ugye? Gyere, fönt majd mesélek. - Nick nem tehetett mást, folytatta a lépcsőzést.

Iuna, a torony kutatólabor legfelső szobájába igyekezett, ami messze az állomás legmagasabb pontja volt. Nick hangosan lihegett, mire felértek.

- Nem volt itt egy lift, vagy valami?

- Soha - rázta meg a fejét Iuna. - Fölösleges luxusnak minősítették, teljesen alaptalanul. Felkészültél?

- Mire?

- Hogy láss valami fenségeset - mondta büszkén a lány, aztán megnyomott egy gombot, amitől a föléjük magasodó kupola átlátszóvá vált, Nick pedig majdnem fenékre ült. A kupola fölött nem volt napelem, pedig a hatalmas energiagyűjtőnek az egész életburát be kellett volna fednie. Ám a kupola kimaradt, tán még az itt zajló kutatások miatt, és láttatni engedte az eget.

Az Unionon is akadtak speciális kilátók, ahonnan néhány kreditért fel lehetett nézni az égre, de az Europeia egészen más volt. Nem egy sápadt hold és néhány csillag pislogott le rá a sűrű felhők közül. Abból a kupolából az egész galaxist látni lehetett. Legalábbis Nick akkor úgy érezte, hogy a végtelen űr nyílt ki felette. Fényes, színes holdakat látott, és millió, drágakőként ragyogó csillagot.

- Milyen… tiszta - nyögte elvarázsolva.

- Ezt nem látni a Földről, ugye?

- Nem. Ezt sehonnan máshonnan nem lehet látni.

- Anno a nagynénémmel órákat hevertünk itt az eget bámulva.

- Heveredjünk le most is?

- Jó lenne - bólintott Iuna.

Lefeküdtek a padlóra, és zsongó lélekkel nézték a sötét, ezernyi titkot rejtő, sziporkázó messzeséget. Iuna keze mintegy véletlenül a férfiéhez ért. Nick nem habozott, azonnal megfogta a puha kacsót, és óvatosan oldalra sandított. A lány nem nézett rá, de mosolygott, és az öröm pírja még élettel telibbé varázsolta arcát. Nick még néhány percig képes volt a kupolán túli világot csodálni, de aztán feladta. Elengedte a lány kezét, és lassan felkönyökölt. Az igazi csoda nem odafent volt, hanem mellette hevert.

- Mit nézel? - kérdezte Iuna, picit összeráncolva a szemöldökét.

- Téged. Gyönyörű vagy. Szabad? - kérdezte, mikor már egészen a lány fölé hajolt, és az orruk szinte összeért. Iuna nem válaszolt, csak átkarolt Nick nyakát, lehunyta a szemét, és hagyta, hogy a férfi megcsókolja. Lassan, kíváncsian kóstolgatták egymást, és kapkodás nélkül fosztották meg egymást a ruháiktól. Először incselkedve, a másik idegeit borzolva simítottak végig egymás bőrén. Iuna adta fel hamarabb. Örömtelin megborzongott, majd magára rántotta a másvilágból érkezett férfit.

Tovább a történet végéhez >>>

Súgó 3 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2013.07.26. 19:30 Bandytha Kedves Író!   Így kell ezt csinálni. Ez igen, minden elismerésem. Nem is nagyon kell gondolkodnom a pontokat illetően. Főszereplő beépítése: Nick. Én ennél a mondatnál „szerettem belé”: „Csak azt próbáltam finoman, és fájó szívvel közölni, hogy lejárt az időnk.” Kicsit divatja múlt, udvarias, tökéletes. 10 pont Helyszín beépítése: Nem csak egyszerűen a történet színtere volt az Európa (Europeia), hanem e köré épült az egész. 10 pont Cselekmény és háttér: Jó volt az űr-fantasy vonal. Kicsit kifigurázása a világnak, ami felé tartunk. Ahol az emberek nem képesek értelmes mondatokat kiejteni, mert az sms és a chat világ rövidítésekkel teli nyelvét szokták meg és a mindennapi életben is ezt használják a személyes kommunikációban. Ötletes volt, tetszett és végig élveztem. 10 pont Stílus és helyesírás: Biztos volt benne hiba, én nem emlékszem, mert annyira lekötöttél, hogy nem vettem észre, ha volt is benne. A stílusod nagyon tetszett. Ahogy a két „világot” szembeállítottad és nem csak a finom úriember szavai voltak hitelesek, hanem az üresfejű chat libák szövegelése is. Mindkét oldalt jól bemutattad. 10 pont Összességében: Bár azt nem tudtuk meg, hogy pontosan mi is az, ami miatt kezd elnéptelenedni az Európa, de a rá való utalásoknak köszönhetően ez nem is volt zavaró. Nagyon, nagyon élveztem. Gratulálok. 10 pont   Köszönöm, hogy olvashattam, Bandytha

2013.07.23. 21:11 Nelli Stílus: 10 pont Tetszett a stílusod, igényesen fogalmazol. :) Volt egy apró hiba, innen kimaradt a „chat” elől a névelő: „…de az áthidalhatatlannak tűnő problémát nem ez okozta, hiszen az Union Állomáson is chatet részesítették előnyben”. És még az zavart kicsit, hogy gondolatjelek helyett csak rövid elválasztójelek szerepeltek. Összességében: 10 pont Szerintem jár neked a maximum pontszámát, és nem csak a szubjektív véleményem miatt, hanem mert megérdemled. :) Nelli, Kritika Klubtag (A Merengő fórumán megtalálsz minket.)

2013.07.23. 18:27 Nelli Szia! A főszereplő beépítése: 10 pont Teljesen meg voltam elégedve a főszereplővel, megfelelt a karakterleírásnak. Tetszett a történet jövőben való játszódásából adódó magyarázat Nick modorának különcségére, el nem fogadottságára. A helyszín beépítése: 10 pont Bevallom, én nem hiszem, hogy tudtam volna mit kezdeni ezzel a helyszínnel. Nagyon tetszett, hogy a jövőbe helyezted a történetet, ez igazán adta magát. Az egész történet itt játszódik, és mondhatni, nagyon nem lőhettél mellé olyan szempontból, hogy nem szerepelt eleget az Európa hold, de még a cselekmény mozgatórugója is szorosan kapcsolódik a helyszínhez. A cselekmény és a háttér megteremtése: 10 pont Kíváncsi voltam mit is takarhat az űr-fantasy jelzés, tetszik a szónak a hangzása. :) Nem éreztem hosszúnak a művet, végig fenntartotta az érdeklődésem és kíváncsian vártam nem csak a végét, de a következő kósza mondatot is erről a jövőbeli világról. Mostanában amúgy is érdekelnek az e témájú művek, és tényleg tetszett a te elképzelt világod, amit és ahogy bemutattál. A novella vége felé az izgalom is nőtt bennem, hogy akkor végül is mi az a lény, az a szellem, ami miatt annyian elmennek otthonaikból. Épp ezért először kicsit csalódtam amiatt, hogy ezt már nem tudtuk meg, ez az a típusú mű, ami sejteti, hogy az igazi kalandok csak ezután kezdődnek, mégis tökéletesen le van zárva, és érezni lehet, hogy nem lesz folytatása írva, mert ez így kész. Legalábbis én így érzem. Utólag átgondolva már nem is zavar annyira ez a hirtelen befejezés.