|
Hajókabin
Női csapat 2013.07.14. 16:43
Cím: Út a megnyugvásba
Csapat: női
Választott kulcspár: 5.
karakter: Idős hölgy, valaha nagyon szép nő volt, de képtelen volt elszakadni a szüleitől, ezért sosem alapított saját családot. A szülei már nem élnek, ő azonban továbbra is kitartóan őrzi emléküket. Nem is maradt neki semmi más csak a saját múltja, a fiatalkori kalandjai, utazásai meg két gondoskodó és szerető szülő emléke, akik sosem várták el, mégis örökre hozzájuk láncolta magát.
helyszín: hajókabin
Műfaj: többrészes novella
Korhatár: 14
Jellemzők: dráma, romantikus, komor
Figyelmeztetések: szereplő halála
Ismertető: A főszereplő egy idős hölgy, aki képtelen elszakadni halott szülei emlékétől, és lelki válsága miatt évről évre meglátogatja haláluk helyét – de ezen az úton semmi sem alakul úgy, ahogy tervezte…
Út a megnyugvásba
1.
Mary
Mary az íróasztalánál ült, és néhány utolsó utasítást jegyzett le a jegyzettömbbe. Csak néhány apróság volt, de már nem volt ideje arra, hogy mindent személyesen adjon át Mr. Taylornak, a ház gondnokának és ügyintézőjének. Alig fejezte be, már kopogtak is az ajtón. Nem volt több ideje.
− Szabad! – szólt ki.
Arthur Taylor középmagas, bajszos, jó kedélyű férfi volt. Akkor is mosolygott, mikor benyitott, és belekezdett a mondókájába.
− Miss Hayes, a taxi megérkezett. A csomagját már bepakoltuk, a sofőr csak önre vár – mondta a férfi.
− Köszönöm, mondja meg neki, hogy mindjárt megyek – válaszolta Mary. – Jut eszembe, ez az öné – adta át a keményborítású füzetet a gondnoknak. – Írtam bele még néhány dolgot. Remélem, nem fog gondot okozni.
− Biztosan nem – vette át a naplót a férfi. – Akkor megyek is, és szólok a taxisnak, hogy várjon – tette hozzá Arthur, és kilépett a szobából.
Mary felállt az asztaltól, és körülnézett, hogy nem felejtett-e el valamit. Gyorsan végiggondolta magában, mit pakolt be az útra, és egy bólintással nyugtázta, hogy minden a bőröndjében van. Aztán a szobából nyíló kis fürdőszobába lépett. Onnan is minden szükségeset elrakott már. Fordult volna kifelé, mikor meglátta magát a tükörben. Egy tincs kicsúszott feltűzött, őszülő szőkésbarna hajából. Közelebb lépett. A tükörből egy barátságos halványkék szempár nézett vissza rá, arcát szolid smink fedte, ami eltakarta a mélyebb ráncokat, így inkább ötven körülinek nézett ki, nem pedig hatvanhárom évesnek. Vonásai még mindig hordozták egykori szépségét. Kipattintotta a csatot, és megigazította a haját.
Mikor végzett, visszament a szobába, leakasztotta vékony tavaszi kabátját a fogasról és a vállára terítette. A táskáját felvéve az asztalról elhagyta a szobát, majd kilépett a kis házból, amit szülei halála után építtetett. Ritkán volt képes felmenni a hatalmas kúriába, mert mindig fájdalommal töltötték el az emlékek, és ennek már több mint negyven éve. Még fiatal, alig húsz éves lány volt, mikor a szülei tengerbe vesztek egyik világjáró útjuk során. Állandóan járták a tengert, hol kalandokat keresve, hol munkájukból adódóan szálltak hajóra, hogy találkozzanak üzleti partnereikkel, és nem egyszer magukkal vitték őt is. Mindig élvezte ezeket az utakat, olyannyira, hogy szülei halála után is sokszor hajóra szállt. Ez volt az egyetlen dolog, ami még megmaradt a szüleiből, akiket rajongásig szeretett, és az első pár év után, amit a világtól elfordulva, bezárkózva töltött, ő is utazgatni kezdett, és minden évben ugyanakkor, április 10-én elindult a southamptoni 44-es számú kikötőből a Titanic Emléktúrára. A sors különös játéka, hogy a szülei pont ugyanazon a napon, április 14-én vesztették életüket, mint amikor a híres hajó katasztrófája bekövetkezett évekkel korábban. Egy vihar következtében a hajójuk elsüllyedt a Titanic roncsaitól nem messze, ezért Mary minden évben megjárta ezt az utat, minden évben arra kereste a választ, hogy miért történt mindez, miért vette el tőle a tenger azokat, akik a legfontosabbak voltak számára. Eddig azonban még nem találta meg a választ, pedig már 2013-at írtak.
A hatalmas ház felé nézett. Emlékei rögtön a felszínre tolultak, de nem engedett nekik. Lesz ideje emlékezni útban New York felé, de most indulnia kellett. Elfordította a tekintetét, azonnal meglátta a taxit. A gondnok a sofőrrel beszélgetett, és mikor meglátta, vidáman intett neki.
− Elnézést, hogy megvárattam – szabadkozott Mary a sofőrnek, mikor odaért.
− Semmi probléma, asszonyom. Indulhatunk? – kérdezte a férfi.
− Természetesen. – Arthur kinyitotta a nőnek a hátsó ajtót. – Köszönöm – biccentett a inasnak, miután beszállt.
− Jó utat! Vigyázzon magára! – köszönt el Mr. Taylor.
− Ön is. Viszlát! – viszonozta a nő.
***
A 44-es kikötő környékén nyüzsögtek az emberek. A beszállás még nem kezdődött meg, ezért az emberek kihasználták a maradék időt. Egyesek búcsúzkodtak, mások vidáman beszélgettek, de a legjobban a gyerekek találták fel magukat. Voltak, akik a part menti sirályokat kergették, vagy fogócskáztak, a szülők pedig nem győzték összefogdosni porontyaikat. Szokás szerint káosz uralkodott.
Maryt mindig megmosolyogtatta a látvány. Ilyenkor az embereket figyelte, a párokat, gyerekeket, a boldogságukat. Sohasem alapított saját családot, mert lehetősége ugyan lett volna rá, de nem akarta, mikor megadatott neki az esély, most meg már mindegy volt, hiszen az egyetlen ember, akit a szülein kívül szeretett, elment már. A szüleihez való ragaszkodása szakította el tőle, az üresség késztette arra, hogy ellökje magától, és egyedül maradjon.
Keserű gondolataiból egy kéz érintése szakította ki. Megfordult.
− Jó napot, Miss Hayes! – Az ügyvédje állt előtte a feleségével és két gyerekével.
− Jó napot, Mr. Higgins! Micsoda meglepetés! Nem tudtam, hogy maguk is részt vesznek a túrán – szólt döbbenten Mary.
− Két nappal ezelőttig én sem tudtam. Születésnapi ajándéknak szánták – nézett a családjára a rövid barna hajú, középkorú férfi.
A mellette álló alacsony, kerekded nő szelíden mosolygott. Mary még mondani akart valamit, de a hangosbemondó megelőzte. A csomagfelvevőhöz irányították őket.
− Volna kedve velünk ebédelni? – ajánlotta Mr. Higgins Marynek.
− Rendben – válaszolta a nő, majd röviden elköszöntek egymástól, és a megfelelő pult felé húzta a bőröndjét. Másik kezében a kézitáskáját vitte.
A csomagok leadása után beállt a beszálló utasok lassan hömpölygő sorába. Fél óra múlva már a kabinjában volt, és könnyű világoskék nyári ruhába öltözött az ebédhez, haját kiengedte és egy fehér kalapot vett fel hozzá, a ruhájához illő szalaggal, majd elhagyta kabint. A folyosón a személyzet készségesen irányította az utasokat a hatalmas fogadóterem felé, ami az étkezéseknek, valamint az esti táncos mulatságoknak adott helyet a hajón. Neki azonban nem volt szüksége útbaigazításra, mert ismerte az utat, így határozott léptekkel indult a tágas terembe, ahol szokás szerint a hajó kapitánya nyitotta meg az utat. A hajó minden alkalommal ebéd után indult el.
Az elsők között érkezett a terembe. Elindult az egyik asztal felé, de aztán meggondolta magát, és inkább átvágott a helyiségen, majd kiment az onnan nyíló teraszra. Áprilishoz képest a parton erősebb volt a napsütés. A korlátnak támaszkodott, és arcát a melengető sugarak felé fordította. Hamarosan újra magukkal ragadták az emlékei.
Kingsley
Kingsley Williams kapitány és első tisztje, Ashley Smith a személyzeti folyosón tartottak a fogadóterem felé. A kapitány hatvanöt éves, barna hajú, a halántékánál őszülő, középmagas férfi volt. Arcát simára borotválta, vonásain már látszott a kora, ennek ellenére nagyon népszerű volt a női utasok körében, amit erősített, hogy szívesen beszélgetett az utasokkal, és ha kellett, meghallgatta őket. Jó kiállása ellenére sohasem házasodott meg. Talán a munkája miatt, talán mert nem találta meg az ideális partnert, ezt senki sem tudta. Idén nyáron, negyven év szolgálat után készült nyugdíjba vonulni az Olimpic kapitányi posztjáról. A helyettese egy csinos, harmincas évei elején járó, vörösesbarna hajú, enyhén teltkarcsú, mosolygós nő volt. Kingsleyvel ellentétben Ashley korán megházasodott, és egy hét éves kislány anyukája volt, ennek ellenére mégis sikerült szép karriert befutnia, és a családja is nagyon szerette. Már négy éve szolgált első tisztként, de a kapitány biztos volt benne, hogy hamarosan kinevezik egy hajó élére ezt a határozott, de kedves lányt. Mindketten fehér díszegyenruhájukat viselték, ahogy az ilyen alkalmakkor szokás. Pár perc múlva elérték a dísztermet, ahol az utasok már az asztaloknál ültek és a megnyitóra meg az ebédre várakoztak. Együtt léptek be a terembe, a kapitány a színpadon álló pódiumhoz ment, Ashley pedig leült a személyzeti asztalhoz, a kapitányi szék melletti helyre. Mire helyet foglalt, a kapitány már bele is kezdett.
− Tisztelt, hölgyeim és uraim! Üdvözlök mindenkit az Olimpic fedélzetén. Nagy öröm számomra, hogy újra itt láthatom önöket. Nem győzöm megköszönni azt, hogy minden évben ennyien minket választanak. Látom, sokan vannak, akiket már nem először köszönthetünk az utasok között, és olyanokat is, akik először tartanak velünk. – Erre többen bólintottak. – Remélem, meg lesznek elégedve jómagam és a munkatársaim munkájával, és jövőre is találkozhatunk önökkel. Ezennel megnyitom az 52. Titanic Emléktúrát. Mindenkinek jó étvágyat kívánok az ebédhez. Remélem, ízletesnek fogják találni szakácsunk mai menüjét – fejezte be a rövid beszédét, majd lesétált a színpadról.
Már épp leült volna a személyzeti asztalhoz helyettese mellé, mikor tekintete a terasz felé tévedt, ahol egy magányosan álldogáló nőt vett észre, így elindult, hogy ebédelni hívja, de pár lépés után meghallotta Ashley hangját.
− Valami baj van, uram?
− Nincs semmi. Mindjárt jövök – pillantott vissza mosolyogva a nőre.
Az első tiszt megértése jeléül biccentett. Kingsley továbbindult a nő felé. Ahogy közeledett, egyre ismerősebbnek tűnt számára a kalapos alak. Biztos volt benne, hogy többször látta már a nőt ezen a túrán. Mikor kiért, megállt, ám még nem szólította meg a nőt, de nem is kellett, mert a másik megfordult a léptek zajára.
− Segíthetek? – kérdezte.
A nő érdeklődő pillantással nézett a kapitány barna szemébe.
− Csak tudni akartam, nincs-e valami problémája. Kingsley Williams vagyok, a hajó kapitánya – válaszolta a férfi.
− Tudom. Nem először vagyok itt. Mary Hayes – nyújtott kezet a férfinak.
− Örvendek. Megtisztelne azzal, hogy csatlakozik hozzám az ebédhez? – Nem értette magát, hiszen nem szokott csak úgy meghívni senkit a személyzeti asztalhoz, de valamiért tetszett neki ez a csendes, titokzatos nő, akit, jött rá, már többször látott az utak során, de eddig még sohasem szólította meg.
Most reménykedve nézett rá.
− Köszönöm, nem. Egy barátom már meghívott az asztalukhoz – felelte Mary kimérten.
Kingsley nem tudta hova tenni ezt a hirtelen zárkózottságot, és a nyílt tekintet elhalványulását. Szinte üressé váltak az amúgy élénk kék szemek. Szótlanul hagyta, hogy a nő elmenjen mellette, de elhatározta, hogy később meglátogatja, és megpróbál közelebbről is megismerkedni vele.
***
Még aznap megkezdte a terve kivitelezését. Úgy gondolta, néhány pohár bor és egy kis beszélgetés nem árthat vacsora után, ezért elindult, hogy meglátogassa a nőt. Mint azt a személyzettől megtudta, Mary egyedül utazott, így este fél nyolc magasságában kopogtatott a 245-ös kabin ajtaján. Először nem történt semmi, de mikor megismételte, akkor megérkezett a válasz.
− Szabd! – kiáltotta ki az ismerős hang.
A kapitány határozottan nyitott be az ajtón. A nő a bejáratból rögtön nyíló nappali foteljában ült és egy könyvet olvasott, vacsorája maradéka még az asztalon volt. Fel sem nézett a közeledő léptek zajára, bizonyára azt hitte, a személyzet egyik tagja jött, hogy elvigye az edényeket. Csak akkor kapta fel a fejét, amikor Kingsley a bort és a poharakat az asztalra tette, és elkezdte a kocsira pakolni a vacsora maradékát.
− Jó estét, kapitány! Minek köszönhetem a látogatását? – kérdezte Mary.
A férfi kihallott a hangjából némi neheztelést, de ez nem tántorította el, hiszen minden jéghegy megolvasztható, csupán tudni kell a módját. Mosolyogva válaszolt a nő kérdésére.
− Nem láttam a vacsoránál. Gondoltam, megnézem, hogy van.
− Köszönöm, jól. Ezért nem kellett volna idefáradnia. Én döntöttem úgy, hogy egyedül étkezem.
Ugyanaz a zárkózottság, mint ebédkor, gondolta Kingsley. – Mit szólna egy kis beszélgetéshez? – kezdte újra a férfi.
Mary ránézett, szemeiből lassan eltűnt a neheztelés. Sóhajtott, aztán megszólalt, sokkal kedvesebb hangon, mint eddig.
− Bocsásson meg a mogorvaságomért, de nem számítottam ma este látogatókra. Sajnálom, ha megbántottam, gondolom, lenne jobb dolga is, mint egy idős nő kedvében járni – szabadkozott végül Miss Hayes.
− Nem történt semmi, én voltam tolakodó. Nem akartam magára törni ilyen hirtelen – váltott át szabadkozásba a kapitány is.
− Ugyan – legyintett Mary −, ha már itt van, akkor kóstoljuk meg azt a bort – nyúlt az üveg felé. – Hm, 1984-es Tokaji aszú, még nem hallottam róla.
− Ez egy Közép-Európából, Magyarországról származó bor, mézédes, itt a hajón elég népszerű, magam is nagyon szeretem – szólt Kingsley.
− Kíváncsi vagyok, milyen lehet. Szívesen megkóstolnám – nyújtotta a férfinek az üveget. Mr. Williams elővette a zsebébe készített dugóhúzót és kinyitotta a bort. Mindkettejük poharába töltött, majd figyelte, ahogy Mary előbb megszagolgatja, majd megízleli a nedűt. – Isteni finom! – kiáltotta a nő vidáman, és újabbakat kortyolt a pohárból.
Kingsley elmosolyodott, és ő is belekortyolt a saját italába.
− Járt már azon a vidéken, ahonnan ez a bor származik? – kérdezte a nő, hangjában és gesztusaiban már nyoma sem volt távolságtartásnak; nyílt kíváncsisággal fordult a férfihoz.
− Igen. Háromszor jártam Magyarországon: Tokajban, ahonnan ez a bor származik, Egerben, és a fővárosban, Budapesten – válaszolta a férfi.
− Önnek melyik tetszett a legjobban a három hely közül? – kérdezősködött tovább Mary.
− Nem is tudom, talán Eger. Sok a látnivaló, és persze ott a Szépasszony-völgy, ahol sorban sorakoznak a borospincék, és…
− Mr. Williams, ahogy látom, ön igazán szereti a jó bort – szúrta közbe Mary szórakozottan.
− Tagadhatatlan, hogy nem vetem meg a kitűnő italokat, bár csak mértékkel iszom. A többit meg megisszák a többiek. Magyarországon néhány régi iskolatársammal voltam, amolyan férfitúra volt, ha érti, mire gondolok. – A nő bizonytalanul bólintott egyet. – Ennek már jó pár éve. Hirtelen nem is emlékszem, pontosan mikor volt. – Kingsley egy pillanatra elmélázott, de a nő folytatta a faggatózást.
− Milyenek találta az embereket?
− Kedvesek, nagyon odafigyelnek mindenre, de ugyanakkor kicsit zárkózottnak találtam őket, meg kicsit talán pesszimistán állnak az élethez. Mindegyik városban egy kicsit más volt. Habár nem biztos, hogy az én véleményem mérvadó. Rövid volt az a háromszor egy hónapos nyaralás, és, mint már említettem, kissé régen is volt – szabadkozott egy kicsit a férfi.
− Véleményem szerint mégiscsak nagy benyomás tett magára, ha ennyi minden megragadt – mosolygott rá a nő.
− Igaza lehet – nevette el magát a kapitány, közben újratöltötte a kiürült poharakat. – És ön járt valamelyik borvidéken? – folytatta a témát Kingsley.
− Franciaországban jártam néhány bortermelő vidéken. Bordeux-ban és Burgundiában még a szüleimmel, 17-18 éves koromban. Édesapám nagyon szerette a borokat. – Mary végét már szinte suttogta. Újra úrrá lett rajta a fájdalommal járó gyötrő üresség, amely mindig megtalálta, amikor a szüleire emlékezett. – Most menjen el – kérte a férfit.
A nő hirtelen felpattant, és a hálószobába távozott.
2.
Mary
A kalapokat próbálgatta. Nem tudta eldönteni, melyik illene legjobban a ruhájához. Tetszeni akart Darrennek és a fiú szüleinek is. Mindent el akart követni, hogy Kingék ne csalódjanak benne. Ennek a napnak tökéletesnek kellett lennie, az ebédtől kezdve az este rendezett bálig. A bál gondolatára szíve hevesen dobogni kezdett, hiszen ez volt az első, amin részt vett. Családja úgy gondolta, hogy tizenhat évesen már elég idős az ilyesmihez.
− Kész vagy, kislányom? – hallotta anyja kérdését.
Mary még hezitált, mert még mindig nem találta meg, amit keresett.
−Mindjárt megyek! – szólt vissza.
Hamarosan megtalálta azt a kalapot, ami illett a ruhájához, és gyorsan lesietett. A szülei a társalgóban várták.
−Mutatok neked valamit, kincsem – mosolygott rá az apja. – Tessék! – nyújtott át neki egy nagy, hosszúkás dobozt.
A lány izgatottan oldotta ki rajta a világoskék masnit, és emelte le a fedelet. A csomag egy gyönyörű báli ruhát rejtett. Olyat, amiről mindig is álmodott. Szemei csak úgy ragyogtak, mikor az apjára mosolygott.
***
Darrennel csak úgy suhantak a többi táncoló pár között. Érezte, hogy arca kipirul, szíve őrülten kalapál. Nem tudta elszakítani szemét a tizennyolc éves fiú tekintetétől. Teljesen rabul ejtette. Hagyta, hogy a fiatal férfi vezessen, ő pedig kábultan követte a mozdulatait.
Mikor elfáradtak, Darren kivezette a bálteremből nyíló erkélyre.
−Gyönyörű vagy, Mary – kezdte pirulva.
−Kö… Köszönöm – hebegte a lány, miközben érezte, hogy még jobban elvörösödik.
−Ezt szeretném neked adni – vett elő egy vékony dobozt a zsebéből Darren.
A lány kinyitotta, és elámult. A dobozkában egy virágot formázó medál feküdt.
−Ez gyönyörű!
−Fordulj meg! Nézzük meg, hogy áll – mosolygott a fiú.
Mary úgy tett, még a szemét is becsukta. Érezte, hogy két puha kéz ér a bőréhez, miközben bekapcsolja a lánc kapcsát. Az érintés azonban hirtelen halványulni kezdett. Megfordult. Az ajkai sikolyra nyíltak, ahogy a szeretett férfi távolodott tőle, de hang nem jött ki a torkán, csak a szája nyílt egyre nagyobbra, annyira, hogy fájt tőle az arca. Kezeit tűnőben lévő szerelme felé nyújtotta… Soha nem érte el.
−Mary…
−Mary, Mary, Mary…
Darren hangja összekeveredett a szüleiével, és egyre hangosabb lett, mintha vádolnák őt. Összegörnyedt, szemét összeszorította, fülét befogta, de a „Mary, Mary…” szólamok nem csitultak, inkább egyre erősödtek. A belsejéből szóltak. Aztán hirtelen elhallgattak. Azt hitte, vége, de nem volt ilyen szerencséje. Érezte, hogy a belsejéig hatol a hideg. Kipattant a szeme. Jeges, végtelen víztömeg vette körül. Sikoltani akart, de csak víz tolult a tüdejébe, mikor megpróbálta. A jeges folyadék megfagyasztotta a belsejét. A szemei szélesre tágultak az iszonyattól. A hideg tengerben megannyi átlátszó lélek lebegett, és mind őt nézte, de ő csak két ezüstösen csillogó alakot látott, és hiába nyújtotta feléjük a kezét, nem érte el őket. A szülei egyre jobban távolodtak, hallotta, hogy hívják őt, de nem tudott velük menni. Elsodródtak, de ő maradt… Egyedül…
Sikoltva ébredt fel. Az ágyában ült, egyik keze még mindig kinyújtva a semmibe, a másik pedig a nyakláncot szorongatta. Nem fogta fel a környezetét, csak kapkodott levegő után. Hosszú percek teltek el, mire Mary bármit is fel tudott fogni a külvilágból. Az első, amit meglátott, a szülei naplója volt, amit az út kezdete óta az éjjeliszekrényen tartott, hogy mindig kéznél legyen. Végigsimított a lapokon, aztán a fürdőbe ment. Kissé rendbe szedte magát, majd kiült a nappali foteljébe a naplóval, és összekuporodva olvasni kezdte.
Kingsley
Az aggodalom elmélyítette a ráncokat az arcán. Hallgatag lett, és gyakran elmélázott. A beosztottjai is észrevették nyugtalanságát. Nem tudta kiverni a fejéből Maryt, nem tudta hova tenni a viselkedését, emiatt a nő még jobban vonzotta magához. Ez a szomorú, zárkózott, de mégis kedves nő, aki egyre jobban érdekelte, akit egyre jobban meg akart ismerni. A nő kabinja felé tartva most nem vitt magával semmit, mert attól félt, hogy az előző, kissé talán tolakodó próbálkozása riasztotta el végül Maryt. Nem akart még egyszer ugyanabba a hibába esni. A 245-ös kabin előtt megállt, és mély levegőt vett. Tétovázott. Mikor elég akaraterőt gyűjtött, bekopogott.
− Ki az? – kérdezte Mary.
− Williams kapitány vagyok, Miss Hayes. Bejöhetek? – Visszafojtott lélegzettel várta az igent, amit hamarosan meghallott az ajtó túloldaláról.
Belépésekor a nő ismét a fotelban ült, de az előző alkalomtól eltérően felhúzta a lábát, és szinte belekucorodott, mintha védené magát valamitől. Talán a külvilágtól? Egy bőrkötéses könyvet tartott a kezében, amit szinte azonnal becsukott, mikor meglátta a férfit. Egyetlen szó nélkül felállt, és a hálószobába ment. Kingsley türelmesen várta, hogy visszatérjen. A nő a könyv helyett egy fadobozzal tért vissza. Arcán enyhe mosoly tűnt fel, de a kapitány felfedezte a szemében azt a megfejthetetlen szomorúságot, de remélte, hogy idővel képes lesz megnyitni a másikat. Mary letette az asztalra, amit a kezében tartott. A férfi nem tudta megállapítani, hogy pontosan mi lehet az, csak azt, hogy valószínűleg nagyon régi. Miss Hayes észrevette, hogy a kapitány még mindig ugyanott áll. Megcsóválta a fejét.
− Miért nem ült még le? – kérdezte csodálkozva.
Leültek egymással szemben. Pár pillanatig csendben figyelték a másikat, aztán a férfi nem bírta tovább, és megkérdezte:
− Mi az a tárgy, amit az előbb kihozott? – kérdezte kíváncsian.
− Ismeri a malomjátékot? – kérdezett vissza a nő.
− Persze – válaszolta a férfi.
− Akkor gondolom, nem bánja, ha játszunk egyet? – Mary kikattintotta a doboz záró kallantyúját. A belsejéből kilenc-kilenc darab sötét- és világosbarna korong alakú bábu került elő, ami a táblához hasonlóan fából volt faragva.
− Sose jöttem volna rá, hogy ez egy játéktábla – döbbent meg a férfi. – Nagyon réginek tűnik.
− Az is. A Római Birodalom korából való, ahonnan a játék is eredeztethető. Még a szüleim vették Rómában egy régiségkereskedőnél. Ez a kedvenc tárgyam, ami utánuk megmaradt.
− Hogyan haltak meg? – bukott ki a férfiből a kérdés.
− Hajószerencsétlenségben még 1970-ben. Egy vihar következtében süllyedt el a hajó – válaszolta a nő. Szemében erősebb lett a keserűség.
− Nagyon sajnálom – szólt a férfi szomorúan. – Tőlük örökölte az utazás szeretetét is?
− Részben, másrészt keresek valamit ezeken az utakon, de még magam sem jöttem rá, hogy pontosan mi is az – felelte a nő a távolba révedve.
A kapitány észrevette az újabb hangulatváltozást, ennek ellenére folytatta tovább, hátha a kérdéseivel segíthet a nőnek.
− Miért választja minden évben pont ezt a hajóutat?
− A szüleim hajója annak a helynek a közelében süllyedt el, ahol a Titanic katasztrófája is történt. Keresem a miérteket, meg akarom tudni, miért szerették annyira a tengert, az utazásokat… − Hangja hirtelen elcsuklott. – Nem érdekes – legyintett. – Inkább játsszunk – mondta végül, és ezzel a pillanatnyi megnyílás elenyészett.
Játék közben eleinte egyikük sem kérdezett. Az új kör kezdetekor a nő törte meg a csendet.
− Bocsássa meg a furcsaságomat, de nem nagyon vagyok hozzászokva, hogy bárkivel is beszéljek a hajóutak során. Viszont maga most mégis itt van, és annak ellenére, hogy biztosan lennének fontosabb teendői is, mégis velem foglalkozik. Beszélgetéseink megkönnyítésére szeretném felajánlani, hogy tegeződjünk. Ha nem bánja, szólíthat Marynek – fejezte be komolyan.
Kingsley elképedt. Örült a felajánlásnak, de hirtelennek érezte a dolgot, ezért kissé meg is rettent tőle. Végül aztán győzött az öröm, és mosolyogva válaszolt.
− Köszönöm, Mary. Megtisztelnél vele, ha Kingsleynek szólítanál.
− Rendben, Kingsley – bólintott a nő. – Benne vagy még egy játékban? – kérdezte, mikor az utolsó lépésével megnyerte a játékot.
− Természetesen.
Az új körben a kapitány kezdett. Néhány lépés után a nő megkérdezte.
− Miért szeretsz hajón dolgozni? – kérdezte kíváncsian, és miközben lépett, érdeklődése jeléül enyhén oldalra hajtotta a fejét.
− Azért, mert megnyugtat. A tenger morajlása eltűnteti a gondokat, sokszínű, de mégis ugyanolyan. A béke felé vezet, legalábbis én mindig megtalálom a saját lelki békémet a tengeren. – Miközben beszélt, nem vette észre, hogy a nő elkerekedett szemmel hallgatja, és valamilyen végleges bizonyosság jelenik meg az arcán, mert beszéd közben behunyta a szemét.
Mire kinyitotta, akkorra a nő arcvonásai újra rendeződtek, és semmi nem látszott az arcán.
− Mit szeretnél csinálni, miután nyugdíjba mész? – tette fel Mary következő kérdést.
− Ööö… – jött zavarba a férfi. – Van egy lehetetlen álmom. Sokfelé utaztam a munkám során, és sok mindent összegyűjtöttem. Tárgyakat, érméket, régi bélyegeket, könyveket, egyéb régiségeket. Van olyan, ami több száz éves. Létre szeretnék hozni egy múzeumot, ahol kiállíthatnám őket, hogy bárki megnézhesse. Bár tudom, hogy kevés, amim van, de talán kezdetnek elég. Ugye, milyen balga álom? Igazán nem akarlak untatni ezzel – fejezte be félszegen.
− Egyáltalán nem untatsz. Nekem tetszik az ötlet. Miért ne csinálhatnád meg?
− Komolyan mondod?
− Teljesen – bólintott Mary.
Kingsley válaszolt volna, de ekkor megszólalt az övére akasztott adóvevő.
− Ott van, kapitány? – hallatszott az első tiszt hangja.
− Igen. Történt valami?
− Nincs semmi baj, csak az egyik utas szeretne beszélni önnel.
− Azonnal megyek. – A kapitány felállt.
Röviden elköszöntek egymástól, majd a férfi elhagyta a kabint. Már becsukódott az ajtó a férfi mögött, de mielőtt elindult volna, még éppen hallotta a nő utolsó mondatát.
− Talán igazad van, Kingsley, ez egy út a megnyugvásba.
3.
Mary
− Akkor végeztünk is – állt fel Mr. Higgins, és eltette a végrendeletet.
− Köszönök mindent – állt fel Mary is, és indulni készült, de a férfi még egy utolsót kérdezett.
− Miért választotta őt? – kérdezte az ügyvéd.
Annak ellenére, hogy elfogadta a nő akaratát még mindig nem értette a dolgot, mert Kingsley Williams idősebb volt ügyfelénél, és nem tűnt logikus lépésnek, hogy épp rá hagyja a vagyonát.
− Ő az egyetlen, akire hagyhatom. Nála lesz a legjobb kezekben – válaszolta a nő.
− Értem, asszonyom.
Röviden elköszöntek egymástól, majd Mary elindult a saját kabinja felé.
Miután bezárta maga mögött az ajtót, papírt és tollat vett elő, és leült a nappali asztalához. Ráment az egész délutánja, mire megfogalmazta a három levelet. Kettőt borítékba tett, egyet pedig szabadon hagyott. Gyengéden végigsimított rajta, és a másik kettő tetejére tette, aztán mindhármat a hálószobába vitte. Az éjjeliszekrényre helyezte őket, a napló mellé. Minden készen állt, hogy nyugodtan elhagyhassa ezt a világot, és engedhessen szerettei hívásának. Ám volt valaki, aki még itt tartotta. Valahol belül még reménykedett benne, hogy minden megváltozhat, hogy Kingsley képes lesz elfeledtetni vele mindent, és kirángatja a béklyóiból, és akkor ezeknek a leveleknek meg a végrendeletnek nem lesz semmi jelentősége. Akkor még hitte, hogy van visszaútja, és szabadulhat. A múltat azonban nem törölheti el semmi…
Mary azonban nem törődött azzal, hogy a háttérben továbbra is ott van a hívás, ami az ébrenlétbe szökött az álmaiból. Vidáman készülődött az esti bálra, mintha minden rendben lett volna. Felöltötte a világoskék báli ruhát, hosszan igazgatta, mint annak idején, mikor az első báljára készült Kingékhez. Tetszeni akart Kingsleynek, akarta, hogy tényleg minden jobb legyen, megváltozzon. Élni akart…
Kingsley
A bál már javában zajlott, amikor Kingsley belépett a terembe Maryvel az oldalán. Megálltak a táncparkett szélén, hogy megvárják, amíg a zenekar új számba kezd. A nő a táncoló párokat nézte, a kapitány viszont le sem tudta venni a szemét a partneréről. A világoskék báli ruha tökéletesen illett a nőre, arcán most a távolinak tűnő mélabússág helyett vidámság tükröződött, ami megfiatalította arcát. A férfi szemei csak úgy itták a látványt.
A zenekar időközben belekezdett a következő számba. Kingsley a kezét nyújtotta Marynek. A nő minden tétovázás nélkül fogadta el a felajánlott kezet.
− Régen voltam már ilyen hatalmas bálon – szólt Mary, miközben elkezdtek táncolni a keringő dallamára.
− Még egyik évben sem vettél részt rajta? – csodálkozott a férfi. A nő válaszul csak a fejét rázta. – Pedig minden évben megrendezzük.
− Eddig nem nagyon volt kivel. Minden évben elhoztam ezt a ruhát, de soha nem volt még rajtam, mert sosem akaródzott eljönnöm a bálra – vallotta be végül.
− Miért nem? Ez a ruha gyönyörű – bókolt a kapitány.
− Nem a ruha az oka, hanem akitől kaptam. Darrennak hívták, aki… Nem érdekes! – hagyta félbe a magyarázatott a nő, de a férfi nem értette.
Kingsley csak azt látta, hogy valami nagyon felzaklatta partnerét. Úgy gondolta, hagy neki egy kis időt, hogy megnyugodhasson. Jó néhány szám múlva azonban csak romlott a helyzet. A nő arcáról minden vidámság eltűnt, de amikor a férfi megkérdezte, leüljenek-e, csak hárított, így inkább szótlanul táncoltak tovább. A kapitány egyre növekvő aggodalommal figyelte a nőt. Aztán támadt egy ötlete.
− Lenne kedved megnézni a parancsnoki hidat? – kérdezte hirtelen.
A nő arcán a hideg szomorúságot színtiszta lelkesedés váltotta fel.
− Igen, ha lehet – válaszolta izgatottan, de azért kissé bizonytalannak tűnt.
− Természetesen.
Mary mosolygott. A férfibe karolt, és hagyta magát vezetni a kijárat felé. Beletelt egy kis időbe, míg átvágtak a táncoló párok között, de az üres folyosókon gyorsan haladtak. A hídon az ügyeletes személyzet üdvözölte őket, de aztán mindenki visszatért a feladatához, így Kingsley zavartalanul vezette körbe a navigációs központon, majd egy oldalsó helyiségbe irányította a nőt.
− Ez az irodám – mutatott körbe a férfi, mikor becsukta maguk mögött az ajtót. – Foglalj helyet, mindjárt jövök – mutatott az egyik fotelre Kingsley, miközben ő maga egy kis szekrényhez lépett, és egy üveg Tokajival és két pohárral tért vissza.
Leült a nő melletti fotelba, majd töltött mindkettejüknek. Belemerültek a beszélgetésbe a jóízű bor mellett. Minden rendben volt addig, amíg a férfi közelebb nem hajolt a nőhöz. Ajkai már majdnem a nőét érintették, mikor Mary felugrott. Arcán a düh keveredett egy másik érzelemmel, amit a férfi nem tudott hova tenni.
− Sajnálom, Mary, én… − kezdte volna Kingsley, de a nő megállította.
− Nem történt semmi – mondta, hangjában nem volt harag, inkább lemondás hallatszott ki belőle.
− De…
− Megyek, lefekszem. Jó éjszakát, Kingsley.
A férfi még sokáig összezavarodva bámult a csukott ajtóra, mielőtt meg tudott volna mozdulni.
4.
Mary
Mary a végtelen kékségbe bámult. Gondolatban messze járt. A szeretteiről szóló emlékek az álmaiból fokozatosan szivárogtak át a nappalaiba. Általában vissza tudta szorítani őket, de ezen az úton már képtelen volt. Attól kezdve, hogy a kapitány odalépett hozzá, minden megváltozott, felerősödött. Az érzések, a vágyódása a szülei után, akiket maga előtt látott, mintha most is itt lennének vele. Beszéltek hozzá, bátorították, hogy ne féljen soha többé semmitől. És ő nem félt, már nem, de még meg kellett várnia a megfelelő időt, hogy találkozhasson velük és Darrennel.
Darren…
Egyik keze automatikusan nyúlt a nyakában lévő medált felé, és a következő pillanatban már a kis virágot szorongatta. A körmei akaratlanul is érzékeny bőrébe vájtak. Ez magához térítette. A szülei és néhai kedvese képe elenyészett, hívó, szívét körülölelő szavaik elhalkultak, hogy átadják a helyüket a jelennek. Kopogtak.
− Szabad! – szólt ki, de nem fordult el a kabin ablakától.
Biztos volt benne, hogy csak az ebédjét hozzák.
− Jó napot, Mary! − A hang megfordulásra késztette. Kingsley arcán aggodalom tükröződött, ahogy az enyhén sápadt, gyöngyöző arcot meglátta, főleg a tegnap esti balul elsült próbálkozás után. – Minden rendben? Sápadtnak látszol. – A férfi betolta a kocsit, és az étkezőasztal mellé állította, majd Mary felé fordult, és egy zsebkendőt nyújtott felé.
Miss Hayes először értetlenül nézett a kapitányra, és nem nyúlt a felkínált kendő után, de hamarosan megértette a férfi gesztusának okát, mikor megérezte, az arcán végigfolyó nedvességet.
− Köszönöm – vette el az anyagot −, minden rendben, csak egy kicsit elgondolkodtam, és a nap pont idesütött. Ennyi az egész – válaszolta Mary halvány mosollyal.
Kingsleyt ez a magyarázat nem győzte meg, de nem kérdezett rá, nem érezte úgy, hogy köze lenne hozzá. Belenézett az emlékképektől még mindig kissé fátyolos kék szemekbe. Most nem látott bennük semmit, ami élővé tette volna őket. Mary most távolinak tűnt, megfoghatatlannak. Némán nézték egymást. Végül a férfi törte meg a csendet.
− Arra gondoltam, együtt ebédelhetnénk – kezdte fesztelenül, mintha nem vett volna észre semmit a nő változásából. A karját nyújtotta felé, és Mary szó nélkül belekarolt. Az asztalhoz vezette. – Mit szeretnél enni? Sok mindent hoztam.
− Hm, nem is tudom – gondolkodott el a nő. – Szeretném, ha ajánlanál nekem valamit – mosolygott rá Mary.
Kingsley észrevette, hogy partnere szemébe is visszatért az élet, ami megnyugtatta. Nem vette észre, mennyire fáradtak a nő mozdulatai, mennyire kiáltanak a megnyugvásért, csak a felderült arcot látta, az élet ígéretét. Nem vette észre az elmúlás utáni vágyat a halott mozdulatokban. Talán nem tudta, vagy csak nem akarta látni.
− Mit szólnál a narancsos kacsához eperöntettel? Ez a főszakács egyik specialitása – ajánlotta Kingsley.
− Pompásan hangzik. Különleges napra különleges menü jár – szólt halkan Mary, szinte suttogott, és hangja ismét távolivá vált.
A kapitány keze megállt terítés közben, és érdeklődve nézett a nőre.
− Miért különleges ez a nap? – Alig tette fel a kérdést, azonnal eszébe is jutott a válasz. – El is felejtettem, hogy ma van a Titanic ütközésének 101. évfordulója.
− Sok ártatlan lélek veszett oda – tette hozzá a nő.
− Rájuk gondoltál mikor bejöttem? – kérdezte a férfi.
− Igen. A saját halottaimon, akik magukhoz hívtak engem – tette hozzá, de csak magában; hangosan mással folytatta. – Nagyon szomorú, ami velük történt.
Kingsley bólintott, majd folytatta a terítést. Evés közben nem nagyon esett szó köztük, de ezt a férfi a pár napos ismeretség alatt már megszokta. Ezt a kellemes, otthonos csendet. Nem kellettek neki szavak, egyszerűen jól érezte magát a nő társaságában, de a kellemes percek hamar elszálltak, és a férfinak indulnia kellett, hogy folytassa napi teendőit.
− Sajnálom, de most nem maradhatok – állt fel a férfi, és sietve elkezdte a kocsira pakolni az edényeket.
− Segítek – ajánlotta a nő, a hangjából a férfi kihallott némi csalódottságot, meg még valamit. Talán vágyakozást? Nem gondolkozhatott el rajta, mert Mary folytatta. – Mi szólnál hozzá, ha éjjel sétálnánk egyet a fedélzeten? Találkozhatnánk a katasztrófa időpontjában, éjfél előtt húsz perccel. Mit szólna hozzá?
− Furcsa egy ötlet, de miért is ne? Szívesen. Akkor este találkozunk – mosolygott a nőre, majd elhagyta a kabint.
− Találkozunk… − suttogta a zárt ajtónak Mary, majd újra az ablak felé fordult.
Gondolatai újra messze jártak, és már soha többé nem tértek vissza.
Tovább a történet végéhez >>>
| 
AJÁNLOM AZ OLDALT
Súgó
Frissítés
Kedves Ismeretlen Alkotó!
Ismételten súlyos parasztriadó van érvényben, kéretik figyelembe venni.
1. A főszereplő beépítése: A történetből számomra sokkal inkább a fiatalkori szerelem hiánya és elveszítése érződött, mint a szülőké, de egyébként a helyén volt. 9 pont.
2. A helyszín beépítése: Bár a hajókabinban játszódott a legtöbb jelenet, és a leghosszabb időt is ott töltötték, a cselekmény szempontjából sokkal inkább éreztem a báltermet a mozgató helyszínnek. Egyik kedvenc mondásom, hogy sokszor a kevesebb több, és itt talán épp azért nem éreztem annyira erősnek a kabint, mert túl sok volt belőle. 8 pont.
3. A cselekmény és a háttér megteremtése: Akárhogy is akarom, nem, nem és harmadszor is nem! Onnantól kezdve, hogy a végrendeletet meglebegtetted a szemünk előtt, úgy voltam, hogy ha ezek után kinyiffantod, akkor én is leszúrom magam, hát megtetted. Ez minden, csak nem a megnyugvásba vezető út. Na jó, Marynek igen, de ez már-már botrányosan önző tett volt a részéről. Nem gondolt bele egy pillanatra sem, hogy a történtek után milyen emlékekkel fog hozzányúlni a kapitány a hagyatékhoz? Ez a cselekmény még egy rémesen facsart latin-amerikai szappanoperában is csak bosszúként állja meg a helyét nálam. Ha a másik hajókabinos történetre azt mondtam, egyszerű kiútnak tűnik, akkor ez itt egy nagyon egyszerű és teljesen felesleges kiút. Apropó facsart, Kingsley ötlete az éjjeli sétával is elég morbid humorra vall, nem bejövős. Még egyszer elnézést, de haragszom. 2 pont.
4. Stílus és helyesírás: Szerencsére sok volt a párbeszéd, de ez szvsz kicsit a minőség rovására ment, és elég laposak lettek. Számomra nem sikerült megmutatni, hogyan csiszolódik össze ez a kettős, vagy legalábbis Kingsley hogyan próbálja őket összecsiszolni. 5 pont.
5. Összességében: Csak az a vég! – csak azt tudnám feledni! A kihívásnak nagyon is megfelelő történet volt, de egyébként nem nyújtott sajnos semmi extrát. 6 pont.
Köszönöm, hogy olvashattam!