Egy újabb eszeveszett rohanás, bár nem tudom, miért töröm magam ennyire. Egy újabb puccos esküvő, az 1873. év legnagyobb eseménye a poros kis városban, hol én is megláttam a napvilágot. A legkisebb húgom is férjhez megy végre, egy újabb bál, amin kinéznek maguk közül az emberek. A kallódó báty, a kiállhatatlan természet, a semmirekellő, a megtűrt és még sorolhatnám. Hát hello! Itt jövök! És mindent megteszek azért, hogy a legjobban profitálhassak ebből az alkalomból.

Tulajdonképpen nincs okom panaszra egyelőre, egy napi út van mögöttem és egy csodálatos éjszaka. Még mindig beleborzongok, ha eszembe jut a fogadós lányának kacér pillantása, bájos mosolya, amibe azonnal beleszerettem, ha csak pár órára is. Rendesen megizzasztott az éjjel, de ennyire csodálatos és gyönyörűséges testet még sosem láttam. Tökéletes arányok, domborulatok, amik az ember tenyere alá fekszenek, a selymes szőke fürtök és azok a csókolni való duzzadt ajkak... Áhhh! Már attól meredezni kezd a férfiasságom, ha csak az emlékeket visszaidézem. Istenem!

De minden jónak vége szakad egyszer és szokásomhoz híven későn történik ez meg. Most roboghatok végig a városon, a hajó perceken belül kifut a kikötőből, nekem pedig rajta kell lennem, különben az öt napos utat valami varázslat folytán négy nap alatt kellene teljesítenem, ami számomra is egyértelmű, hogy lehetetlen. Márpedig az esküvő pontosan öt nap múlva lesz, ha pedig nem érek oda, hogyan fogok sütkérezni a lemondó tekintetek kereszttüzében?

Utálom a hajókat, a tengeri koporsókat, mik beteggé teszik az ember lelkét és testét is. A hánykolódás elviselhetetlen, ahogyan a napok telnek, úgy lesz minden egyre büdösebb és párásabb, úgy önti el az embert a vágy, hogy végre partot érjen, újra a földön járhasson. A szerencsésebb utazó megússza viharok nélkül, nekem azonban még egyetlen olyan utam sem volt, mikor ne cikáztak volna a villámok és morajlott volna a tenger. Ez már nem tud megijeszteni, sem eltántorítani célomtól, hogy megalázzam magam, miközben anyám ragyogó arcát figyelem, aki roppant büszke a lányaira, akik megfogták az isten lábát, hiszen mind gazdag férfihoz ment feleségül. És látom, igen látom, hogy én milyen semmirekellő lettem mellettük, aki lopja a napot és csak az élvezeteknek él. Az utóbbin nincs mit tagadni, valóban helyes a meglátás, azonban van munkám, ha nem is olyan kiemelkedő, mint az ügyvéd és doktor uraknak, akik pöffeszkedve vezetik húgaimat oldalukon és minden titkárnővel meg segéddel megcsalják őket. Ez az élet nem nekem való, maradok a kicsapongó, állandóan szerelmes énemnél, hiszen az a jó, ha a legény sokat próbál, és nőből volt sok, de nem elég...

Egy szűk kis utcán rohanok, ha minden igaz, a végén már a kikötő vár. Elmosolyodom, még van esélyem, hogy elérjek a célomhoz, talán most nem jön közbe semmi. Pillanatokkal később rádöbbenek, hogy korai volt ezen kijelentésem, mikor kivágódik egy ablak a fejem felett. Éppen csak félre sikerül ugranom a leömlő bűzös, mocskos lé elől. Nagyot fújok, legszívesebben káromkodva üvöltenék, azonban akkor biztosan elkések. Ezek a koszos emberek... Persze nem tanulja és látja mindenki, hogy mennyi veszélyes anyag kerül így az utcára, de mikor majd jön a pestis, vagy a várostűz, akkor mind csak jajgatni tud. Mennyire szánalmas ez a fajta...

Végül elérem a kis köz végét és a hatalmas kikötő a szemem elé tárul. Ez igen! Csodálatos, szinte már festői a kép, ahogy a hajók ringanak a vízen, miközben az emberek, mint felbolydult méhkas, rohannak, pakolnak és rakodnak körülöttük. Itt tényleg mindenki megtalálható, az unott, boldogtalan hajóslegénytől, az iszákos kapitányon át, az úri dámákig, akik valami igazán fontos eseményre igyekeznek éppen és önelégülten riszálják hosszú szoknya alá rejtett feneküket. Alig három percem van gyönyörködni a látványban, ahogy a vízen csillog a napsugár, a fehér vitorlák makulátlansága és a fa hajótest barnasága elvarázsol. Persze csak innen, amint nekiindulok és egyre közelebb kerül ez az egész, már elönt az a kellemetlen érzés, hogy most kellene megfordulni és egy “Isten véled!” kíséretében búcsút inteni az utazásnak. Egyre inkább azt érzem, hogy ez lenne a helyes. A tömeg folyamatosan akadályoz a haladásban, egy hajósinasnak ütközhetek neki először, aki egészen bájos kölyök lehetne, ám mikor elmosolyodik és látom fogainak a helyét, visszarettenek. Inkább kikerülöm és továbbrohanok mellette, el pár hölgy mellett, akik éppen szolgáikat foglalkoztatják, hogy minden kis dobozuk és csomagjuk felkerüljön a hajóra. Mennyire fennhordják az orrukat, pedig ha valamelyik egy ágyba kerülne velem, rögtön nem érezné magát ennyire nyeregben, mert másképpen kellene lovagolnia...! Ezen már csak vigyorogni tudok, miközben megtalálom azt a bárkát, amelyiket kerestem. Orrán ott a sellőalak, amit már messziről felismerni, azonban a nő inkább, mint szirén, néz le rám és csábít a fedélzetre azt üzenve, hogy onnan már nincsen visszaút. Egyre inkább ijeszt a látvány, a csoda és varázslat, mely messziről járja át a helyet, szertefoszlik és a rideg valóság arcul csap, mégsem állok meg.

Még éppen időben érkezem, hogy a pallón felfussak, mielőtt a kapitány parancsára behúznák azt. A viteldíjat még tegnap délután kifizettem, így csak átnyújtom a papír fecnit, ami jegyként szolgál, aztán megvárom, míg valaki a kabinomba vezet. Megint az egyik legrosszabb fekvésű, közvetlenül az éléskamra felett, így pár nap múlva már rothadó hússzaggal telik meg... Nem számít, végülis nem fizettem meg a kiszolgálást, így boldog lehetek, hogy nem a fedélzetre lettem száműzve.

Lassan kisiklik az áramvonalas test a vízre, szelni kezdi a hullámokat a vitorlás, így nem marad más dolgom, mint elheverni az ágyamon. Az első pár óta mindig ezzel telik, meg kell szoknom a hely “varázsát”, átadni magam a szellemének és utána lehet megint hódolni az élvezeteknek. Észbe is kapok és gyorsan felülök, majd elővéve az apró bőröndöt, amiben látszólag csak egy váltás ruhám meg az ünneplőm van, beletúrok a ruhák közé és előhúzom az üvegcsét. A fehér kristály kissé kavarog benne, az apró szemcsék csillogva szállnak az üres részben, mintha hópelyhek úsznának a levegőben. Elég drága hópelyhek lennének, ha belegondolok, még szerencse, hogy tudom a módját, hogyan jussak hozzá olcsón. Elnézem még pár percig a fergeteget, majd az üveget eldugom a párnám alá, ott senki nem fogja keresni és éjszaka is biztonságban lesz az én kincsem. Sok pénzt lehetne kapni érte, de egy ilyen értékes holmit magának tart fenn az ember, pláne, ha nem tudja, mikor juthat hozzá megint.

Békésen, most már megnyugodva foglalom el ismét a helyemet az ágyon. Talán jó lenne aludni, mert az segít átvészelni ezt a kezdeti pár nehéz órát, aztán kirúghatok a hámból. Úgysem nagyon tudok mást tenni ezen a ladikon, akkor meg miért ne tehetném érdekesebbé az utazást? Persze majd nem árt széjjelnézni odafent sem, hátha találok egy csinos kis fruskát, akivel osztozhatok a kéjben, hódolhatunk együtt a szépségnek, bájnak és a kölcsönös örömöknek. A gondolat is megmosolyogtat, miközben elnehezülnek a szempilláim és lassan lecsukódik a szemem, hogy álomtalan felszínes alvásba zuhanjak a rideg valóság elől.

***

Arra ébredek meg, hogy szörnyen szomjas vagyok, szinte cserepesre száradtak az ajkaim és már szúrva fáj a nyelvem, ezzel követelve meg magának a tiszteletet és a vízáldozatot. Kikecmergek valahogy a kényelmetlen fekhelyről és első lépésként kinyitom a “szobám” egyetlen ablakát. Azonnal dőlni kezd befelé a sós vízpermet, telibe találva az arcomat, így prüszkölve igyekszem kitörölni a maró levet a szememből és a számból. Már csak ez hiányzott! De legalább a belső pára oszlani kezd lassan. Akkor jöhet a szomjúság csillapítása, így nekiállok kitúrni a tömlőt, ami elvileg minden kabinban megtalálható kéne legyen. Elvileg... Beletelik jó tíz percbe, mire rájövök, hogy hol rejtegették és meg tudom húzni, amitől az életkedv is kezd visszatérni belém. Picit megmosakszom, hogy eltüntessem az izzadtságot és a bűzt magamról, majd felsomfordálok a fedélzetre. Körbejárom a hajót, széjjelnézek, megfigyelem az utasokat, hogy később fel tudjam ezt használni, ha szükség lenne rá. Mert a szükség nagy úr!

A szokott felhozatal utazik a hajón, legalábbis nagyjából. Egy úriasabb kisasszony a társalkodónőjével tart éppen hazafelé a nyaralásból. Kis törékeny nádszál, beteges a leány, mégis van benne valami bájos édesség, ami magával ragadja a férfiakat. Nem is csodálkozom rajta, hogy amint végiglejt világoskék ruhájában a kabinja felé, szinte minden ellenkező nemű utána fordul és látszik a szemükben az éhség. A kisasszony persze semmit sem vesz ebből észre, a báj mellé némi naivitás is társul, édesen mosolyog az úrra, aki felé emeli kalapját, miközben annak arcára rá van írva, mit tenne vele. Megmosolygom őket, az egész bandát. Az urakat, akik valami üzletet kötni igyekeznek és nemsokára kártyázni indulnak az egyik kisebb tárgyalószoba felé, a kislányt, aki anyja kezét fogva engedi éppen gyomrának tartalmát a tengerbe, a tizenéves suhancot, aki apja mellett tanulja a mesterséget és most jó pénzzel megrakodva térnek vissza éppen egy vásárból. Mind együgyű, mind egyszerűen csak bolond, egyik sem tudja, mit jelent az életet élvezni, hogy mennyi jó van benne, hogy mennyire szép is lehet, ha az ember tudja a nyitját.

Nem bírom már sokáig odafenn, egyszerűen képtelennek tartom az egész helyzetet, haraggal tölt el, hogy míg nekik van lehetőségük, esélyük a jobbra, nem élnek vele. Nekem sosem volt senkim és semmim, mégis képes vagyok élvezni bármit, amit elém rak az élet és nagy kanállal habzsolni. Megtanultam, hogy ha akarnék. sem lehetnék sikeres, akkor minek akarjak? Vannak sokkal jobb dolgok, a nők, a pia, a társaság, a kártya és az a fehér kristályos tünemény, ami ott lapul még mindig a párnám alatt. Talán ki kéne nyitnom a csomagot, még úgyis van elég belőle, maximum az esküvőn húzom meg magam, de legalább most nem kapok hányingert ezektől a... barmoktól!

Lerobogok a kabinomba és gondosan magamra zárom az ajtót, mielőtt kibontanám a kis csomagocskámat. Óvatosan tekerem le a parafint az oldaláról, majd kipattintom az üvegcse tetejét és csodálattal szemlélem meg a tartalmát így is. A sok apró kristályon csillog a fény, olyan, mint a hó, csak annál kicsit drágább. Kicsit... Egy leheletnyit... Mondjuk, pár százezerszeresen. Talán ha eladnám, nagyot kaszálhatnék belőle, de akkor hova lesz a nekem járó élvezet? Elkuncogom magam és izgatottan veszem elő a kis spatulámat, hogy a megfelelő adagot kiszedhessem egy könyvre, majd alaposan visszazárom az üveget és elrejtem a helyére. Lehuppanok a földre és éhes szemekkel figyelem a zsákmányt, gyönyörűen egyenesre húzom ki, majd parafinba mártott papírtekercset keresek a táskában és az orromhoz emelem. Hát hello világ! Most jön az, aminek jönnie kell és alig várom! Gyorsan szippantva tüntetem el az anyagot, majd egyszerűen hátradőlök és várom a hatást, ami nem is késlekedik jönni és mámoros élvezetek közé lök, elbódít, majd eszméletem is elveszi, hogy lázas álmokban játsszon el képzeletemmel és teremtse meg a világot, amire vágyom.

***

Mikor megint feleszmélek, még kótyagos a fejem és mámoros jókedvem van. Imádom ezeket az álmokat, a zavaros képeket, a lila elefántot, amin lovagoltam, vagy inkább elefántogoltam, a csinos indiai nőket, akik egész háremben gyűltek körém, az engem megillető tiszteltet, amit csak ilyenkor kaphatok meg, máskor sosem. Most is ez a fajta “ki, ha én nem?” érzés jár át, bár pár perc kell ahhoz, hogy ki is tudjam nyitni a szemem. Összemosódik minden előttem, noha azt érzékelem, hogy ülök és nem fekszem, meg besötétedhetett odakinn, mert valahogy árnyak vetülnek mindenhova.

Hatalmasat ugrok, mikor az egyik elkezd megnőni, majd mintha anyag formálódna, egy kisfiú terem belőle. Annyira megijeszt, hogy levegőt is nehezen kapok, ő viszont csak elmosolyodik és közelebb mászik a tömlővel, amit a kezében tartott... Vagy nem? Már nem is tudom, de nem is érdekel, nagy, mohó kortyokban nyelem az édes vizet és jólesően heverek el utána, ám a kisfiú nem tágít mellőlem, felkuporodik az ágyra és nagy ártatlan szemeivel engem figyel. Mit keres itt? Hogy került ide? Ki ő? Mit akar? Tolulnak a fejembe a kérdések, de egyelőre nincs erőm fel is tenni őket.

- Ne félj! - kér, ami elég abszurdan hangzik a jelen helyzetben, ezért hangosan felnevetek.

- Ki vagy te és hogyan kerültél ide? - kérdezem a srácot figyelve. Van valami a vonásaiban, ami annyira ismerős, és mégis idegen. Meg egyáltalán, hogyan...? Az ajtóra pislantok, de el sem látok odáig a sötétben, a srácot viszont tökéletesen ki tudom venni, miközben semmiféle lámpa nem ég. Furcsa... furcsa... de talán még álmodom, akkor pedig belefér... Megcsípem magam, amin jót kuncog a gyerek, majd elhallgat megint és csak figyel percekig.

- Daniel vagyok - válaszol végül picit hintázva, mire visszahőkölök. Engem is... Követem a mozgását, ahogy előre-hátra dülöngél és azt érzem, hogy nekem is kedvem lenne ehhez, mintha anno régen talán nekem is szokásom lett volna. Réges-régen... - Nem emlékszel már rám? - kérdezi végül csendesen, mire megrázom a fejem. - Pedig sokat játszottunk együtt, szinte mindig - meséli kicsit talán csalódottan, ami valahogy hideggé teszi az én szívemet is. - Aztán együtt rohantunk anyuhoz és öleltük át a lábait, ő meg milyen büszkén mosolygott le ránk - folytatja tovább, amitől kiráz a hideg. Hogyne emlékeznék, de rá nem... Nekem nem voltak barátaim, pláne nem olyan nevű, mint én. Nem rémlik... - Meg mikor a húgainkkal játszottunk, emlékszel, mennyit babáztunk és teáztunk velük és mennyire élveztük? - kérdezi, mire lehunyom a szemem és látom magam előtt peregni a pillanatokat, amikről beszél. Azonban most jut el a tudatomig, hogy többes számban beszél rólunk, a mi húgainkról, a mi anyánkról, miközben nekem nem volt fiú testvérem és az én nevem mutatkozott be. Hirtelen nyitom ki a szemem és egy gyors mozdulattal már térden is termek, majd felé kapok, de már csak a levegőt markolom meg. Az ágy mellett áll, szomorú képpel figyel és végül megrázza a fejét, majd búcsút int és semmivé lesz.

Ijedten, remegve figyelem a helyét, ahol előbb még a kölyök állt, azonban csak a nagy semmi feketeséget látom, eltűnt az őt körülvevő fényesség is a kabinból, pedig mennyire kellemes volt és melengette a lelkem is belül. Nem bírom tartani magam, a kezeim már remegnek és végül az ágyra hanyatlom, sírva ölelem át magam ott a kényelmetlen kereveten fekve, miközben siklunk tovább a vízen. Zokogok, bár nem tudom, hogy pontosan mi fáj, vagy mi bánt, ahogyan azt sem, hogy hogyan enyhítsek azon a tépő, szaggató kínon, ami a mellkasom tépkedi darabokra. Nem vagyok képes megmenteni magam innen, lehetetlennek érzem a kijutást, ugyanakkor felkelni sem tudok, hogy elhagyva ezt a sötét zugot a levegőn kiszellőztessem a fejem. Nem megy! Leragadok a saját nyomorúságos keserűségemben, amit még csak nem is értek igazán, hogy minek szól. Végül a szenvedésnek az álom vet véget, ami szinte kettévágja a bennem növekvő csomót és végre... végre nyugalmat hoz.

***

Egy pici fiúcska szalad át a réten, lehet talán két éves, és csengő hangon kiabálja, hogy mama. A szőke fiatalasszony csakis az édesanyja lehet, mosolyogva várja a gyermeket, pirospozsgás arcán ott ül a boldogság. A kiskölyök barna fürjei repülnek a levegőben, ahogy rohan, rakja pici lábait egymás elé, azonban éppen mielőtt odaérne az anyjához, hatalmasat esik. Mégis nevet, pillanatok alatt kel fel és nem foglalkozik a nő tekintetében látszó aggodalommal, belecsapódik a lábába, majd kuncogva kéri, hogy vegyék fél. Boldog és szeretik, csicseregve kapaszkodik a nő nyakába, aki magához karolja és óvatosan, gyengéden cipeli be a házba.

Anya... Az én anyukám! Az én imádnivaló anyukám! Talán tényleg... tényleg figyelt engem így, talán tényleg szeretett engem ennyire, talán tényleg?... Talán...?

Elsötétül a kép. A kisfiú nőtt valamennyit, cseperedett, most már hét éves lehet és három gyönyörű, szőke fürtös kislány ül körülötte a fűben, miközben ő királylányokról, sárkányról és a hős lovagról mesél nekik. A lányok talán négy-öt évesek lehetnek, valójában tudom, hogy három, négy és öt, de most valahogy mégis kívülállóként szemlélem őket és nem tudatosul teljesen vagy azonnal az információ. A lánykák hatalmasra nyílt, csillogó szemekkel figyelik a bátyjukat, hőkölnek, nevetnek vagy éppen ijedeznek, mikor olyan részhez ér a mese, aztán újabbat és újabbat követelnek. A kisfiú úszik a figyelemben, szeretettel figyeli húgait és igyekszik megfelelni nekik mindenben, aztán gondol egyet és eliramodik, a lányok pedig követik. Nem most játszhatják ezt először, a kicsik sikongatva rohannak, ha éppen felbuknak, akkor már kelnek is fel, hogy folytassák a hajszát. Végül a kölyök úgy tesz, mint aki elesik és a lányok rávetik magukat, hogy csiklandozással győzzék le, ami a legjobb módja az ártalmatlanításának. Nevetnek és azon kapom magam, hogy én is így teszek, miközben folynak a könnyeim.

Mikor is volt ez? Talán az utolsó boldog nyarunk, amikor még nem voltak gondok, mikor apa még velünk volt. Egyszerre vagyok mérhetetlenül boldog és szomorú, hiszen én tudom, mi következik, hogy a derű hogyan vált borúra, a család hogyan hullik szét, aztán pedig jutok el ide a hajóra. Én tudom, de az az ártatlan gyermek, aki most már csak fekszik és húgai fejecskéjét simogatva mesél nekik valamiről, még semmit sem sejt, még boldog, megéli az örömöket, amiket a család jelent és imádja a testvéreit. Még...

Kellett nekem erre gondolnom, hiszen újra sötét lesz és a következő kép már sokkal ismerősebb, hiszen belém égett minden kis pillanata. Apám halotti ravatala, ahogy anyám zokogva borul a testre még mindig, mi gyerekek pedig nem értjük, apánk miért nem kel fel, miért olyan fehér, miért nem szólal meg újra. Kétségbe vagyunk esve, félünk és a legrosszabb, hogy senki sem szól hozzánk, így együtt bújunk össze a sarokban. Reszkető kis emberek, akik nem találják helyüket a nagyok között és akiket észre sem vesznek. Legszívesebben odamennék hozzájuk, átölelném őket és próbálnám megnyugtatni a lelküket, elmondani, hogy nem lesz semmi baj, ami persze hazugság, de milyen jól hangzik! Meg is próbálkozom ezzel, de hamar rá kell jönnöm, hogy itt senki sem lát és nem hall, ezek csak emlékek, amikbe beleszólásom már nem lehet. Csak emlékek... Percek telnek el így, hogy nézem a négy kisgyereket, amint sírnak és próbálnak még inkább beleolvadni a falba, még kevésbé feltűnni, hogy nehogy bántsák őket. Annyira elveszettek... Elönti a mellkasom az a jeges érzés, amit régen is éreztem, meg persze a tettrekészség, a vágy, hogy segíthessek nekik, mert itt még lehetett volna másképp, mehetett volna jó irányba a mese, lehettek volna királylányok és hős lovag a vége, de helyette beképzelt pávák és egy vesztes koldus kerekedett ki a történet végén.

Nem akarom tovább nézni őket! Megint szorongatja a mellkasom a sírás, megint facsarodik el a szívem és a lelkem, és rettegve várom a következő pillanatot, a következő képet, ami azonban nem jön.

***

A sötétségből most már fény virrad és ha zihálva is, de az ágyon kelek, kint felfelé indul a nap és a rózsaszín-sárga sugarak bekúsznak az ablakon, hogy megvilágítsák az arcomat. Lassan, nagyon lassan ülök fel, húz a fejem, talán kicsit fáj is, meg persze korog a gyomrom, hiszen tegnap a reggelit ettem utoljára. Megtörölöm az arcom, azt hiszem, tényleg sírtam, az álom nagy hatással volt rám, felszaggatott sok sebet, azonban emlékeztetett is valamire. Akkor régen boldog voltam, felhőtlenül és olyan igazi őszinte módon, ahogyan azóta sem.

Megrázom a fejem, hogy elhessegessem a képet magamtól, hogy visszaküldjem őket olyan mélyre, ahonnan talán soha többet nem kerülnek elő. A fájdalom csökken, tompa lüktetéssé változik a szívem táján, így már neki tudok vágni a reggelnek. Kikászálódom az ágyból és némi szellőztetés után benyakalom a maradék vizet, majd a tömlővel együtt távozom a szobámból, amit alaposan be is zárok. Még a végén kiderül, mit rejtegetek, annak pedig jó vége nem lehet...

Fenn a fedélzeten már javában folyik az élet. A matrózoknál most lehetett váltás, hiszen páran éppen a priccsük felé kullognak álmosan, a kapitány nagyokat nyújtózik és ásít, miközben a helyére vezényli az embereket. Megkapó kép, az egyszer biztos. A horizonton már szinte teljesen felbukkant a nap, még a hullámok nyaldossák kissé a gömb alját, azonban nemsokára már elviselhetetlen módon fog melegíteni a sugara. Elmerengek a kép láttán, elsétálok egészen a hajókorlátig és óvatosan megtámaszkodom rajta, hogy így folytathassam a szemlélődést. Az idő békés, a hullámok ütemesen loccsannak a hajó oldalán, miközben jó sebességgel haladunk előre, bár a szél nem túl erős, de arra elég, hogy vigye a bárkát. Festői látvány, gyönyörűséges és furcsán békés, bár ez azért ilyen feltűnő számomra, mert nem erre számítottam. Vártam a vihart, a tombolást, de mintha a természet is csúfot űzne belőlem, a belső káoszhoz ilyen csodálatos látképet ad.

Morogva lököm el magam, azonban arra eszmélek fel, hogy mellettem áll a bájos kisasszony, akit tegnap is itt láttam fent. Azt hiszem, ő is legalább annyira meglepődik, mint én, bár sokkal inkább a reakciómon, mint a jelenlétemen. Közelről is édes tündérnek tűnik, aki a maga szerény és naiv módján próbál megfelelni az apja meg az anyja elvárásainak. Rámosolygok, mire pirulva fordul el, ami kissé kuncogásra késztet, azonban most már sértetten fordul vissza felém, majd pár pillanat múlva felcicceg és odébbáll. Imádom ezeket is a kis tyúkokat, akik mind azt hiszik, hogy körülöttük forog a világ, miközben semmivel sem érnek többet egy fogadós lányánál. Tetszenek ezek is, azok is. Ez a kislányka is megrontani való tünemény, azonban most nem fektetek több energiát a becserkészésébe, ami kell, úgyis jönni fog, ha kell.

Vigyorogva, magamban az előbbieket rágva fordulok vissza a tenger felé és élvezettel figyelem tovább a hullámokat, a fény játékát és a csillogást, az apró halakat, mik kiugrálnak a vízből és az elmosódott, néha ezernyi szilánkra törő arcképemet a víztükörben. Érdekesen érzem magam, valahogy könnyebbnek és nehezebbnek egyszerre, ami cseppet sem tetszik és azt hiszem, ma éjjel is inkább választom a ködös álomképeket, mint a rideg valóságot. Lassan a nap eléri azt a magasságot, amikor már érdemesebb a kabinban vagy a közös étkezőszerű helyiségben tartózkodni, kivéve a jó matróznak, aki ittasan is remekül bírja ezt a dög forróságot.

Én is így teszek, óvatos léptekkel közelítem meg a helyiséget, behallgatózok, de semmi olyasmit nem hallok bentről, ami figyelmeztető lenne, így belépek. Az asztal körül pár utazótársam ül, van, aki a papírjaiba burkolózik, a tegnap is látott apa és fia éppen sakkoznak, míg a kisasszony és társalkodónéja valamit hímeznek. A leány felpillant rám, mire kedvesen rámosolygok. Megéri... Gyermeki bájjal pirul bele, majd zavartan kuncogva fordul vissza a kísérőjéhez és valami számomra ismeretlen nyelven motyog neki. Megvonom a vállam és egy üres asztalsarokhoz sétálok, majd leülök és várom, hogy valami ételféle kerüljön elém. Kisvártatva kását hoznak, amit egyszerűen ki nem állhatok, így már jól kezdődik ez a nap is. Nagyot sóhajtok, de nekikezdek az élet elfogyasztásának, ha nincs ló, jó a szamár is elvet követve.

Az egész napom olyan lesz, mint a reggelim is. Nem történik semmi, a hajó csendes, az éjjel kártyázó férfiak a szobáikban alszanak, a leány belemerül a munkába, miközben körülötte időnként kicserélődnek az emberek. Megjárom én is a kabinom és elhozom a feljegyzéseim egy részét, mégis vissza-visszakalandozik a tekintetem erre a serdülőre, hiszen nőnek még nem mondható. Édes, aranyos és elkapom néha a lopott pillantásait is, így pedig lehetetlen a munkára koncentrálni. Amúgy sem hiszem, hogy túl sokat hozhatna az új összefüggés, aminek a megoldásán dolgozom, akkor pedig sokkal többet ér az ember egy ilyen látvánnyal, mint az agyának tekergetésével. Ha csak egy picit áldotta volna meg a természet több szépséggel, ha az orra nem lenne olyan pisze, ha a bal szeme nem lenne kissé kancsal, ha a feneke és a keblei dúsabbak lennének, úgy lecsapnék rá... becserkészném, majd levadásznám, de egy szűz teremtés megrontása mindig bonyolult, ez a példány pedig nem éri meg a fáradozást, amit igényelne.

Megrázom a fejem, hogy elhessegessem meztelen testének képét, hiszen jobb nem bolygatni a szerencsémet, ami eddig kísért. El tudna csábítani, képes lenne őrült szerelmessé tenni, de ő nem akar, maximum azt élvezi, hogy figyelek rá, hogy felkeltette az érdeklődésem, de a tartásában ott az ellenérzés is. Le lehetne küzdeni, be lehetne törni, ám egyelőre nem látom értelmét, sem célját ennek, így megint a jegyzeteim felé fordulok.

Olyan csodásan sikerül a figyelemelterelés, hogy a körmölésből és tervezgetésből már csak akkor riadok fel, amikor hirtelen megtelni látszik az étkezde. Férfiak, nők és gyerekek zsongása lesz úrrá a szobácskán, amint éppen ebédhez készülődnek. Nincsenek sokan, ha az egész utazóközönség van huszonöt fő, akkor sokat mondok. Ilyeneket sosem tudtam jól megbecsülni, azonban most nem is ez a célom, inkább figyelni őket, megtudni, kicsodák, micsodák és hogy kivel érdemes jóban lenni, ki segíthet előre menni egy ártatlan zseninek, mint én.

Kívülállónak érzem magam köztük, hiszen ahogy látom, ők már beszélgettek, ismerkedtek egymással, míg én egy szál egyedül ülök, a mellettem lévők inkább elhúzódnak tőlem és maradok én, mint mindig. Már meg sem lepődöm ezen, inkább csendben fogyasztom az ebédem. Az apa-fiú páros most is nagy hanggal van, a szerződéses uraknak mesélnek a vásárról és a portékáikról. Ha jól értem, akkor borral, borászattal foglalkoznak, tehát az italt sem vetik meg, ami helyes, nagyon helyes. A kisasszony egy másik, fiatalabb nővel elegyedik beszédbe, aki két rosszcsont fiát igyekszik féken tartani több-kevesebb sikerrel. Éppen arról mesél, hogy a férje szüleihez utaznak valami nyaralásfélére, ezért ennyire izgatottak a gyerekek. Hát... szerintem egyszerűen csak elevenek és normálisak, de persze kinek micsoda. A sarokban, velem átlósan szemben egy idős férfi ül, aki hozzám hasonlóan csak szemléli a többieket, azonban ajkán boldog, nyugodt mosoly ül. Azt hiszem, sok mindent élhetett meg, talán katonai plecsni van a mellkasára tűzve, bár ezt innen nehéz kivenni, mégis erre saccolok. Láthatóan békére lelt már, talán csak számolja a napjait, amik még hátravannak és nem fáj már neki az élet. Újra végigjáratom a pillantásom a társaságon, azonban az étvágyam teljesen elment a gondolatok folyamától, így rövid idő múlva felkelek, hogy elvonulhassak a tömegtől a saját csendes magányomba.

Az ajtót gondosan elreteszelem, a jegyzeteimet a helyére csúsztatom, majd előveszem az üvegcsémet és lehuppanok az ágyra, majd kényelmesen elfekszem rajta. Az ablak nyitva, hűs szelő árad be a szobába, mégis melegem van, majd’ megsülök és majdnem kiejtem a nyirkos ujjaim közül a kincsemet, ami megrémít. Szó szerint levegőért kapkodva markolom erősebben, hiszen ha összetörik, akkor sokáig nem jutok másikhoz, az pedig maga a halál. Én egyetlen Szerelmem, hogyan tudnék nélküled meglenni ezen az átkozott ladikon? Dédelgetem kicsit még, de aztán nem bírom tovább és kipattintva a tetejét újabb adagot veszek magamhoz, majd nem sokkal később el is tüntetem az egészet. Kellemes, bódító, zsongító érzés, amire annyira vágytam a többiek között és most végre megérkezett. A gondjaim messzire úsznak a képzelet tengerén, engem elnyel a meleg, édes álom, melyben a bakfist tartom a karjaimban és játszom a testén, ahogyan ő az enyémen kölcsönös dalt hívva elő a másikból. Annyira gyönyörű, bár a keblei dúsabbak, a haja fényesebb és erősebb, a feneke tenyérbe való, igazi álomnő, nem úgy, mint valódi. Édes álom... Elringat, elnyugtat, elzsibbaszt, elsodor és végre kiszakadok, elszakadok... S talán vissza sem térek többé.

***

Újabb kótyagos, fejfájós ébredés, ráadásul hajnalban... Átaludtam a délutánt, a vacsorát és ezek szerint minden egyebet, ami ezen a hajón történik. Remek... Idegesen kelek ki az ágyból vizet keresve, hiszen megint taplót lehetne gyújtani a számban, mégis valahogy furcsán érzem magam. Szédülök, melegem van és legfőképpen fájnak az izmaim, mind ólomsúlyú, mintha direkt vissza akarnának fogni. Iszom pár kortyot, majd meglepetésemben szinte eldobom a tömlőt, mikor kopogtatnak kabinom ajtaján. Körbenézek... Szinte átesek a bőröndömön, úgy kapkodok eltüntetni az üvegcsémet az elől, aki az ajtó előtt állhat, aztán óvatos léptekkel indulok neki kinyitni azt. Szinte a szívverésem is leáll, mikor megpillantom a gyönyörű teremtést a szobám előtt... Lilian... Hihetetlen, hogy itt van és lehetetlen is, zakatolja az agyam, mégis eldugom ezt most mélyre és engedem belibbenni a kecses szépséget.

Óvatos tündérléptekkel jut el az ágyamig, hogy leüljön rá, majd csak néz engem, végül elneveti magát. Csengő hangon kacag, mire bezárom az ajtót és félénken, idegesen, értetlenül lépkedek mellé, s a közelében foglalok helyet. Lilian... Mennyi éve nem láttam már őt, mégis mintha semmit sem változott volna, miközben láthatóan felnőtt és szép hölgy cseperedett belőle. Cinkos mosollyal figyeljük egymást, izgágán, mintha mindketten megint kamaszok lennénk és vissza igyekeznénk idézni a múltat, ami annyira szép volt, csak kettévágták. Réges-régen... Öt-hat éve... És most...

Felé nyúlok, hogy megérintsem, megsimogassam, már a nyelvemen a kérdés, hogy mit keres itt, mikor került fel a hajóra és hogy mennyire örülök, azonban kacéran tér ki előlem és kuncogva kerül távolabb valamennyire. Nem értem, hogy most miért játszik velem, mégis belemegyek és próbálom elkapni őt, de az utolsó pillanatban mindig továbblibben és sosem érhetem el. Percekig folytatjuk ezt, aztán viszont nem bírom tovább és kitör belőlem a csalódottság.

- Miért vagy itt, mit akarsz? - kérdezem kétségbeesetten, ő azonban továbbra is csak mosolyog rám, majd keresztbe fonja karját a mellkasa előtt.

- Azt hittem, hiányoztam neked - kezdi mézesmázos hangon, amitől kiráz a hideg.

- Hiányoztál is! - vágom rá, azonban a válasz helyett megrázza a fejét. Csak úgy röppennek széjjel a tincsek a levegőben.

- Akkor miért kellett neked annyi más nő? Miért nem vártál rám? Miért nem kerestél sohasem?

- Férjhez adtak - védekezem azonnal. - Mit kereshettem volna még az életedben? Hiszen a családod döntött helyettünk és te nem akartál szembe menni velük és elszökni velem - vetem a szemére, mire a pillantása metszővé válik és az eddig nyugodt hangulat helyére vészterhes levegő költözik.

- Tehát az én hibám? Az én hibám, hogy azóta sem jöttél vissza hozzám? Azt sem tudod, hogy élek vagy halok... Fogalmad sincsen, hogy mi lett velem és hogy most már a tiéd lehetnék, mert meghalt a férjem. - Kiráz a hideg a szavaira. Valóban nem kerestem, mivel nem akartam fájdalmat okozni se neki, se magamnak, most mégis hallgatok, mint a gyerek, ki megbánja a bűneit. - Azt ígérted, mindig mellettem leszel, hogy mindig szeretni fogsz, hogy sosem hagysz el, történjen bármi, erre most... Nézz magadra! - Utasít, amit értetlenül teszek meg. - Egy kéjenc senki lettél! - Arcon csapnak a szavai és már semmi másra nem vágyom, csak hogy csendben maradjon. - Hova lettek az álmaid? Hova lett az a Daniel, aki voltál? Hova tűntél el? Mikor siklott ki minden? - kérdezget egyre idegesebben, a haja, mintha szél fújná, kezd el meredezni, a tekintete egyre sötétebb, a hangja pedig egyre hidegebb lesz. Maradjon már csendben! Újra levegőt vesz, de mielőtt még nekikezdhetne, felugrom és a falhoz csapom őt. Földöntúli, idegen hangon nevet fel, mintha démon lenne, aztán gúnyosan mosolyog rám és ezer apró, színes fénypontra oszlik szét a karjaimban. Mégis mi volt ez? Mi történt?

Nem értem a helyzetet, nem látom át, hogy mi történik velem, nem tudom az okokat és az indokokat, most mégis remegve, síráshatáron omlok le a fal mellett és homlokom a nedves fának támasztom. Egyre biztosabb vagyok abban, hogy semmi sincs rendben és valami ördögi gonoszság szórakozik velem, hogy még siralmasabbá tegye az utazásomat. Márpedig ez elől menekülni kell.

Kezdésnek az emberi társaságot választom, mégis hiába látom meg újra az édes kisasszonyt, már nem köt le a pillantása, nem tölt el örömmel, hogy találkozhatok vele. Semmi másra nem tudok gondolni, csak Lilianre, a hangjára, azokra a dolgokra, amiket a fejemhez vágott. Vajon tényleg meghalt a férje? Vajon tényleg lehetett volna esélyem nála újra? Nem tudom, és talán már sosem fog kiderülni, ugyanakkor egyvalamiben nagyon tévedett. Miatta lettem a kéjenc kölyökké, akinek egyetlen nő sem kell komolyan, hiszen őutána senkit nem akartam többé úgy szeretni, ölelni, nevezni, ahogyan őt. Jöttek-mentek a fiatalabb és öregebb nők az életemben, legtöbben csak egyetlen éjszakára maradtak és mindükben azt az egyet kerestem, aki szívemnek oly kedves volt és akiért élni szerettem volna. Elmenekültem tőle, hiszen a férje befolyásos ember volt, márpedig mi nem bírtuk volna egymás mellett, mégis külön, a megtorlás pedig szörnyűséges lett volna. Őt akartam megvédeni, de most visszagondolva a lehető legkevésbé bátor tett volt tőlem, amit akkor elkövettem és azóta is folyamatosan menekülök a múltam elől.

Sajnos a múltam megtalált... Utánam jött ide, a lélekvesztőre... Éreztem, tudtam, hogy erre a hajóra nem szabad felszállnom, hogy valami baj fog történni, hiszen ijesztett és félelmet keltett bennem már messziről is. A hatalma lever engem, egyedül képtelen vagyok küzdeni vele, ezért kell a szer. A szer majd segít, az békében tart, boldog mámorba taszít és élvezhetem a semmit, ami ilyenkor elönt. Nincsenek gondolatok, sem rossz képek, csak a lebegés, repülés...

Vágyom rá, tagadhatatlanul képtelen vagyok nélküle élni, szükségem van rá, mert nélküle nem lehet túlélni. Ő vált a szerelmemmé, az érzés, amit okoz, felér azzal, ellazít, kikapcsol és biztonságot ad. Ölelő karjaiban megszűnik minden gond, előjön a jó, ami csak történhet és a csodák, amik körülöttünk vannak. Egyre több és több kell belőle, kezdetben még több volt mellette a porcukor, ma már szinte az egész a mesterséges élvezőanyagból készül és alig keverem, mert így hatásos. Így hatásos! Így adja meg, amire szükségem van, így repít el és a következmények nem érdekelnek. Lerövidíti az életem, hát hajrá! Legalább kevesebbet szenvedek ebben a pokolban, mit életnek hívnak páran, pedig ha tudnák, hogy mennyivel jobb is lehet, hogy néhány kis porszem a fellegekbe, a mennyekbe repítheti az embert.

Mire felocsúdom, már megint irtózatosan kívánom, így szinte felpattanok és nem nézve se jobbra, se balra megint bezárkózom a kabinomba. Démonűzőnek csodálatos lesz, és utazhatok megint egyet magamban a bíbor elefántok és csodás lények világába. Már azt sem figyelem, hogy mennyi az idő, már az sem érdekel, hogy így találhatnak, már semmi sem zargat, csak hogy újra akarom élni a bódulatot, hogy ne kelljen gondolkodnom, hogy ne kísértsen Lilian képe, hogy végre békén hagyjon a háborgó lelkem. Pár milligramm és jobban leszek. Mindjárt...! Mindjárt...!

***

Összemosódnak a percek, az órák, talán már a napszakok is. Menekülök magam elől, az idő elől, a képek és emberek elől. Egymás után adagolom be a szert magamnak, ahogy elmúlik az egyik kör hatása, már nyúlok is a következőhöz. Muszáj... Szükségem van rá, kell, érzem, hogy enélkül megbolondulok, míg így a nyugalom és béke szigetére utazom, ahol csodákat, varázslatokat és egyéb világokat élhetek meg, miközben nem kell kimozdulnom sem a kabinból. Felélem minden vizemet, talán éhes is leszek, de ezeket a földi érzeteket igyekszem kikapcsolni, hogy teljes egészében élhessem meg a boldogságot. Remekül működik, csodálatosan sikerül a menekülési utam, egészen addig, míg újra kopogtatnak az ajtómon.

Meg sem próbálom elvonszolni magam odáig, felesleges lenne, amúgy is nyitva hagytam az ajtót, most nem reteszeltem le, így kikiabálok, hogy jöjjön be az illető. Mikor régi mesterem nyit be, már csak nevetni tudok rajta, hangosan és kissé őrült módon. Ez hihetetlen! Már a szer sem segít, hogy elmenekülhessek az átkom elől. A férfi szomorúan néz engem, majd megáll előttem és megsimogatja a fejem. Egyre hangosabban nevetek, már szinte könnyezem is, miközben dülöngélek a padlón. Pedig hat az anyag, amit bevettem, hiszen a férfi feje körül piros, lila és kék madárkák röpködnek és minden mozdulata pillangófelhőket idéz meg, őt mégsem vagyok képes eltüntetni.

- Hova züllöttél? - kérdezi meg csendesen, miközben letelepszik mellém. Nem nézek rá, leköt a szemben lévő falon látott hatalmas kép, ami mozog is. Éppen egy zsiráf rajzolódik ki előttem, amint egy vízilóval létesít testi kapcsolatot. Vigyorgok rajta, azonban az öreg elkapja az állam és maga felé fordít. Elütöm a kezét, de amennyire tudom, állom a pillantását, bár nem érdekel, mit akar és miért, inkább azon gondolkodom, hogy szükségem lenne a következő adagra, az talán jót tenne. - Miért nem tanulsz? Miért pocsékolod el a tehetségedet, fiam? - kérdezget békítően, számomra viszont olyan, mintha megint kínoznának. - Hova lett a feltalálószellem belőled, hova került mindez?

- Eltűnt - válaszolok vállat vonva és megsimogatom a kismacskát, aki éppen most készül felmászni a fekhelyemre. Édes kis dög, ám mikor felém fordul, már patkány és így mászik fel a vállamra. Megijedek és igyekszem lerázni, eltüntetni, ám végül szappanbuborékká változik. - Mi értelme lett volna küzdeni? Maga meghalt - vetem oda neki -, mások pedig sosem hittek bennem. Ennyi az egész, az életem csőd, katasztrófa, egy senki lettem és tudja, mit? Szeretem ezt az életet, szeretek senki lenni, mert így azt tehetek, amit akarok. Most pedig takarodjon! - morgom oda még a végét, azonban a férfi meg sem moccan, csak tovább vizslat. Nem akarom ezt, mégsem tudok mit tenni ellene, megvonom a vállam és elnyúlok a priccs mellett, úgy téve, mintha itt sem lenne. Nem moccan, ahogy én sem, bár aludni is képtelen vagyok, leköt a  képsor, amit még csukott szemmel is gyönyörűen látok. Képtelenség, hogy ne hasson ez a szer, nem hiszem el, hogy már megint kevés, így felülök és újabb adagot kerítek elő, hogy megint felszívhassam azt. Nagyon fogytán vagyok már, mégis muszáj bevennem, pláne, hogy nem tudom, hányadik nap van, sem azt, hogy mikor érünk oda. Semmit sem... Mégis szükségem van erre, hogy át tudjam vészelni az időt.

- Ne tedd! - kér a férfi kétségbeesve, de nem törődöm vele és újabbakat szippantok a fehér porból. - Ne tedd tönkre magad! - kér megint, azonban ezzel elkésett, engem már tönkretettek mások, nem kell saját magamnak dolgozni. Felkel és mikor felnézek rá, gyászos képpel tekint le rám, én pedig felvigyorgok rá.

- Szenilis vénember - nyögöm a képébe, mire megrándul az arca és talán egy könnycseppet töröl le róla. - Tudom, hogy a démon küldötte vagy, hát távozz, tűnj el! - parancsolom neki, mire szomorúan, letörve fordít nekem hátat és vissza sem nézve sétál ki az ajtón nyitva hagyva azt.

***
 

Újabb órák telnek el, vagy lehet, egy fél nap, talán egy egész is. A megnövelt dózis már hat, képes vagyok csak a képeknek élni, semmi mással nem törődni, csak követni az álmaimat, belemerülni a felejtés édes ködébe és elringani felette. Nem érdekel a külvilág, nem köt le semmi, de megijedek, mikor az utolsó adaggal is végzek. Ez lehetetlen, semmi sem maradt!

Idegesen próbálok feltápászkodni, hogy megtudjam, mennyi lesz még az út, remélve, hogy már nappal van és látni fogom a szárazföldet, azonban csalódnom kell, mert a sötét éjszaka fogad odakinn. A hold gyönyörűen tükröződik a vízen, azonban ma mintha vörös lenne, talán gyilkolt és most fogyasztja el az áldozata vérét. A tenger sem boldog, erőteljesen licseg-locsog, ahogy a hulláma megcsapja a bárka oldalát és mintha rossz híreket suttogna az emberek fülébe. Minden gyönyörű, mégis a gyilkos indulat feszültsége rezeg a levegőben, mintha a természet akarna valaki ellen fordulni. Ellenem bizony nem! Elűzöm a démonaimat és folytatom a semmittevő életemet, amit annyira élvezek!

Senkit sem találok a hajó fedélzetén, csak a felügyelőtisztet, aki azonban semmilyen információval nem tud szolgálni és még meg is szól az ittasságomért. Pedig ha tudná, hogy mennyivel több és jobb dolog van nálam, vagyis volt... Vigyorogva állok ki a korláthoz és kezdem a vizet vizsgálni magunk alatt, ami szintén vörösen izzik, mintha vér kavarogna benne. Egy-egy ezüst csillám is megjelenik néha, talán halak lehetnek, azonban a sötétben nem tudom kivenni ezt, lehet, hogy apró manók, vagy szörnyek, akik a halandók lelkéért jöttek el most. Gyönyörű, tiszta az éjszaka, az egyetlen zavarást egy sárkány feltűnése okozza, aki egyre közelebb repül a hajóhoz. Pompás példány, csodaszép, bordó pikkelyei közé kékeszöld szín keveredik, élénksárga szeme egyszerre rémisztő és barátságos, szárnyait szélesre tárva vitorlázik a levegőben. Mikor a közelbe ér, csinál egy bukfencet, majd hatalmas tűzcsóvát fúj és végül a bárka mellé evez. Engem figyel, én pedig őt... Megbabonáz a tekintetével, de mikor kinyúlnék megérinteni őt, arrébb röppen, csalogat, hív magával.

- Gyere, repülj velem - szólal meg földöntúli hangon, ami megborzongat és bátorrá tesz.

- De nem tudom, hogyan kell - válaszolok mégis félősen, mire nevetés szűrődik ki a fogai közül.

- Csak hidd el, hogy képes vagy rá, engedd el magad és minden csodálatos lesz - biztat, mire aprót bólintok és fellépek a korlátra. Egyik lábam a másik után téve érkezem meg a tetejére, ahol próbálok egyensúlyozni, majd még egy pillantást vetek rá. Bátorítóan biccent felém és mutatja, hogyan mozgassam a kezeimet, én pedig elrugaszkodom és megteszem az első lépést. Abban a pillanatban, hogy elugrom, megváltozik a kép, az eddig barátságos arcra gúny és lenézés ül ki, aztán felnevet és minden gőg, gyűlölet és csalódás ott ég ebben a hangban. Megrémülök, kapálózom, azonban a végzetembe zuhanok, a testem repülés helyett a hideg nedvességbe merül le és körbeölel a hullámok sora. Félek, rettegek, továbbra is cseng az őrült hang a fejemben, de most már beszél, azt kántálja, semmire sem vagyok jó, hogy hiszékeny, beképzelt, semmirekellő vagyok. Azt kiabálja, hogy mindenkinek jobb lesz így, hogy minden sokkal könnyebb lesz. Küzdenék ellene, igyekszem, de a sötétség lehúz, az utolsó fénycsík is eltűnik a szemem elől és süllyedek. Oda, ahova való vagyok, a semmibe...

Még felnyitom a szemem egy pillanatra és a fényesség ölel körbe, megnyugvás és béke veszi át az uralmat a testem és lelkem felett, beletörődöm a sorsomba és hagyom, hogy a mélybe vesszek. Talán ez egy új lehetőség, egy új élet kezdete lesz majd, amiben képes leszek felülmúlni önmagam és azzá válni, akivé kellett volna. Talán mindennek vége, talán sosem tudom meg, hogy mi lehetett volna, talán... Megfogják a kezem, átölelnek és magam előtt látom a három alakot, a démonaimat, akik én magam voltam és többeket. Apámat, a nagyszüleimet, egy-két leányt, akit elcsábítottam, életem azon pontjait, ahol kisiklottam. Mind mosolyognak, boldogan fogadnak maguk közé, egyre lejjebb húznak, mégis mintha emelkedne bennem valami. A fény egyre erősebbé válik, míg végül elvakít. Már csak bennük bízhatok...

Utolsó lélegzetemet veszem... A tüdőm megtölti a víz... A fájdalom a mellkasomba hasít, mégis csak tompán lüktet, aztán semmi sem lesz, csak a csend, a sötétség, a várva várt béke és a remények, lehetőségek, csodák, miket annyira vártam már régen.

Súgó 3 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2013.07.25. 13:27 Lil A szerző válasza:    Kedves véleményezők!   Köszönöm a kritikákat, megfontolom őket :)   Annyit szeretnék hozzáfűzni, hogy bár ez a történetből nem derült ki, mert nem is derülhetett, de abban az időben a szintetikus drogok előállítása tisztán nagyjából a lehetetlennel volt egyenlő. Éppen ezért az, hogy a karakter képes volt erre, azt mutatja, hogy remek érzéke volt a kémiához, olyan eljárási formát alkalmazott, amit pár tíz évvel később fedeztek fel. Én ebben igyekeztem éreztetni a zseniségét, ami lehet, hogy nem volt a legjobb, hiszen ez a dolog nem feltétlen ismert mindenki számára, csak nekem teljesen egyértelmű volt.   Péter, a sárkány motívum nálam a biztonság, védelem és erő szimbóluma. Ebben a kontextusban jelent meg itt is. Persze ez megint olyan, hogy kinek mit jelent, amire gondolhattam volna előre.

2013.07.23. 14:39 Bandytha Kedves Író! Íme a pontjaim: Főszereplő beépítése: A lecsúszott drogost nagyon jól ábrázoltad, tetszett, ahogy a hallucinációi során bemutattad az életét. A zseni részéből sokat nem fedeztem fel (csak a mester említésénél), inkább csapodárként tudnám jellemezni Danielt. 7 pont Helyszín beépítése: Egész jól sikerült beépítened, bár a drog okozta képek máshova is elrepítettek minket, azért ezeket mégiscsak a hajókabinban élte át. 9 pont Cselekmény és háttér: A háttérre nem lehet panasz, a hallucinációk tökéletesen bemutatták az életét. Viszont néha már-már unatkoztam közben. Az ötlet nem volt rossz, bár olvastam már hasonló történeteket így nem mondanám egyedinek. 6 pont Stílus és helyesírás: Elírások akadtak benne, volt ahol az óra helyett szerepelt óta, vagy lemaradtak ragok, illetve ahány helyen megnéztem szótárban a paraffint két f betűvel írták. A stílusod viszont számomra tetszetős, jó volt olvasni. 7 pont Összességében: Nem volt egy eget rengető történet, de egész jól megoldottad. 7 pont   Köszönöm, hogy olvashattam, Bandytha

2013.07.22. 20:21 FarkasPeter Kedves Ismeretlen Alkotó! Előre szólok, meg fogsz kövezni, de nagyon. Lássuk, miért is. 1. A főszereplő beépítése: Bár a hangulatát remekül megfogtad a figurának és Daniel borzasztó szimpatikus, igazi byroni alak volt a maga esendőségével, vannak olyan részei a leírásnak, amik csak nagyon közvetve vagy nem igazán feleltek meg a leírásnak. Csak említés szintjén láttam benne a zsenit, az meg kiderül, hogy volt, aki felismerte és támogatta is a tehetségét. Azt meg nem értettem meg, hogy egy olyan teljesen tengő-lengő embernek, aki a fél világra bagózik, miért fontos még, hogy a családja előtt megaláztassa magát. A húgaival ilyen jó a kapcsolata, az anyjához ragaszkodik még ennyire? Apróságoknak tűnnek ezek, de emiatt nem áll össze nekem Daniel koherens egésszé. Kissé szőrösszívűen 6 pont. 2. A helyszín beépítése: Ilyen specifikus leírással szerintem nem sokkal többet lehetett kihozni. Finoman, de ott volt az „én házam, én váram” effektus, amire szépen ráerősítettél azzal, ahogyan a drogot beépítetted a történetbe. 10 pont. 3. A cselekmény és a háttér megteremtése: Visszautalnék arra, amit Daniel leírásánál mondtam, hogy a cselekedetei, az egész hajóútnak a mozgatórugója nálam elveszett, és nekem igazából a halála sem jelentett katarzist (apropó, a sárkánynak van valami jelentősége?). Nyilván van, aki emiatt tapsikolni fog, de sajna én speciel többet vártam ettől, így minden körülményt és háttérinformációt figyelembe véve is egyszerű kiút szaga lett a történetnek. 7 pont. 4. Stílus és helyesírás: Köveket felkészíteni, célozz. Nehezen tudom ezt pontozni, mert a feladat maga nehéz volt, hiszen egy olyan embert kellett bemutatnod, aki a szoknyavadászatán túl teljesen antiszociális, így a párbeszédeket, amikkel én nagyon szeretem, ha egy karaktert egy író bemutat, muszáj volt minimalizálni. Ettől viszont sajna úgy néz ki az egész (szigorúan ránézésre), mint ha tankönyv lenne, és nem nagyon veszi rá magát az átlag tapló (aka én), hogy elolvassam. A helyesírásoddal nem vettem észre semmi gondot, az erotikát és a kábítószert is nagyon finoman helyezted el és tálaltad a történetben. 8 pont. 5. Összességében: Tűz! Töprengek jó ideje, hogy mi az az átütő, az a csattanó, amit én hiányolok ebből a történetből, de nemigen tudom megmagyarázni. Sajnálom, hogy nem tudok útmutatást adni, de nekem ez megmaradt egy szimpán átlag feletti írásnak. 8 pont.