Hét arckép

A halott békésen pihent odalent a fagyos vízben. Alvira mellette térdelt, és végiggondolta a lehetőségeit. Sikíthatna. Igazán jól tudott sikítani, hangosan és élesen. Annyian nyüzsögtek a sátor körül, hogy biztos bekukkantana valaki megkérdezni, mi a baj. Vagy megkereshetné a felügyelők egyikét, hogy szóljon arról, mit talált. Mindkettő egyszerű, mindkettő hatékony, bár a maga részéről a csendes intézkedést részesítette volna előnyben.

Vagy pedig… Vagy pedig annyiban hagyhatja a dolgot. Eltöprengett, képes lenne-e a következő egy hétben megosztani a mindennapjait a halottal, és arra jutott, bizony képes, ha cserébe zavartalanul élvezheti a vásárt. Ő és mindenki más természetesen.

Nagyon is jól el tudta képzelni, mivel járna, ha riasztaná a felügyelőséget. Először is a vásárt kiköltöztetnék a partra, távol a tótól – az emberek hangulatára már ez rányomná a bélyegét –, aztán feltörnék a jeget, hogy hozzáférhessenek a testhez és megvizsgálhassák. Az pedig gyalázat lett volna. Nem a vizsgálódás, hanem a vásár megbolygatása. Más talán épp ellenkező véleményt vallott volna. Talán szívtelenséggel vádolná őt, önzéssel, ostobasággal. Alvira ezt inkább gyakorlatiasságnak nevezte. Amellett úgy gondolta, annak az embernek ott a jég alatt, ez az egy hét már igazán nem számít. Legfeljebb ő majd jobban nyitva tartja a fülét, hátha emlegetik valami helybéli titokzatos eltűnését.

A kemptoni vásár volt az év legjobban várt eseménye tartományszerte, és sokakat vonzott a birodalom más vidékeiről is. Kempton maga nem minősült jelentős városnak, annak ellenére sem, hogy az egyik fő kereskedelmi útvonal mentén feküdt. A helyiek balszerencséjére azonban keleten túl közel az estemonti határhoz, nyugaton pedig Amrathoz, a talán legfontosabb kikötőhöz a Klai-folyón, így a nyereséget a két szomszéd fölözte le.

Volt azonban egy szakasza az évnek, amikor igenis Kemptonra irányult az emberek figyelme. A Megtartó hava tél derekán, amikor a híres-neves vásárt rendezték. A tó jege akkorra eléggé megvastagodott ahhoz, hogy elbírja az emberek, sátrak és szekerek roppant súlyát is. És szerencsére Kempton kellően északon feküdt ahhoz, hogy a vásárt szervezőknek ne kelljen amiatt aggódnia, hogy a tó esetleg mégsem fagy be a megfelelő időre. Ha hinni lehetett a krónikáknak, mindösszesen kétszer fordult elő, hogy a különösen enyhe tél következtében, a vásárt nem a tavon, hanem annak partján rendezték meg. Alvira nem akart gondoskodni egy harmadik alkalomról most, hogy végre-valahára eljutott ide.

Évek óta tervezte, hogy megnézi magának ezt a messzi vidékeken is emlegetett látványosságot, de valami nem várt esemény minduntalan meggátolta ebben. Ahogy arra számítani lehetett, a népek képzelete jócskán érdemein túl magasztalta a kemptoni vásárt, amelynek egyetlen különlegessége tulajdonképpen a helyszíne volt. A szóbeszédek azonban fennmaradtak és terjedtek, és ahogy múlt az idő, ahogy nőtt a távolság Kemptontól, és csökkent az esély arra, hogy a pletykálkodó vagy a hallgatója valaha elvetődjenek a vásárra, tény és kitaláció összemosódott.

Alvira fogta a megfakult, kirojtosodott szőnyeget, amit amúgy is le akart teríteni a jégre, és úgy igazította, hogy eltakarja a halott férfit, teljes egészében. Úgy vélekedett, ha nem látja, könnyebb lesz úgy tenni, mintha ott sem volna.

Aztán elrendezgette a holmiját: vásznakat, állványokat, ecseteket és tégelyeket. Ideje volt munkához látni.

***

Alvira háromlábú széken ücsörgött, a sátor bejáratánál. A jobbján parázstartó állt, hogy biztosítson némi meleget, neki meg a leendő modelljeinek. Körülötte, mutatóban kész festmények sorakoztak, csupa portré, férfiak és asszonyok, idősek és fiatalabbak. Kihozta Udo képét is. Épp ma reggel – még a halott előtt – fedezte fel, hogy már nem okoz bánatot, ha ránéz.

És az egy igen jól sikerült portré volt, a legjobb a hatból, csalogatónak tökéletes. Bár nem mindenki vélekedett így, vagy nem egészen azon a módon, ahogy Alvira képzelte.

Az első valódi érdeklődő, aki odamerészkedett a sátrához, ösztövér, őszülő hölgy volt. Az asszony összeráncolta a homlokát, és megvetően, hangosan szipákolt, mikor meglátta a festményt.

– Ó, estemonti? – Ezt az arcvonásokból könnyű volt megállapítani. – El sem tudom mondani, mennyire utálom az estemontiakat! – Azzal hátrébb húzódott, és lehuppant az Alviráéval szemközti székre.

A lány meghökkenten pislogott, de közben azért ő is visszatelepedett a saját helyére.

– Úgy általában, mindet?

Az asszony fészkelődött, megpróbált kényelmesebben elhelyezkedni.

– Nos hát… ezt így persze nem jelenthetem ki, csak épp arról van szó, hogy még sosem találkoztam olyan estemontival, akit kedveltem volna. Sőt, soha nem is hallottam olyanról, akit kedvelhetnék. – Egy pillanatig még ellenségesen meredt Udo arcképre, aztán abbahagyta a hiábavaló mocorgást – azt a széket egyszerűen nem arra találták ki, hogy kényelmes ülés essék rajta –, és elrendezgette a szoknyáját.

– Errefelé sokan gondolják így? – Alvirában felmerült, hogy talán okosabb volna kicserélni a festményt egy másikra.

– Meglehetősen. Tudod, lányom, öntelt egy népség az. Ez abból is világosan látszik, hogy ők meg bennünket neveznek rátartinak. Még ilyet! – Felháborodottan szipákolt egyet. – Ha bárki okolható a rossz szomszédság miatt, hát azok bizony ők. – Morgott még valamit az orra alatt, aztán újabb, az eddiginél is szúrósabb pillantást vetett Udo portréjára. – Én azt hittem, valami babonaság miatt nem festetik le magukat.

– Szinte sosem – bólintott Alvira. – Ha mégis, akkor kizárólag az uralkodóikat. Azt viszont semmi nem tiltja, hogy mások lefessék őket.

Az asszony felvonta a szemöldökét, megkétszerezve a homlokán húzódó ráncokat.

– Semmi? Nem tiltja?

– Ha rugalmasan értelmezzük a dolgot. Amúgy is emlékezetből csináltam. – Alvira rádöbbent, hogy ez egyre inkább védekezésnek hangzik. – Lehetne egy elképzelt, nem létező személy is.

– Mégsem az.

A lány fancsali arcot vágott.

– Hát nem, de… De ha a fantáziámra hagyatkozva készítenék egy portrét, az is ábrázolhatna olyan embert, aki a megszólalásig hasonlít egy valóságos férfira vagy nőre, akit pedig nem is ismerek.

Az asszony kétkedve grimaszolt.

– Éppenséggel…

– Tegyük fel, hogy így van! Különben is muszáj volt – intett a lány Udo képmása felé. A kezében tartott ecsetről égszínkék cseppek potyogtak a jégre. – Mert ez meg az én babonám.

– Mármint micsoda?

– Nos, az… – Alvira habozott. Nem gondolta, hogy bármi szégyellnivaló lenne abban, amit tesz, vagy a kimondásában, most mégis zavarba jött. – Mindannyiukat megfestettem – bukott ki belőle végül. Hisz maga terelte felelőtlenül ebbe az irányba a beszélgetést. Tartott tőle, hogy néha túl sokat fecseg.

– Mindannyiukat? Kiket?

– Akiket szerettem. Néhányat emlékezetből. Azok inkább szépek, mint élethűek. Persze Udo a kivétel, az övé úgy szép, hogy közben élethű is. Azoren portréja is ilyen, de azt nem szoktam kirakni a bemutatódarabok közé. Megtanultam, hogy jobban járok, ha nem teszem. Legalábbis az északi tartományokban mindenképp.

Az asszony szórakozottan bólogatott. Nem firtatta, mi a baj az Azorent ábrázoló festménnyel. Úgy tűnt, másfelé kalandozott a figyelme. Alvira annyiban hagyta, belemerült a munkába. Próbált gyorsan dolgozni, hisz nyilván senkinek nem esett jól tétlenül üldögélni ebben a zord hidegben.

Fél óra is eltelt, mire az asszony egyszer csak rákérdezett:

– Miért jársz jobban, ha nem dicsekszel azzal a festménnyel?

Alvira ettől kissé felfújta magát. Nem dicsekvés volt, hanem csalogatás. Nos, ezt a célt pedig nyilván azok a képek szolgálták legjobban, amikkel akár dicsekedni is lehetett volna.

– A ruha, nála a ruha a probléma. Túl jellegzetes, egyből mutatja, Azoren honnan származik, és hát, az ő népét nem szeretik itt a partvidéken.

Az asszony ebből igazán kitalálhatta volna, miről van szó. Nem lehetett nehéz megfejteni, kikre haragszanak engesztelhetetlenül az emberek Nyugatfoktól az Ormokig, főként azoknak, akik épp errefelé laktak, de az asszony továbbra is jóindulatú, érdeklődő mosollyal bámult a lányra.

Alvira sóhajtott.

– Azoren a Szigetekről való, és tudom, mit beszélnek az ottaniakról. Fosztogatóknak tartják őket, kalózoknak.

Az asszony arca elkomorult.

– Azok is.

– Nem az összes.

A nő a fejét csóválta, közben előrángatott egy kendőt a kabátja zsebéből, és trombitálva kifújta az orrát.

– Nem állítottam, hogy az összes – mondta aztán –, csak épp arról van szó, hogy még eggyel se találkoztam, aki ne az lett volna. Még csak nem is hallottam olyanról.

– Ez azért lehet, mert az emberek szívesebben terjesztenek izgalmas és felháborító meséket a valóság helyett – felelte Alvira sértődötten, Azoren helyett is, főleg mert neki nem volt szokása bármit is a szívére venni.

– Azok a mesék is valóságosak, bizony ám – felelte az asszony szigorúan, ám aztán megenyhült egy kissé. – Csak talán kisebb részei az igazságnak, mint az emberek hiszik. Viszont, ha választanom kellene, hogy egy beképzelt estemontit, vagy egy enyveskezű zsiványt ültessek az asztalomhoz, akkor én… – Nagy lendülettel kezdett a mondatba, de aztán elgondolkodott a kérdésen. Az arckifejezéséből úgy tűnt, ez komolyabb fejtörő, mint amilyennek hitte.

– Én nem választottam – jegyezte meg Alvira dacosan.

A nő szélesen elmosolyodott.

– Te nem is az asztalodhoz akartad ültetni őket, igaz-e?

***

A sátor egyáltalán nem volt szűkös, egy magányos lakó számára semmi esetre sem. Csak éppen Alvira úgy érezte, nem ő az egyedüli lakó, hanem osztoznia kell a helyen a jég alatt alvó idegennel. Ügyelt rá, hogy véletlenül se tegye a szőnyegre a lábát, pipiskedve járkált inkább a sátorban, ha muszáj volt.

Elvégre nem tehetett úgy, mintha semmi – főleg pedig senki – nem volna a vízben. Így viszont a szőnyegre lépni olyan lett volna, mintha síron taposna, azt pedig nem illett.

***

– Kereskedő, igaz?

– Kereskedő volnék – biccentett a kecskeszakállú uraság barátságosan.

– Gondoltam. Általában helyesen tippelem meg az emberek foglalkozását. Kivéve a vargákét. Őket valahogy sosem ismerem fel. Na meg a… Á, de nem számít! – Alvira megrázta a fejét. – Víz vagy szárazföld?

A kereskedő nem válaszolt azonnal. Az eget kémlelte aggodalmasan. Dagadt, szürke felhők gyülekeztek a vidék felett, és időről időre aprócska pelyhekben szállingózni kezdett a hó.

– Szárazföld.

– Tudtam! – vigyorodott el a lány boldogan. – Abból, ahogy megy. Mondja csak, járt már az Ormokon túl? Abban az országban… hogy is nevezik? Nézzenek oda – grimaszolt bosszúsan –, pedig itt van a nyelvemen…

– Rahella?

– Ez az! Rahella.

A kereskedő a fejét csóválta.

– Sokfelé megfordultam, de Rahellában nem. Rigolyás népek az ottaniak, úgy hallottam. És nem szívelik az idegeneket. Őrzik az összes szorost és hágót, ami a hegységen át vezet, és hetekig képesek váratni ostoba ürügyekkel azokat, akik be akarnak lépni az országukba. És az se jár jobban, aki a tenger felől próbálkozik. A kikötőbe beengedik, de onnan tovább már bajosan. Vannak, akik már csak ezért is őrült mód kíváncsiak, mi van arrafelé, amit ennyire rejtegetni kell. – Kuncogott, jelezve, hogy szerinte aztán az égvilágon semmi.

– Na és, nem is találkozott olyannal, aki Rahellából való?

A férfi eltöprengett.

– Tudtommal nem. De mire fel ez a sok kérdés?

Alvira megvonta a vállát.

– Épp csak a ruhákon gondolkoztam. Hogy milyen lehet az ottani viselet. Idefelé jövet láttam egy embert a… az amrati kikötőben, meglehetősen különös szabású kabátban. Keresztül-kasul bejártam a birodalmat, és megfordultam a szomszédos országok némelyikében is, de sehol és senki nem hordott ehhez foghatót. Szóval az jutott eszembe, hogy az az utazó talán rahellai lehetett.

– Az igencsak furcsa volna, de kizárni persze nem lehet – jelentette ki a kereskedő. A hangjából és a tekintetéből sütött a kétely. – Mindenesetre azt hallottam, amilyen kelletlenül engedik be maguk közé az idegeneket, éppannyira ódzkodnak attól, hogy ők a határaikon túlra merészkedjenek. Fel nem foghatom, miért. Bár furcsa is volna, ha megérteném. – Felnevetett. – Hiszen nekem véremben van az utazás.

***

Alvira félrehajtotta a szőnyeget, és hosszan nézte a hófehér alakot a jég másik oldalán, ott a szuroksötétben. Igen valószínűtlennek tűnt, hogy csak úgy idekeveredett, egy szem magában, ilyen messze a hazájától – már ha tényleg Rahellából való. De más oka is lehetett annak a furcsa öltözetnek. Talán valamiféle egyenruha volt… vagy libéria inkább. Esetleg jelmez.

Alvira letelepedett a jégre. A szoknyái elég vastagok voltak, hogy ne érezze a hideget.

A komédiások és a mutatványosok képesek voltak mindenféle bolond hacukát magukra venni. Ez már kedvére valóbb magyarázat volt, egészen felvidította. A városokban és a falvak határában gyakran találkozott össze egyik-másik csoport neves vagy még ismeretlen képviselőivel. Nem kereste velük a kapcsolatot, de annyit látott, hogy izgalmas, változatos életet élnek, némiképp hasonlót az övéhez.  

Fogott egy ceruzát, meg egy papírt, ami minduntalan tekercsbe akart ugrani, hiába simítgatta, és nekiállt lemásolni az idegen ruháját. Ki tudja, egyszer talán felhasználhatja egy képhez.

Talán akkorra arra is rájön, mégis miféle gúnya ez.

***

Egyáltalán nem tűnt kényelmesnek a mód, ahogy a vörös-kék egyenruhás férfi a háromlábú széken ült. Nagyjából ezt a testtartást várták el a gyerekektől a felnőttek, mikor arra figyelmeztették őket, hogy húzzák ki magukat. Vagy legalábbis a gyerekek azt gondolták, ilyesmit várnak el tőlük.

A férfi, a városőrök egyike, úgy ült ott, mintha a felettese „viii-gyázz!”-t parancsolt volna, és ebből hangyányit sem engedett, azután sem, hogy Alvira óvatosan felhívta a figyelmét arra, hogy nem szükséges a vállának és a hátának órákig ilyen merevnek és feszesnek lennie.

– Van a városban színház? – kérdezte a lány. Előző éjjel óta ez foglalkoztatta. – És társulat?

– Van, van. De most ők is kijöttek ide. Több értelme is van, én mondom, mint azt várni, hogy a közönség megy hozzájuk, ahogy máskor. Igaz, dugig vannak a fogadók, de a szórakozást azok a fázós, finnyás népek is inkább itt, a vásárban keresik. Tódulnak ki-be a kapukon hajnaltól késő éjszakáig. Én már csak tudom. – Büszkén kidomborította a mellkasát, hogy Alvira újra alaposan szemügyre vehesse a kemptoni őrség egyenruháját. – Aztán jönnek ide más tartományokból is. Vándorkomédiások főként. Megy egy-két cirkusz. Mostanra kialakult annak a rendje, hol léphetnek fel ők, és melyik rész a helyieké. – Előbb délre majd északra mutatott. A vásár két ellentétes végébe. – Ha mégis adódna valami nézeteltérés, az már az itteni felügyelők gondja, nem a miénk, őröké.

– Szokott adódni?

– A felügyelők gondja – emlékeztette a katona vigyorogva. – Meg is sértődnének, ha más beleavatkozna vagy kérdezősködne. Még ha mi is volnánk azok. Az egyenruhát is csak azért vettem fel, hogy a kisasszonyka tudja, egész pontosan milyenre kell festenie.

– Értem, értem – bólogatott Alvira –, de mégis… Nem hiszem, hogy nyugalmasabb lenne egy vásár, például ez itt, a rengeteg idegennel, a nyüzsgéssel, mondjuk egy városnál. Vagy, hogy a város maga, aminek a közelében a vásárt rendezik, békésebb volna, vagy legalább annyira békés, mint a közönséges napokon. Éppenséggel az ellenkezőjét feltételezné az ember.

– Nos, igen. Ebben bizony van igazság. Nyilván. – Most hogy sebtében háromszorosan is egyetértett, a férfi meglepően hallgataggá vált.

A lány várakozóan figyelte, a keze az ecsettel megállt a levegőben.

– Nem szeretjük, ha bármi rossz hírét kelti Kemptonnak vagy a vásárunknak. Vannak, ugye, akik ilyesmire törekszenek, de azok tisztességtelen helyek, tisztességtelen embereknek.

Ez felcsigázta Alvira kíváncsiságát.

– Sok ilyentájt a titkolnivaló?

– Állítom kevesebb, mint más vidékeken – jelentette ki a katona önérzetesen. – De hát a vásároknak is megvannak a maguk bűntényei. Főként lopások, csalások, verekedések. Az estemoniakat például sokan nem látják örömmel, mert…

– Beképzeltek.

– Tehát ismeri őket! – derült fel a férfi arca. – No igen, beképzeltek. Bár nem is feltétlenül róluk van itt szó. Az efféle látványosságok vonzzák a kétes alakokat, kisasszonyka. A nagyjukon, és azok az igazán veszélyesek, nem is látszik, hogy rosszban sántikálnak. Elvegyülnek a becsületes népek között, úgy tesznek, mintha tisztelnék a törvényt, mintha csak mulatozni meg költekezni akarnának, és talán azt is csinálják, de az erszényüket mások zsebéből töltik meg hozzá. Ekkora forgatagban nem nehéz a dolguk, a felügyelőké viszont az, mikor megpróbálják nyakon csípni a gazfickókat. Ki tudja, kisasszonyka. Lehet, hogy már meg is festette némelyiket, és magának is lopott pénz csörög a szütyőjében.

***

Vagy tolvaj lett volna? Alvira ebben kételkedett. Korábban kellett a jég alá kerülnie, mikor még épp csak szállingóztak az árusok és érdeklődők, sőt, talán azelőtt. Másrészt ilyen öltözékben aligha mozoghatott volna valaki feltűnés nélkül, még az olyan sokszínű társaságban is, amilyen a kemptoni tavon összegyűlt.

Alvira inkább az előző este kiötlött magyarázathoz ragaszkodott. Könnyebb szívvel osztotta meg a sátrát egy bohóccal vagy idomárral vagy komédiással, mint holmi bűnözővel, még akkor is, ha az illető már nem élt. Nyugodtabb volt így az álma.

Úgy tervezte, következő éjjel ellátogat a sátorerdő déli végébe, hogy megnézze, kik vetődtek erre ebben az évben. Megeshet, hogy akad közöttük olyan társaság is, aminek a fellépését látta már korábban. Nem volt lehetetlen, hogy az utakat járók újra meg újra egy helyre sodródjanak, főként, ha foglalkozásukból fakadóan ugyanazok az események vonzották őket.

***

– Azért festem meg őket, hogy emlékezzek – magyarázta Alvira a testes asszonyságnak. A nőnek ugyanolyan mézszínű haja volt, mint neki, és ugyanúgy kendő alá gyűrte, amit a hideg miatt viselt, de azt kérte, a festményen fedetlen fővel szerepeljen. – Jóra, rosszra… tanulságra.

– A tanulságokkal nem nagyon boldogulsz, úgy látom.

Az asszony megigazgatta a nyakába tekert sálat, és megpróbálta összébb vonni a kabátját. A képen természetesen ezek sem szerepelnek majd. Így egyeztek meg, és Alvira másféle ruhát tervezett helyettük. Zöldet, olyan szabással, amit a tehetős polgárok annyira kedveltek itt északon. És rózsahímzést a ruha szegélyére.

– Ha bármit is tanulnál – folytatta az asszony rosszalló szemöldökráncolással –, nem hurcolnál magaddal féltucat olyan portrét – bökött Yoalut arcképére a mutatóujjával. – Akkor azok a portrék nem is léteznének.

Rózsák nélkül marad a ruha. Nem mindenki érdemelte meg, hogy Alvira még azokkal is elbíbelődjön.

– Nem tanultál te semmit! – folytatta az asszony. – Fogadok itt is előbb-utóbb találsz valami széltolót, akibe belehabarodhatsz. – Elmosolyodott. – A maival együtt négy napig tart még a vásár, az elég lesz talán egy újabb emlékeztető festményre is.

Alvira úgy tett, mintha a szavak nem érinthetnék meg őt. Hiszen nem is, ha nem engedi. Amúgy sem ez volt az első eset, hogy valaki ítélkezni akar felette. Sokan sokféle indokot találtak már rá. Alvira néhányat jobban a szívére vett, néhányat kevésbé. A csapodárságot már ismerte. Ismerte, és tudta, hogy őrá nem igaz. Egészen másról volt szó, de ennek a nőnek hiába is magyarázná. És ha meg is próbálná, végül úgyis csak az eddigi hitében erősítené meg.

Igyekezett kizárólag a fizetségre gondolni. Csengő érmék. Ezüst mind. Elkezdte tervezgetni, mi mindenre költhetné. Sorra vette, mely árusok portékája keltette fel a figyelmét, mikor előző este a bódék és sátrak közt kialakított ösvényeket rótta; hogy mit ebédelne és vacsorázna szívesen, hogy ideje volna-e valami kis csecsebecsét beszereznie, ami majd felidézi benne a vásárt, valahányszor előveszi. Ha ma veszi meg, vajon mi legyen az? És hasznos holmi legyen-e vagy egyszerűen szép? Valamilyen ékszer talán?  

– Lehetséges – vonta meg a vállát. – Nem megyek elébe az efféle dolgoknak, megtörténnek anélkül is.

Az asszony ezt úgy vette, mintha Alvira tulajdonképpen egyetértett volna vele.

– Természetesen. Ismerem én az ilyen lányokat. Egyik karból a másikba szédülnek, és egyre többször, egyre nagyobbat csalódnak. És mi a vége? Rájössz, hogy nincs már erőd továbbfordulni a következőhöz, vagy nem várja senki, hogy elkapjon. Számtalanszor láttam már, hogyan zajlik ez. Számtalanszor.

***

– Szóval… Ehhez végig csendben kell lenni?

– Nem, dehogy.

– Áh.

Ez volt az első nap a vásár kezdete óta, hogy kisütött a nap. A felhők elvonultak, eltűntek a láthatáron, a jég és a mezőket borító hó pedig vakítóan szikrázott a fényben. A sátrak felett fűszerek illata szállt, ételeké és italoké, és ezerféle hang. Végignézni a vásárban lebzselő színpompás sokaságon éppolyan szemfájdító volt, mint a sátrakon túli, izzó fehérségre pillantani.

Keletre szürke tömeg törte meg a horizontot, falak és tornyok rengetege. Kempton városa. Alvira tett egy hosszú és kimerítő sétát odabenn, és megállapította, hogy Kempton maga egyáltalán nem érdekes. Túlságosan új volt, és túl aprócska.

– De jobb szereti? – firtatta a férfi. – Márhogy a csendet?

– Nem, nem igazán.

Alvira a festésre összepontosított. Közel hajolt a vászonhoz, megpróbált elrejtőzni mögötte, és csak akkor kipillantani, ha okvetlenül szükség volt a modellje látványára. Délelőtt bezzeg nem szorult efféle praktikákra, ha el akarta kerülni a beszélgetést. Elég volt a hallgatása ahhoz, hogy a vevője se nyaggassa őt.

A férfi megköszörülte a torkát.

– Nos… – Aztán elhallgatott.

Ő persze már ránézésre teljesen más volt. Lerítt róla, hogy nem képes hosszabb távon néma maradni, helyette elvárja, hogy szórakoztassák, vagy még inkább, hogy ő szórakoztathasson másokat. Végtére is éppen ez hozta a vásárba. Őt meg a társulatát. Alvira látta a fellépésüket két nappal korábban. Nem volt türelme az összes műsorszámhoz, de azért így is elég sokáig ácsorgott Kodrek cirkuszának porondja előtt – bűvészek, bohócok és artisták produkcióján álmélkodva. Ahhoz mindenképpen elég ideig, hogy visszaérve a sátrába, egy kiadós tüsszögőroham után komolyan aggódni kezdjen egy esetleges megfázás miatt – hiába vett magára minden, téli hidegben ajánlatos ruhadarabot.

– Régebben sosem jutott eszembe, hogy lefestessem magam – szólalt meg a férfi. Zsonglőr volt, ráadásul annak, amennyire Alvira meg tudta ítélni, kifejezetten jó. – Vagyis talán nem soha, de… Most viszont tényleg elérkezett rá az idő, meg az alkalom. Ugyanis néhányan úgy döntöttünk, elhagyjuk a vén, zsugori Kodrek cirkuszát, az az ott, egészen a vásár szélén. Elhagyjuk, és saját társulatot alapítunk. Ezért kellene egy kép rólam, mivelhogy magamról nevezem el… magunkat. Én választottam ezt, de a többiek is egyetértenek.

– Ühüm.

– Gyors sikerre számítok. Elég sok városban és faluban megfordultunk idén, na meg az előző évben, és azelőtt is. Én akkor csatlakoztam a társulathoz. Az emberek emlékeznek majd ránk, ha újra felbukkanunk. Ránk, nem pedig a vénzsugori Kodrekre. Mert mit is csinált ő, és mit csináltunk mi? Nem vagyok ostoba. Tudom én, hogy a név fontos, hogy azt jegyzik meg, akkor is, ha a viselője cseppet sem érdemes rá. A lényeg mégis, hogy megjegyzik, és ez később nekünk is hasznunkra válhat. Ezért is ajánlottam a magam nevét, mert mindannyiunké közül az hangzik a legjobban. Szinte azt is mondhatnám, fülbemászó, kiváltképp, ha mellé rakjuk azt, hogy „cirkusza”. Szóval, a név fontos, de hiszem, hogy felülkerekedhetünk ezen a tehetségünkkel.

– Értem.

– A legnehezebb része az ügynek az lesz, mikor közöljük a tervünket a vénzsugori Kodrekkel. A vásár végét azért kivárjuk, annyira nem sürgős. Egyébként is, minél nagyobb a bevétel, annál nagyobb lesz a mi részünk. Ez olyan szempont, amit nem szabad figyelmen kívül hagynunk, hisz rengeteg kiadással kell számolnunk, míg kellőképpen felszereljük majd a cirkuszt. Úgyis fogalmazhatnék, míg beszerezzük a magunk vásznait és ecseteit. – Várakozóan elhallgatott.

– Jó hasonlat – motyogta Alvira észbe kapva.

– Igen ám, de minden azon múlik, hogy fogadja majd a vénzsugori Kodrek a bejelentésünket. Nem véletlenül hívom úgy, ahogy. Mindenki így hívja. Mindenki, aki jól ismeri, és senki nem ismeri nálunk jobban. Ravasz is az öreg, és gyanakvó. Esküdni mernék, hogy legalábbis sejti, mire készülünk. Kockázatos dolog ez. – Idegesség vegyült a hangjába. – Azt hallottam, Kodrek régen, nagyon-nagyon régen, veszedelmes egy gazember volt. Az a… hm… börtönviselt fajta – suttogta bizalmasan. – Akárhogy is, muszáj valahogy kisajtolnunk belőle a jussunkat, aztán amilyen sebesen csak lehet, kereket oldanunk. Talán, ha elég kapatos lenne, mikor eléje állunk… Hur és Iklet, ők is jönnek majd velünk, vállalkoztak rá, hogy megvizsgálják a vásárban kínált italokat, és kiderítik, melyik lenne a legmegfelelőbb a célra. Nem vagyok biztos abban, hogy ezt puszta önzetlenségnek tekinthetem-e… De azt vallom, kezdetnek ússzuk meg ép bőrrel azt, amit elterveztünk, utána ráérek rendre szoktatni a többieket.

***

Baleset lehetett? Mindig voltak, akik túl korán merészkedtek a jégre. Rosszul mérték fel a környezetüket, vagy egyszerűen csak gondatlanok voltak, és nem is számoltak a veszéllyel. Alvira gyerekkorából is emlékezett egy esetre. Későn jött a tél, már-már azt hitték meg sem érkezik, és mikor végre beállt a fagy és lehullott a hó, néhányan nem bírtak elég ideig ellenállni az évszak kínálta szokásos örömöknek. Akkor, ott náluk senki nem maradt a vízben, de Alvira a barangolásai során nemegyszer hallott igencsak hasonló, ám jóval tragikusabban végződő történetet.

De ha nem baleset volt? Minden valószínűség ellenére sem? Bármi megeshetett itt a városon kívül, anélkül, hogy bárki bármit észrevett volna. Végtelen lehetőségei léteztek az okoknak és a szereplőknek.

***

– Mintha csak tükörbe néznék, kislányom. Egy kedves tükörbe, ami jótékonyan bánik az évek nyomával.

– Hogy érti? – Ő úgy gondolta, kicsit sem hasonlítanak egymásra ezzel az asszonnyal. Sem a hajuk színében, sem az arcuk formájában, sem a termetükben. De hát ezt a nőnek is látnia kellett, így nyilván valami másra célzott.

– Hallottam a festményeidről. Bizonyos fajta festményekről. – Kuncogott, ami sajnos egyáltalán nem illett hozzá. – Hiába ez a csillogó-villogó, nyüzsgő vásár, a megszokott vevőim azért csak betérnek a boltocskámba, olyankor pedig mesélnek. Állítom, nekik meg a mihaszna inasomnak köszönhetően épp annyit tudok arról, mi hol található ebben a szemkápráztató útvesztőben, mint azok, akik napestig itt lébecoltak az elmúlt héten. Úgy is jöttem ma ide, hogy felesleges körbejárnom az egész vásárt, elég ahhoz elmennem, amit  meg akarok nézni vagy ki szeretnék próbálni. Minek fedezzek fel valamit, amit mások már felfedeztek nekem, nem igaz? Inkább igyekszem ezt az egy napot minél alaposabban kihasználni.

Alvira halványan elmosolyodott.

– Örülök, hogy ebbe a portrékészíttetés is beletartozik.

– Ez csak természetes. Én is örülök, ha a süteményvásárlás beletartozik valaki halaszthatatlan elfoglaltságai közé. Ami az én esetemet illeti, hát mikor festesse le magát az ember, már ha később is szívesen akar arra a képre nézni? Bár félek, én így is túl sokáig vártam.

– Mi is az a másik egyezés kettőnk között? – érdeklődött Alvira. – Az imént említette.

Az asszony felsóhajtott.

– Tudod, kislányom, fiatalkoromban én is szinte állandóan szerelmes voltam.

– Én nem vagyok állandóan…

– Csak újra meg újra – vágott közbe a nő.

– Újra meg újra – ismételte Alvira.

– Igen, elsőre is így kellett volna mondanom. Bár külső szemlélő aligha érti meg a különbséget. És ha meg is érti, legfeljebb nevet rajta, és tovább szajkózza: csapodár, állhatatlan! Ismerős, nemde? Ahelyett, hogy elfogadná, egyszerűen csak balszerencsések voltunk.

Alvira gyors pillantást vetett Yoalut képmására, és felidézte a másik öt portrét odabenn a sátorban. Akár egyet is érthetett az asszony megfogalmazásával. Balszerencse bizony.

– Mindannyiukhoz ugyanúgy tartoztam – mondta. – Éppannyira. És mégsem eléggé.

A asszony bólogatott.

– Olyan ez… Néha elhatározom, hogy csendéletet festek, de aztán olyan hívogatóan süt a nap, olyan illatos a levegő, hogy meggondolom magam, és nekikészülök, hogy inkább kiüljek valami békés helyre, amit megörökíthetek egy tájképen. De mire odaérek, rájövök, hogy túl meleg van, hogy kellemesebb volt odabenn a szobában, és hogy nincs is olyan festményem, ami házbelsőt ábrázol. De aztán alighogy nekikezdenék a munkának, hiányozni kezdenek az emberek, zavaró lesz a nagy csend, hogy minden az ajtómon kívül történik, én pedig elzártam magam a világ elől.

***

Izbron nagyváros volt, mélyen a Birodalom szívében. A központjában terpeszkedő hatalmas téren talán egész Kempton elfért volna. Vagy majdnem az egész. Tavaszi nap volt, az a fajta, amikor az ember nem tudja eldönteni, hűvös vagy meleg-e az idő, mert a véleménye minden sóhajnyi fuvallattal, minden hirtelen árnyékkal és napsugárral megváltozik. A lakosság tekintélyes része a sátrak között forgolódott, mégse érződött olyan zsúfoltság, mint a kemptoni tavon. A vásár minden irányban szinte a kövezett tér határáig nyújtózott, roppant mérete ellenére mégis eltörpülni látszott a környező épületek árnyékában. Alvira minden reggel, mikor kilépett a sátrából, ámulva nézett körbe a robosztus templomon, a palotákon és bankházakon. Ezeknek az épületeknek történelmük volt és hatalmuk. A vásárok viszont csak jöttek és mentek, nyomuk se maradt.

Az izbroni lány tágra nyílt szemmel hallgatta Alvirát. Pár évvel lehetett csak fiatalabb nála, madárcsontú, barnahajú, vidám teremtés.  A szőnyegen ácsorogtak, Alvira sátrában. Kopott szőnyeg volt ez is, de nem az, amit a lány Kemptonban használt. Azt gondosan elcsomagolta a vásár végeztével, és nem vette elő azóta sem. Nem lett volna képes rálépni, vagy elviselni a látványt, hogy valaki más rálép. Ez a fruska például.

A sátor viszont ugyanaz maradt, Kempton óta most verte fel először. Gondolt már rá, hogy beszerez egy újat, talán egy kicsivel tágasabbat ennél, de nem volt igazán sürgős, és sajnált is egyszerre annyi pénzt kiadni a kezéből. Valahányszor elszánta volna magát, mindig eszébe jutott néhány nyomós érv, ami aztán eltántorította a szándékától.

Épphogy elfértek ketten a sátorba zsúfolt holmik között. Arrébb lépni nem tudtak volna, csak egy helyben állva foroghattak, de rendben is volt így. Alvira nem megvendégelni akarta a másik lányt, mindössze azért hívta be, mert Layra – így hívták – olyan szépen kérte, és főként olyan kitartóan. Nem riasztotta el Alvira figyelmeztetése, hogy rémes idebent a felfordulás – bár valóban az is volt. És nem tántorította el az anyja rosszallása sem. Az asszony Layra elmondása szerint úgy vélte, egy magányosan utazgató nőszemély, egy festő – ki hallott már ilyet?! – a legkevésbé sem megfelelő társaság egy tapasztalatlan és befolyásolható fiatal lány számára. Ám, ahogy lenni szokott, a tiltás ellenkező hatást ért el, és Layra már kora délelőtt ott toporgott Alvira aktuális modellje mögött, várva, hogy elmondhassa, miért is jött.

Szerinte elképesztően izgalmas volt, hogy Alvira egyedül járta a világot, és szabadon tehette, amihez csak kedve szottyant. Alvira megjegyezte, hogy ez azért nem egészen így van, de úgy tűnt, Layra a lelkes és végeérhetetlen csacsogás közepette meg se hallotta a közbeszólást.

Be sem állt a szája, míg Alvira beletörődően félre nem hajtotta a bejáratául szolgáló barna-zöld ponyvát, és be nem tessékelte a sátrába.

Hét kép állt ott félkörben. Az ötödik napbarnított, vörös hajú, komor férfit ábrázolt, a Szigetek hajósainak jellegzetes, néhány vidéken egyenesen hírhedt öltözékében. Ami azt illeti, Azoren sosem viselte, de Alvira úgy érezte, így kell megfestenie, hiszen a származás is a férfi része volt. Olyasmi, ami meghatározta őt, bárhogy is berzenkedett ellene. A hatodikról Udo meredt elrévedve a semmibe. Estemontból származott, le se tagadhatta volna. A külseje hordozta mindazokat a jegyeket, amiket általában ennek az országnak a lakóival azonosítottak. És ott volt a hetedik. Alvira adott ugyan egy kis színt a keskeny arcnak, de az még így is feltűnően sápadtnak tűnt. Még Udo mellett is.

A férfi ruhája is fehér volt, színes gombokkal és hímzéssel. Az emberek sehol nem láthattak hasonlót, így aztán nem is érthették, de Alvira kész volt jelentést adni neki. Voltaképpen ez sem nagyon különbözött attól, amivel egyébként foglalkozott. Csak nem ecset és festék kellett hozzá, hanem szavak, és nem is vászon, hanem fogékony képzelet.

Úgy tűnt, ezé a lányé kellőképpen az. Alvira irányítása nélkül is történetek szövődtek a gondolataiban, ahogy a képeket nézte. Talán valóban igaza volt az anyjának abban, hogy ártalmas lehet idejönnie.

Alvira minden egyes festményről elmondta mindazt, amit nem bánt megosztani. Az utolsónál csak egy pillanatig habozott.

– Vele nem töltöttünk együtt sok időt. Alig egy hét volt, sőt, ha jobban belegondolok annyi se egészen. Távoli országból jött, Estemonton és az Ormokon túlról. De sosem beszélt róla. Állítólag a rahellaiak egytől egyig zárkózottá válnak, ha a hazájuk kerül szóba. Izgalmas hely lehet, nem? – Felsóhajtott. Részben azért, hogy időt nyerjen, és átgondolja, mit szeretne még mesélni. – Ő más volt, mint a rahellaiak általában, világot akart látni, vándorolni. Épp, ahogy én.

Tovább a történet végéhez >>>

Súgó 2 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2013.07.22. 20:44 Bandytha Kedves Író! Íme a pontok: Főszereplő beépítése: Nekem tetszett Alvira karaktere. Friss, vidám. Próbál mindenkivel szót érteni, és kíváncsi hogy ki is lehet az idegen a jég alatt. Emellett az is tetszett, hogy több szereplőt is felvonultattál és mind különböző személyiség volt. 9 pont Helyszín beépítése: Ez nagyon jól sikerült, hisz a történet végig e köré épült. A jégbe fagyott „főszereplő” pedig közel kerülve a főszereplőhöz, kapott egy saját festményt. 10 pont Cselekmény és háttér: Az elején unatkoztam, de aztán kíváncsivá tettél. A végére egész jó kis történet kerekedett. Bár kicsit zavaró volt a sok helységnév, nem mindig tudtam követni, hogy ki kivel van, és honnan származik.  7 pont Stílus és helyesírás: A helyesírásoddal nem volt gondom és a stílusod is tetszett. Jó volt olvasni. 9 pont Összességében: Meglepő fordulatok ugyan nem voltak benne, de jó kis történet lett. Arra még kíváncsi lettem volna, hogy a vásár után mi is történt. Alvira szólt e bárkinek is, hogy mit talált? 8 pont   Köszönöm, hogy olvashattam, Bandytha

2013.07.14. 21:58 FarkasPeter 1. A főszereplő beépítése: Nagyon tetszett, Alvira élt, lélegzett, megvoltak azok a rezdülések, amiket a leírásból ki lehetett hallani. Annyit hiányoltam csak picit, hogy bemutasd, hogyan vált belsőségessé, szerelemmé a kapcsolatuk a társával – egy ilyen nőről lazán el tudnám képzelni, ahogyan éjszakába nyúlva beszélget a jég alatti emberrel, figyeli a vonásait, próbál következtetni az ő érzéseire, azokra, amelyeket aztán a történet végén (meg kicsit közben is) ki is mond. De lehet, ez csak az én fantazmagóriám. 9 pont. 2. A helyszín beépítése: Remekül összeraktad ezt is, gyorsan a történet elején leírtad, miért, hogyan, hány méter, a vásár és a jég alatt megbúvó „vendég” egytől egyig belebetonozták a történetbe a tavat. Nagyon jól építkeztél szerintem a verseny egyik legnehezebb helyszínéből. 10 pont. 3. A cselekmény és a háttér megteremtése: Az az érzésem, egy picit nagy fába vágtad a fejszédet, és visszaütött rád a történet egyik erőssége. Szintén szvsz, én ezt a sztorit nem raktam volna fantáziavilágba, mert azt részletesen be kell mutatni, nem lehet az olvasó háttérismereteire bízni, hogy értsen mindent, és ez novellánál kétféle hibát eredményez: vagy iszonyú tömény lesz, vagy hiányérzete marad az olvasónak, és nálam sajnos ez utóbbi történt. Elkalandoznék még a világodban és sajnálom, hogy nem tartott még tovább ez a novella. 9 pont. 4. Stílus és helyesírás: Elnézést, lehet, hogy nagyon szigorú leszek, de engem két dolog is zavart. Először is, volt, hogy elvesztem a párbeszédeidben, nem tudtam követni, ki beszél és kiről. Ez az első beszélgetésnél történt meg, amikor szerettem volna, képbe kerülni, hogy ki kicsoda, és az idős hölgy egyre csak összezavart, hogy hol Udóhoz kapcsolódott a mondanivalója, hol meg Alvirához, és nem értettem, hogy ki a gyűlölt estemonti. A másik a kis szóvirágaid, konkrét kedvencem a „vénzsugori”. Magánvélemény, de ez nem kellene ide, mert nem ad extra jelentést ahhoz képest, mintha külön lenne írva. Először azt is hittem rá, hogy elgépelés. Mindezek ellenére semmi gond a stílusoddal, érzed, hol kell meghúzni és hol kell megereszteni a cselekményt, végig vezeted a történetet. Mondom, lehet, szigorú, de 8 pont. 5. Összességében: Olyan volt ez a történet, mint egy jó étcsokoládé. Lágy és édeskés, de azért megvan benne az a kis keserűség, ami ellenállhatatlanná teszi. A nyavalyás kis kifogásaimat azonban engedelmeddel továbbra is fenntartom, így 9 pont.