EGYSZER VÉGE LESZ

[Nath]

Az életem száznyolcvan fokos fordulatot vett, amióta velem laksz. Azelőtt természetes volt, hogy péntek esténként a barátaimmal összegyűltünk egy presszóban és órák hosszat beszélgettünk, az is megszokott volt, hogy a szombat este a sorozatoké és a filmeké. Amióta velem laksz, megtanultam értékelni, hogy mindaz, ami korábban szokványos és mindennapos volt, már nem az.

Nem arról van szó, hogy nem szeretnélek. Természetes, hogy így érzek irántad, hiszen az unokaöcsém vagy, én vagyok a hivatalos gyámod is, kötelességem, hogy a kedvedben járjak, hogy akkor is melletted álljak, mikor mások nem. Ezért költöztél hozzám, miután a szüleidet és a bátyádat meggyilkolták.

~ ~ ~

A fotelban ülök és egy fényképalbumot lapozgatok, te a szobádban vagy és zenét hallgatsz, a nappaliba is kiszűrődnek a hangok. Nem igazán tudok koncentrálni: a gondolataim elkalandoznak – arra gondolok, hogy néha mennyire jó lenne feladni, bevallani valakinek, hogy nem bírom ki ezt a rengeteg csöndet, amit felhalmozódott a házban. Máskor az jut eszembe, hogy valahogy segítenem kéne neked, hogy egy kicsit, legalább egy kicsit kinyílj és ugyanaz legyél, aki régen voltál.

Az egyik fotón a testvéreim vannak: Alex, London és Chrissy. A bátyám nemrég Floridába költözött, múlt héten küldött egy e-mailt, sok-sok fotóval. Vett egy lakást és operatőrként dolgozik, azt a szakmát űzi, amit mindig is szeretett volna. London nemrég ment férjhez Xavierhez. Három hónapja terhes, alig várja, hogy végre a karjaiban tarthassa a gyermekét. Mellesleg óvónő – mindig is csodáltam, hogy lehet valakinek annyi türelme a kicsikhez, mint neki. Chrissy a legfiatalabb négyünk közül: idén kezdte az egyetemet, tengerbiológusnak tanul – erre készül már mióta. Azt hiszem, a legnagyobb álma vált valóra.

Én meg...? Egy rajzfilmstúdióban dolgozom. Szeretem csinálni, de... de valahogy mégsem érzem magam tőle igazán egésznek.

Lapozok a fényképalbumban. Összeszorul a torkom: te és a bátyád, Atlas. Egymás mellett ültök a padon, te a jégkrémes papírt tépkeded egyre kisebb darabokra, Atlas a napszemüvegét igazgatja. Emlékszem erre a nyaralásra, én is ott voltam: reggeltől estig csak fürödtünk a tóban, napoztunk és nevettünk. Alex vicceket mesélt, Chrissy édesapáddal a tengerről könyveket olvasgatott. (Emlékszem, egyszer találtam egy halat a tóban: a húgom egész nap őt nézegette, még nevet is adott neki. De anya nem engedte, hogy megtartsa, így aztán Jack ottmaradt a tóban.) London könyveket olvasott egy hatalmas napernyő alatt, néha hangosan felnevetett. Te és a bátyád egymást fojtogattátok a vízben, a végére persze mindig röhögésbe fulladt az egész... de olyan jó volt titeket nézni.

Ha meg a nagy meleg miatt a lábunkat sem tettük ki a házból, akkor kártyáztunk. Mindig én nyertem. Soha nem felejtem el, hogyan néztél rám, amolyan „meg ne próbáld még egyszer!”-pillantás volt az, amitől mindig rám jött a nevethetnék.

A következő fotón is te vagy, de most egyedül. Anya csinálta, egy iskolai táncfellépéseden. Borzasztóan tehetséges voltál, hajlékony és könnyen együtt dolgoztál a többiekkel. Imádtam nézni, ahogy mozogsz: olyan természetesnek és magától értetődőnek tűnt, mint semmi más a világon. Lehetett akármilyen a táncod: gyors és inkább forgásokból és ugrásokból álló, vagy lassú és összetett, engem mindig lenyűgöztél. Most ahogy így visszagondolok, inkább féltenem kellett volna, hogy nem töröd-e el a csontod vagy nem húzod-e meg valamelyik szalagod. Akkor az valahogy nem jutott eszembe – csak néztelek, néha még pislogni is elfelejtettem.

Megjelensz a nappaliban. Egy pillanatra találkozik a tekintetünk, de te gyorsan elrántod a fejed. A hajad a szemedbe hullik, csontos kezeidet a zsebedbe dugod – amikor ezt csinálod, zavarban érzed magad. Bekapcsolod a tévét és a megfelelő csatornára kapcsolsz. Hát persze... A Supernatural. Egyetlen részt ki nem hagynál, minden hétköznap este hétkor ott ülsz a tévé előtt, történjék bármi is.

Annyira megváltoztál, annyira más lettél. Közönyös vagy minden iránt, semmi sem érdekel. Nagyon régóta nem látlak már mosolyogni, inkább csak ülsz a szobádban és nézel magad elé, közben zenét hallgatsz. Felveszed azt a hatalmas karimájú fekete kalapot, ami – ha lehajtod a fejed – eltakarja az egész arcodat, és csak ülsz a sarokban, mint egy büntetésben lévő kisgyerek. Kíváncsi vagyok, mire gondolsz ilyenkor, mi jár a fejedben. Amióta ideköltöztél, alig beszélsz hozzám, ha kérdezek is valamit, csak egy-két szóban válaszolsz, vagy többnyire inkább úgy teszel, mintha nem hallottál volna semmit. És ez kicsit rosszul esik, bár igyekszem palástolni. Idő kell neked, míg felépülsz, nem lehet könnyű feldolgozni, hogy a szüleid és a bátyád, akik eddig az életed minden percében jelen voltak, többé nincsenek jelen.

A fényképalbum telis-tele van az elmúlt boldog pillanataival, amikre szívesen kéne visszaemlékeznem, de nem tudok: amikor rájuk nézek, nem tudok arra gondolni, hogy mennyire jó is volt, inkább csak az jár az eszemben, hogy most már valószínűleg soha nem fogok átélni hasonlót – hiszen itt vagy velem, te, aki minden percemet lekötöd, köréd szervezem a mindennapjaimat, próbálok úgy viselkedni, hogy ott legyek neked, de mégse legyek zavaróan közel.

Fuldoklom...

Óvatosan rád nézek. Szemed makacsul a tévé képernyőjére szegezed, néha pislogsz egyet. A térded a mellkasodhoz szorítod és idegesen rágod a körmöd.

Felállok a fotelból és elindulok, hogy elkészítsem a vacsorát. A papucsom hangját elnyeli a vastag szőnyeg.

~ ~ ~

 – Sleet – jövök oda hozzád. Nem fordítod felém a fejed, de egy kicsit lehalkítod a tévét. Ez annak a jele, hogy hallgatsz. – Ha vége ennek a résznek, gyere vacsorázni, kérlek. – Nem mondasz semmit, ez többnyire beleegyezést jelent. Többnyire.

A képernyőn mintegy varázsütésre, megjelenik a stáblista.

Összeszorul a torkom. Nem szeretek egy helyiségben lenni veled, az valahogy minden energiámat felemészti. Néha kiabálni, sikítozni akarok, hogy elegem van ebből, szeretném megragadni a vállad, hogy megrázhassalak. Azt szeretném, hogy vedd már észre, mennyire elzárkóztál a világ előtt: tizenhat éves vagy, nincsenek barátaid, akikkel iskola után találkozhatnál, abbahagytad a táncot, ami korábban annyi örömöt okozott neked, begubóztál és... és ennyi. Ahogy én látom, semmit nem teszel annak érdekében, hogy akár egy kicsit is élvezd az életet. Ez nem állapot – te még fiatal vagy, a fiataloknak az a dolguk, hogy megtalálják a helyüket a világban, nem az, hogy egész nap bent kuksoljanak a szobájukban, miközben emésztik a magukat.

De mégsem szólalok meg: nekem melletted kell lennem – a szüleid és a bátyád már nem teszik meg ezt soha többé. Neked idő kell, nekem pedig... türelmesnek kell lennem.

Nem bírom sokáig.

Kikapcsolod a tévét és bemész a szobádba. A válasz nyilvánvaló: nem vagy éhes. Kár, pedig az egyik kedvencedet csináltam – egyszer régen azt mondtad, imádod az almás pitét. Összeszorítom az állkapcsom, ökölbe szorítom a kezem.

~ ~ ~

Az ágyamban fekszem és hallgatom, ahogy a fürdőszobában csobog a víz – zuhanyzol. A szobádból még mindig kihallatszódik a zene. Szereted a lassú, megnyugtató zenéket, annyiszor hallgattad már meg mindet, hogy szerintem már az összes szövegét fejből tudod. Most az egyik kedvenced szól, a Beneath Your Beautiful.

You've built your wall so high that no one could climb it. But I'm gonna try...

Mennyire igaz ez rád... De én nem próbálkozom, csak várok. Ülök és várok a csodára, amitől majd talán ismét ugyanaz leszel, aki régen voltál. A baj csak az, hogy egyre inkább úgy érzem, megrekedtünk, te és én, nem lesz semmilyen csoda, mindörökre ilyen lesz az életünk. Mintha megállt volna az idő, pedig én nagyon is szeretnék már holnapot és reggeli napfényt.

Hirtelen kipattanok az ágyból és a fürdőszobába rohanok. A vécé előtt térdelsz – hánysz. Közben folynak a könnyeid, az ujjad elfehéredtek, ahogy a kagylót szorítod. A nyakadon kidagadnak az erek, a szemeidet szorosan lehunyod. A gerinced úgy áll ki csontos hátadból, mint egy hegy a síkságból.

~ ~ ~

Lázas vagy és izzadsz. Az ágyadban fekszel, a mellkasodhoz szorítod a takarót. A plafont bámulod, nem is pislogsz. Az arcod sápadt és szinte már lehetetlenül fehér. Ezt látom meg, amikor belépek a szobába. (Tudom, hogy nem lenne szabad – a magánszférád szent és sérthetetlen.)

 – Sleet... – Még csak felém sem fordulsz. Mintha egy kicsit erősebben szorítanád a takarót. – El kell majd mennünk az orvoshoz, jó?

 – Nem kell. – Ritka az ilyen alkalom, amikor válaszolsz nekem. Szinte kincs, amit meg kell becsülni és meg kell számolni.

Nem akarok vitatkozni vele. Ha ő úgy gondolja, hogy képes megbirkózni a betegséggel, akkor nem erőltetem. Nekem is könnyebb.

A zene még mindig szól a CD-lejátszóból. Van egy hatalmas dobozod, telis-tele másolt lemezekkel. A zene az életed, ha nem létezik, akkor te sem létezel. Érdekes, korábban nem függtél ennyire a daloktól – most pedig szabályosan a mindennapjaid részét képezik.

Take it off now, boy, take it off now, boy, 'cause I wanna see inside.

Én is annyira szeretnék beléd látni, hogy tudjam, mit gondolsz rólam, mit gondolsz az egész helyzetünkről.

Meg akarom érinteni a kezed, de elhúzod. A figyelmeztetés világos: nem akarod, hogy ennyire közel legyek hozzád. Az arcodba nézek, mire te lehunyod a szemed.

 – Kelts fel, ha valami baj van – mondom, bár úgyis tudom, hogy valószínűleg én fogok felkelni a bajra. Előbb halnál meg, mint hogy beismerd, segítségre van szükséged.

Felállok és kimegyek a szobából. Az ajtót nem csukom be. Nehéz éjszakánk lesz – ritkán vagy beteg, de ha igen, akkor nagyon, olyankor alig alszol este, hánykolódsz a takaró alatt és izzadsz.

We ain't perfect, we ain't perfect, no. Would you let me see beneath your beautiful tonight?

~ ~ ~

Másnap reggel mintha egy kicsit jobban lennél. Este még kétszer hánytál, egyszer úgy kettő körül, másodszor pedig fél órával később. De mintha egy kicsit visszatért volna az arcszíned – már ami persze megvolt még belőle.

 – Ma ne menj el iskolába, rendben? – mondom, miközben a kulcscsomómat keresem. Nem túl nehéz teljesítened ezt a kérést: alapból nem igazán szeretsz emberek közé menni. Azelőtt ez nem így volt... annyi barátod volt, imádtad a társaságot és a társaság is imádott téged. – Ha valami baj van, hívj fel, ígérd meg! – Nem reagálsz. Csak ülsz a kanapén és a sötét tévéképernyőt bámulod. – Sleet... – Bólintasz. Persze ez még koránt sem jelenti azt, hogy valóban meg is fogod tenni, amit megígértél. Sőt, inkább az a valószínűbb, hogy arra jövök haza, hogy sokkal de sokkal rosszabbul vagy. – Majd időnként azért felhívlak, jó? – Ha te nem teszed meg, majd én.

Nem akarlak magadra hagyni.

Kilépek az ajtón. Borzasztóan aggódom miattad, remélem, semmi nem fog történni, amíg dolgozom. Nem vettem ki szabadnapot, egyszer erre kértél, így ez a szokás. A fülemben cseng a hangod: „Nath, menj dolgozni”. Szigorú és megkérdőjelezhetetlen utasítást kaptam – és az igazat megvallva, örülök neki, hogy így látod jobbnak. Egy egész nap, összezárva csakis veled – kibírhatatlan, főleg lelkileg.

Húsz perc múlva megérkezem a kiadóba. Pamela, a recepciós integet, kedves nő. Mindenkire mosolyog, aki csak bejön az épületbe, olyan embernek tűnik, akinek semmi gondja nincsen. Egyszer-kétszer gondoltam arra, hogy elhívom ebédelni, de aztán valahogy sosem szántam rá magam...

 – Nath, gyere ide egy percre, ha nem gond. – Pamelának szeme barna. Kifejezetten jól áll neki.

 – Tessék. – Próbálok egy mosolyt erőltetni az arcomra, de nem hiszem, hogy sikerül. Amióta veled lakom, annyira elszoktam az ilyen hétköznapi mozdulatoktól, hogy szinte biztos vagyok benne, az arckifejezésem inkább ijesztő, mint barátságos. Ettől függetlenül Pamela persze mosolyog.

 – Mr. Thompson beszélni szeretne majd veled. Azt kérte, tizenegyre menj be az irodájába.

 – Rendben. – Megfordulok és elindulok. Aztán mégis meggondolom magam, és visszamegyek.

 – Izé, Pamela? – Mosolyog, mosolyog, mosolyog. – Nincs kedved ma... hogy is mondjam...

 – Veled ebédelni? De, van. – Még mindig mosolyog. Kicsit ugyan félelmetes, hogy kitalálja, mire gondoltam (bár gyanítom, nem volt túl nehéz), azért mégis könnyebb, hogy nem nekem kellett kimondanom. Bólintok, mire elmosolyodik. – Majd felcsörgök.

Az én arcomra is kiül valami levakarhatatlan mosoly, miközben felfelé caplatok a lépcsőn. Elmegyek Katy irodája mellett, aki halkan dudorászik a magnójával.

Makes you feel good, don't it?

Gyűlölöm ezt a dalt, mindig a legrosszabbkor szólal meg, mindig lerombolja az önbizalmam. Legszívesebben megfognám a rádiót és kidobnám az ablakon. Tombolni akarok.

Összeszorítom az öklöm és leülök az asztalhoz. Újra és újra eszembe jutsz, miközben a kis dinoszauruszt, Petert rajzolom. Peter elvesztette a kalapját, és most sír. Óriási krokodil-, vagyis dinókönnyek potyognak a szeméből, a szája lefelé gördül. Én is annyira szeretnék sírni, én is elhagytam valamimet: az életem. A különbség kettőnk között az, hogy Peter néhány képkocka múlva már barátokat fog találni, a kis nyuszit és a kis békát, akik majd segítenek neki. Nekem viszont senki nem adja vissza a régi életem, ha te meg is gyógyulsz, fel is dolgozod a történteket, akkor is, mind a ketten fogunk emlékezni az együtt töltött hónapokra.

Egy pillanatra megáll a kezemben a ceruza: te vajon mit fogsz majd gondolni, mikor egyszer vége lesz?

És mi van akkor, ha soha nem lesz vége? Ez az eshetőség még soha nem jutott az eszembe.

~ ~ ~

Eltelt néhány óra, már kétszer felhívtalak, mindkétszer, mikor megkérdeztem, minden rendben van-e, azt válaszoltad, igen. Csak simán, „igen”. Már jártam Mr. Thompsonnál, azt mondta, siessek a dinóval, Peter meg pimaszul örül a kalapjának, a kisnyúllal és a kis békával táncolnak a réten.

Megalázó.

A kabátomat húzom, az előbb felhívtam Pamelát, vagyis a recepciót, hogy ha gondolja, indulhatunk. Úgy gondolta.

Ismét eszembe jut a dalod.

I'm gonna climb on top your ivory tower, I'll hold your hand and then we'll jump right out.

Megállok az öltözködésben. Kizárt, teljességgel kizárt. Soha többé nem fogsz közel kerülni hozzám – a távolság, ami kettőnk között van, csak nőni fog, csökkenni soha nem – ha egyáltalán lehetünk még ennél messzebb is egymástól, már így is mérföldek vannak közöttünk. Ilyenkor olyan tanácstalannak érzem magam. Tudom, hogy fordulnom kellene valakihez, aki tud segíteni, de nem tudom, ki lenne a helyes választás. A körülöttem lévők mind olyan tökéletesnek tűnnek, mint akiknek semmi bajuk sincs az élettel, meg sem értenék, mi a bajom. Még azok sem, akiket igazán közel érzek magamhoz, ebben biztos vagyok.

 – Minden rendben, Nath? – Pamela áll előttem, nem emlékszem, mikor jött be. Csak az marad meg, hogy ismét te jársz a gondolataim között. És megint, és megint, és megint, folyamatosan. Muszáj lesz tennem valamit, különben megőrülök.

 – Persze, mehetünk, ha úgy gondolod. – Bólint, de szemmel láthatóan zavarban van. A folyosón nem is szólunk egymáshoz, sem az utcán. A cipőink hangosan kopognak a járdán. Havazik.

Fázom.

~ ~ ~

Nem értem magam: elmentünk ebédelni, majd addig-addig beszélgettünk – eleinte csak semleges témákról –, hogy te is szóba kerültél. Aztán egyszer csak megeredt a nyelvem, és elmondtam, mindent, amit korábban senkinek nem mertem, nem akartam. Hogy mennyire nem bírom ki, hogy mennyire szívesen kiabálnék, mennyire szívesen változtatnék a dolgokon, de nem tudom, hogyan tegyem, hogyan fogjak hozzá. Pamela végighallgatott, és egyáltalán nem mutatta jelét annak, hogy zavarban érezné magát amiatt, amit mondtam. Aztán rábeszélt, hogy munka után hadd jöjjön el hozzánk, majd rendbe teszi a dolgokat, meglátom. Sokáig nem akartam – az olyan lett volna, mintha behatolt volna a saját privát életünkbe, és szinte biztos voltam benne, hogy nem vennéd jó néven.

És most mégis itt ül az autómban, látszólag teljesen nyugodtan, mint aki nincs tisztában azzal, milyen is vagy valójában. Még az sem tudta eltántorítani, hogy mondtam neki, beteg vagy.

Egyre csak arra gondolok, hogy vajon hogyan fogsz reagálni: az a) verzió, hogy bemész a szobádba – ez talán a legvalószínűbb – és úgy teszel, ahogy az én jelenlétemben is szoktál: mintha ott sem lenne, levegőnek nézed. A b) verzió, hogy teljesen kiakadsz – erre eddig egyszer volt példa, amikor két hónapja az egyik barátom (akivel akkor még tartottam a kapcsolatot) átjött, hogy segítsen pakolni – bár akkor sem szólaltál meg, mind a ketten láttuk az arcodon, hogy meg vagy rémülve, hogy Mike szimpla jelenléte is kikészít idegileg.

Aggódtam. Mike nem szólt hozzád, mégis abnormálisan reagáltál. Vajon mi lesz most, hogy Pamela odamegy hozzád, rád néz és beszél hozzád? Egyszerűen el sem tudtam képzelni...

 – Nath, zöld van.

 – Sajnálom. – Jobban oda kellene figyelnem az ilyen hétköznapi dolgokra is, mint a közlekedési lámpa. Azt mondhatnám, erről is te tehetsz, de nem varrhatok mindent a nyakadba, igenis kicsit el kéne szakadnom tőled.

Church Lane 12/A – egyre közeledünk, a gyomromban egyre nő egy erős, szorító görcs. Az ujjaim is elfehérednek, olyan erősen szorítom a kormányt. Pamela szemmel láthatóan a nyugalom szigete hozzám képest: a haját dobálja, a mobilját nyomkodja.

Leparkolok a házunk előtt: az elülső ablakokon be van húzva a függöny. A te szobád van a bejárattól jobb oldalon, akaratlanul is odanézek – mindig odanézek, mikor hazaérek, nem tudom, miért.

Pamela elmosolyodik, mielőtt kiszállna. Nem tudom, miért mosolyog egyfolytában, de ettől úgy érzem, lenéz minket: „lám-lám, itt lakik Nath és az unokaöccse... itt”. Átvágunk a kiskerten, és beengedem a házba. Már az előszobában érzem, hogy valami nincs rendben, valami nagyon nincs rendben. Pamela előremegy a nappaliba, nyilván téged keres, látni akar.

Az jut eszembe, hogy nem vagyok normális, hogy ilyenbe belementem.

Felakasztom a kabátom és a sálam, majd leveszem a cipőm.

A házban csend van, ami az egyik pillanatban hamis nyugalomérzettel tölt el, a másikban viszont egyre csak téged kereslek a szememmel – bár megszoktam, hogy nem jössz soha oda hozzám, mikor hazajövök a munkából, de most megnyugodnék, ha látnálak. Pamela kijön a nappaliból.

 – Fogalmam sincs, hol lehet, mindjárt megnézem a szobájában. – Követ, de biztos vagyok benne, tudja, jobban örülnék neki, ha kint maradna a nappaliban. Mégis utánam jön.

Az általános szabály az, hogy nem megyünk be a másik szobájába, akármilyen sürgős is az, amit mondani akarunk. Ezt mindig jelezni szoktad – egy velőig hatoló pillantással, egy elfordulással, de valahogy mindig tudatod velem, hogy nemkívánatos személy vagyok. Megértem: mind a kettőnknek kell egy saját, szabad tér, ahol egyedül lehetünk, tudván, hogy a másik nem fog zavarni. Tegnap is csak azért mentem be hozzád, mert látni akartam, hogy vagy – kiküldtél, mindössze egy elfordulással képes voltál erre.

Háromszor kopogok a faajtón. Kívülről ez a szoba talán üresnek tűnhet, belül viszont a falak tele vannak képekkel – a legtöbbjükön a szüleid, a bátyád meg te vagytok. Azt hiszem, az lesz a haláluk elfogadásának első jele, hogy ezeket a képeket leszeded, és a majd jövőben kötődő barátságaid nyomait teszed ki. Remélem, már nem kell sokat várnom erre, én is szeretnék már egy kicsit függetlenedni tőled, nem egyfolytában rád gondolni, hogy vajon mi van veled, hogy érzed magad.

Nem válaszolsz a kopogásomra, ugyan miért is tennél ilyet. Szeretném azt mondani Pamelának, hogy alszol, de mégis benyitok.

A vastag szőnyegen fekszel, fürdőköntösben. A hajad vizes, az arcodat a plafon felé fordítod.

We'll be falling, falling but that's OK.

Sírsz, bár már inkább csak az arcodra száradt könnyeket látom. Felénk fordítod a fejed, először rám, majd a hátam mögött álló Pamelára nézel.

 – Kifelé! – Azonnal becsukom az ajtót, mintha reflex lenne. A szívem hangosan zakatol, rágni kezdem a körmöm, pedig már nagyon régóta leszoktam. A kezem remeg, még mindig a kilincset szorongatom. Pamela a hátamra teszi a kezét, mire egy pillanatra összerezzenek.

 – Nath... – kezdi, de félbeszakítom.

 – Menj el, légy szíves. – A szobámba megyek és leülök az ágyamra. Fújtatva veszem a levegőt.

Pamela utánam jön és leül mellém. Annyira jó lenne, ha egyedül hagyna, de nem szólok semmit, csak szorosan lehunyom a szemem.

Miért hagyom, hogy ennyire uralkodj rajtam? Miért aggódom folyton-folyvást érted? Miért nem tudok akár csak egy rövid időre is elszakadni tőled?

 – Nath, én megértem. – Ismét a vállamra teszi a kezét. El akarok húzódni, de nem teszem meg. Hosszú percekig semmi nem történik, csak nagyokat sóhajtozom, Pamela pedig a vállamat masszírozza.

Annyira szeretnék... valami mást.

A szomszéd szobából kihallatszódik a zene, felhangosítottad. Végre nem a Beneath Your Beautiful az, valami más, amit eddig még nem hallottam.

Maybe it was wrong of me to think I could keep you, and maybe it's the last few drinks.

Tudhattam volna... a szövege is ugyanolyan, mint az összes többinek, rá tudom húzni a kapcsolatunkra. Hallgatom a sorokat, néha odafigyelek, néha nem. Pamela is csöndben van, úgy ül mellettem, mintha levegőt sem venne.

Maybe it's all for the best, I just don't see any good in this, no. Maybe we'll find something better.

 – Majd holnap találkozunk. – A zene még hangosabb lesz, bár lehet, hogy csak én érzem így. A szoba üres, én pedig már nem is tudom, mit akarok: veled lenni vagy inkább azt, hogy minél távolabb maradj tőlem. Sleet... az unokaöcsém vagy, és én a legjobbat akarom neked, de nagyon fáj, hogy nem tudok segíteni neked – annak, hogy itt vagy velem, segítenie kéne, de én úgy érzem, egyedül mind a ketten boldogabbak lennénk.

Papucscsoszogást hallok meg – ott állsz az ajtóban, a kezeidet a köntösöd zsebébe dugod. Rád nézek, de most én vagyok az, aki elrántja a fejét. Meg kéne kérdeznem tőled, hogy hogy vagy, hogy érzed magad, van-e még hányingered, nem akarsz-e orvoshoz menni, de nem teszek semmit. Csak nézem a kezeimet – olyanok, mint te: vékonyak és soványak, betegesen sápadtak.

 – Elmegyek.

 – Hová? – Nem tudom, hogy ezt valóban kimondtam-e vagy csak gondoltam.

 – Sétálni. – A hangod határozott, bár még egy kicsit érződik rajta, hogy nemrég sírtál.

 – Öltözz fel melegen, és fél kilencre legyél itthon, rendben? – Nem is értem, hogy tudtam ezt ilyen nyugodtan kimondani. Megfordulsz. – És Sleet... – Megállsz. Igazából nem tudom, mit akartam mondani, vagy ha akartam is valamit, arra nincsenek szavak.

I've been thinking I want you to know that I am fine here without you, but I can't bring myself to lie to you.

Talán mégis – gondolom, mikor megunod a várakozást és elmész felöltözni.

~ ~ ~

Hosszú órák telnek el mindenféle különösebb esemény nélkül – néha az órára nézek, számolom a perceket fél kilencig, amíg visszajössz és ismét egy légtérben leszünk. Sok kérdésem van – szeretném, ha egyszer leülnénk és beszélgetnénk, bár tudom, hogy nem fogsz válaszolni.

Hat óra van.

Még két és fél óra, még két és fél óra.

Vagyis már csak egy – hétkor kezdődik a Supernatural, biztos vagyok benne, hogy addigra visszaérsz.

Hirtelen eszembe jut, hogy fel kellene hívnom Pamelát – csupán csak udvariasságból is, hogy elnézést kérjek. Nyilván nem így gondolta a látogatást, szerintem nem is ilyennek képzelt el téged. Kikeresem a számát a telefonkönyvből és tárcsázok. Nem veszi fel, csak a hangposta szólal meg, amit képtelen vagyok akár csak végighallgatni is. Sóhajtva kinyomom, majd ismét az órára nézek. Hat óra két perc. Már csak ötvennyolc perc van hátra.

Kíváncsi vagyok, merre mentél, mit csinálsz most. Vajon a köveket rugdosod a folyóparton vagy a parkban állsz egy fa törzsének támaszkodva és vársz? Vagy a könyvesbolt kirakatait nézegeted zsebre tett kézzel? Esetleg forrócsokit iszol valahol?

Újra megpróbálom felhívni Pamelát – ismét a hangposta veszi fel.

 – Ez Pamela Alberts üzenetrögzítője, a sípszó után hagyjon üzenetet. – Egy apró tizedmásodpercnyi sípolás után nagy levegőt veszek.

 – Szia Pamela, én vagyok az... Nath. Csak bocsánatot szeretnék kérni a... a mai nap miatt. – Nem tudom, mit mondjak. Elképzeltem, ahogy Pamela elégedetten ül a foteljában, szemben a rögzítővel és hallgat. Hallgatja, hogy ez a Nath Brython miket üzen neki, még ahhoz sem elég bátor, hogy elé álljon. – Tényleg. Én... szeretném jóvá tenni a viselkedésem. – Pamela behunyja a szemét, talán úgy tesz, mintha nem hallana. – Ha valahogy... ha tehetek valamit azért, hogy ne haragudj rám, akkor... akkor... – Arra is képtelen vagyok, hogy nyelvtanilag értelmes mondatokat nyögjek ki. Belépsz az ajtón. Óvatosan az órára pislantok: még csak hat óra tíz perc van. – Majd holnap találkozunk, szia. – Leteszem a kagylót.

 – Sleet – szólok utánad. Leveszed a kabátod, majd felém fordulsz. Olyan hirtelen nézel rám, hogy elkapom a tekintetem. – Beszélhetnénk? – Óvatosan rád pillantok. Még mindig engem nézel, majd megrázod a fejed és bemész a szobádba.

Határozottan az az érzésem, hogy tudsz valamit, amit én nem.

Mindenesetre hétkor kijössz a szobádból és bekapcsolod a tévét. Tüntetőleg a konyhába megyek. Már hallom is a Supernaturalt: „the road so far”. Valamelyik szereplő azt mondja, „holy shit”.

~ ~ ~

Még háromszor próbálom felhívni Pamelát – egyszer sem veszi fel, nagyon megharagudhatott. Persze, lehet, hogy nincs otthon, de valahogy mégiscsak az tűnik valószínűbbnek, hogy dacból hagyja, hadd hívogassam. Holnap mindenképpen beszélnem kell vele.

Mikor vége a Supernaturalnek, bemész a szobádba, még csak be sem jössz megnézni a konyhába, hogy mit főztem. Szeretnék utánad menni, de mégsem teszem. A zene pedig ismét megszólal – most viszont nincs szöveg, csak zongoradalok.

~ ~ ~

Másnap Pamela nem jön dolgozni. A bűntudat kaparja a torkomat. Muszáj lesz felhívnom és beszélnem vele – vagy talán személyesen kellene hogy megkeressem.

Munka után autóba ülök, és próbálom megkeresni a házát – egyszer, mikor vásárolni mentem, láttam, hogy leparkolt egy citromsárga ház előtt. Lehet, hogy nem az otthona volt, de egy próbát megér. Nehéz volt felidézni magamban az útvonalat, amerre akkor jártam, te jártál az eszemben – mikor nem. Csak olyan támpontokra emlékszem, hogy a halványzöld háznál jobbra, meg a park sarkánál balra, ami hát... nem sokat segít. Háromszor haladok el amellett a presszó mellett, ahová régen annyit jártunk a barátainkkal, de végül csak megtalálom a házat: elegáns, halvány-citromsárga, elöl három ablakkal.

Az ajtó nyitva van. Először az jut eszembe, hogy talán csak úgy ment el, hogy elfejtette becsukni maga után, de nem tűnik túl valószínűnek: Pamela nem az a fajta nő, aki csak úgy hipp-hopp elrohan és elfejti bezárni az ajtót. Átvágok az előkerten, csengetek, de nem jön ki senki. Belépek – hirtelen átfut az agyamon, hogy ez valószínűleg nem túl etikus, de nem fordultam vissza.

Pamela háza szép, nagy és tágas, szinte mindenhol makulátlan rend fogadja a látogatókat. A bejárati ajtótól nem messze egy lépcső vezetett felfelé az emeletre – minden lépcsőfokon dobozok, szép sorrendben, felcímkézve. Mint egy berendezett szoba egy bútorboltban.

Leveszem a cipőmet és bentebb lépek. Tisztítószer szaga csapja meg az orrom. A konyha ajtaja nyitva van, óvatosan benézek.

Pamela a földön fekszik, arca a felismerhetetlenségig összekarcolva, a torka elvágva, a feje körül hatalmas tócsában vér, a végtagjai abnormálisan kitekeredve veszik körbe a testét.

Hatalmasat sikítok.

~ ~ ~

A Supernaturalnek már régen vége van, mire hazaérek. A kanapén ülsz és az ujjaidat nézegeted. Olyan hajnali egy óra lehet: Pamela szomszédja éppen kint volt a kertben, mikor meghallották a sikításom. Kihívta a rendőrséget, azok pedig feltettek néhány kérdést, de nem vittek be, nem tudnám megmondani, hogy miért nem. Éhes vagyok és fáradt. És dühös. Nagyon dühös, főként magamra.

 – Hol voltál? – Ma nagyon elemedben vagy. Ez a negyedik és ötödik szó, amit ma kimondasz.

 – Pamelánál.

 – És? – Hat.

 – Meggyilkolták. – Mintha meg sem lepődnél. Csak az ujjaidat az öledbe teszed és meredten bámulod a sötét képernyőt, mintha annál nem is lenne érdekesebb dolog a világon. Fáj, hogy nem mutatod ki, mit érzel, pedig egy ember halála mindig tragikus, még akkor is, ha nem ismerjük jól. Elgondolkodom, én mit éreznék a helyedben, pedig tudom, hogy lehetetlen. Láttam egy nőt, aki az unokabátyámmal jött haza – néhány óra múlva halott. Azért valamit mégis kéne éreznem...

 – Lefekszem. Szép álmokat. – Hét, nyolc, kilenc. Fogadni mernék, hogy ez országos rekord.

Annyira... idegölő, hogy még ilyenkor is, mindig, az életem minden percében rád gondolok.

~ ~ ~

Nem aludtam sokat, talán egy-két órát. Pedig már alaposan rám fért volna egy kis pihenés, főként hogy tegnap este le sem hunytam a szemem, egyetlen percre sem, miattad. Egyre csak az járt az eszemben, hogy ha tegnap mentem volna el Pamelához, talán nem így végződnek a dolgok. Sok minden más is eszembe jut – úgy érzem, a sors játszadozik velem, egyre csak azokra a rossz dolgokra tudok gondolni, amik az utóbbi időben velem történtek. Megpróbálom rendszerezni őket magamban. Egyszer azt olvastam egy újságban, ez segít. Ha sokszor átgondolom, merre hány lépés az élet, akkor majd egy kicsit talán jobban fogom magam érezni. Talán.

Csak forgolódom. A fejemben azoknak a daloknak a szövegei pörögnek, amiket hallgatni szoktál. Nem is igazán tudom, hogy valóban hallom-e őket vagy csak a gondolataim közül jönnek elő újra és újra.

Hiányzol, még akkor is, ha itt vagy a szomszéd szobában. A régi éned hiányzik.

Felkelek és kimegyek a konyhába. Az ablak az utcára néz, a kinti lámpák fényhomályba borítják a szemben lévő házak falát. Nem tudok sokat arról az idős nőről, aki velünk szemben lakik, egyszer-kétszer ha láttam... Megfordul a fejemben, hogy téged is körülbelül annyira ismerlek, mint őt.

Holnap szombat. Életem leghosszabb szombatja lesz, már érzem.

~ ~ ~

Nem is tudtam, hogy tudsz korcsolyázni. Jó, persze, sok mindent nem tudok rólad, de ez valahogy már abszolút nem illik a képbe.

Ahogy mozogsz, az kicsit olyan, mintha táncolnál. Ugyanolyan lendületes és látványos a mozgásod, mintha a talpad alatt nem csúszós jég lenne, hanem a táncparkett. Ámulatba ejtő. Ahogy nézlek, egy kicsit elfelejtkezem mindenről, egy gyorsabb, ütemesebb dal jut az eszembe, és csak nézlek. Eszembe jut, hogy ilyennek kéne lenned: azt kellene csinálnod, amit szeretsz, nem kellene egész nap bent gubbasztanod a szobában – majd ráérsz arra később is, majd ha már nem lesz erőd, energiád másra, csak arra, hogy ülj és ringasd magas a karosszékben.

Hideg van, összehúzom magamon a kabátomat. Mostanság mindig fázom.

Rád nézek. Le vagy fogyva, ez még a kabáton keresztül is látszik. A sál vidám táncot jár a körülötted.

Nem tudom, miért követtelek, valamiért úgy éreztem, muszáj. Valamiért úgy gondoltam, hogy baj lesz abból, ha hagyom, hogy egyedül menj el. Azt mondtad, sétálni mész. Hogy hová, kivel, mikor érsz haza, viszel-e magaddal telefont, hogy esetleg fel tudjalak hívni, nos, ezekről semmit nem tudok. Általában hagyom, hogy egyedül kószálj, amerre tetszik, de most követtelek. Egy tóhoz mentél, ami a város szélén van. Amíg nem laktál velem, én is gyakran eljöttem ide és csak ültem a padon, csak néztem ki a fejemből. Időnként az egyik barátommal vettünk valami gyorskaját és itt ettük meg – számtalan emlékem fűződik ehhez a kicsi tóhoz.

Telente mindig befagy, a növények pedig csak állnak, mintha elfogadták volna, hogy soha többé nem élednek fel.

Ahogy nézlek, egy kicsit én is úgy érzem, hogy akár fel is adhatnám, soha nem leszek a régi. A kezeimre pillantok – remegnek. A sírás fojtogatja a torkomat. A számra szorítom a kezeimet – nem hallhatod meg, hogy ott vagyok. Egy fa mögé álltam és onnan néztelek eddig, ami aránylag jó búvóhelynek számít, de ha hangoskodnék, észrevennél. Óvatosan kikémlelek – forogsz, valami iszonyatosan gyorsan, a kabátod fekete színe összemosódik a sálad vörösével.

Újra a fa törzsének döntöm a hátam, hogy ne is lássalak téged.

Eszembe jut Pamela – abban a pillanatban úgy érzem, bármit megadnék azért, hogy újra láthassam, hogy elmondhassam neki, sajnálom, ami történt. Vajon megbocsátana? Vagy csak elfordulna és otthagyna? Nem tudom eldönteni...

Persze, tudni szeretném, mégis ki tette ezt vele, de nem ez a legfontosabb, legalábbis most nem – csak szeretnék valahogy kikerülni ebből az egész érzelmi kavalkádból, ahová belekerültem. Túl sokat gondolkodom, ugyanazokon a dolgokon, többnyire.

A jég megreped, mire villámgyorsan a tó felé fordítom a szemem – abban reménykedem, csak rosszul hallottam, hogy valójában csak... csak...

De nem.

Kiugrom a fa mögül, és egyre csak a tavat nézem – egy hatalmas lék, ami elég nagy ahhoz, hogy rajta keresztül beleeshess a jéghideg tóba. Esetlenül odarohanok, a jégen többször is megfordul bennem a gondolat, hogy ha nem vigyázok, én is a te sorsodra juthatok – mindössze néhány centivel a lék előtt sikerül csak megállnom.

Abban a pillanatban a piros sálad a felszínre ér.

Te pedig lent maradsz.

Sírva fakadok, kövér könnycseppek gördülnek le az arcomon.

Fázom.

~ ~ ~

[Sleet]

Elégedetten szemlélem Nath-et. Mint egy moziműsor, amit kedvemre alakíthatok. Mellettem áll Lillith, ő is mosolyog, miközben együtt nézzük. A cél teljesítve. Lillith „tragikus halála” és az én „tragikus halálom” megtették a kívánt hatást.

Amióta meghaltam – van annak már vagy ezer éve – ki kellett találnom valamit, amivel elüthetem az időmet. Annyi van belőle, hogy azt képtelenség kártyázással, beszélgetéssel kitölteni, sokkal érdekesebbnek tűnik inkább, hogy ha már nekem nem volt jó életem, másoknak se legyen az. Az első néhány alkalomnál még volt egy kis lelkiismeret-furdalásom, de most már egyáltalán nincs – megtanultam élvezni a kínzást. Talán gonosz dolognak tűnhet, amit teszek. Az is. Bizonyára hasznosabban is el tudnám tölteni az időmet – de ez tetszik. Kitervelni, hogy aztán senkit sem sajnálva a teljes pusztulásba taszítsak életeket.

Lillith felnevet, mikor meglátja Nath arcát – ő is a tervem része volt, és már ő is ugyanúgy túllépett a szánalmon, mint én. Az utóbbi hét „akciónkat” már közösen végeztük el. Jó csaj, csípem.

Újabb vonalat húzok a falra, ez a negyvenhetedik. Amikor végigfuttatom az ujjaimat az összesen, néha el kell gondolkodnom, melyik melyik tönkretett életet jelenti – a harmincnégyesre például már nem is emlékszem.

Úgy érzem, ezekből a „gyilkosságokból” egy kis elégtételt kapok azért, amit velem az élők sorában elkövettek. Az egész emberiség bűnös, mindannyiukban ugyanazt a sötét lángot látom, mind Nath-ben, mind Danielben, mint Anne-ban. Mind ugyanannak a tervnek a része, ugyanazt azt érdeket képviselik, hát miért ne szenvedhetnének mind?

~ ~ ~

Még hosszú hónapokig vissza-visszajárok Nath házába, főként csak ijesztgetni – vicces, hogy mindig úgy megijed, mintha egy horrorfilmbe csöppent volna. Ha megszólal a Beneath Your Beautiful, mindig kikapcsolja, de az első hangok mindig hisztérikus hatással vannak rá. Ha meglátja a sálam a fogason, szinte mindig elbőgi magát.

Nem is tudom, hogy gyerekes vagy inkább szánalmas. De jó érzés látni, hogy szenved, Lillith is nevet.

~ ~ ~

Már megvan a következő áldozat – London. Vajon kedves unokatesóm mit fog szólni, ha azt látja, hogy az ikrei egyik tagja egyre inkább „Sleetre” a másik meg „Pamelára” hasonlít? Meg aztán...

~ ~ ~

[Nath]

...elegem van.

Súgó 3 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2013.07.22. 19:48 Bandytha Kedves Író!   Íme a pontjaim: Főszereplő beépítése: Végig csak vártam, csak vártam, hogy mikor kerül már képbe a gerinctelen, önző alak és sikerült meglepned, mert erre aztán nem számítottam. Hogy pont Sleet. Végülis elég nagy intelligenciára vall, hogy a kis játékait úgy tudta folytatni, hogy mások nem vették észre. Bár tény, hogy másként képzeltem el ezt a főszereplő kategóriát és Sleet-re inkább a pszichopata szó illene, mint a gerinctelen. 7 pont Helyszín beépítése: A helyszínt sikerült beépíteni, de azon lehetne vitatkozni, hogy mennyire volt fontos szerepe a történetben. Nem kis dolog történt Sleet-tel a befagyott tó jegén, hiszen ott halt meg, de mégsem e köré épült a történet. 5 pont Cselekmény és háttér megteremtése: Tetszett ez a sötét hangulat. Nagyon jól visszaadtad Nath lelkiállapotát, és sikerült meglepned Sleet valódi kilétével. 9 pont Stílus és helyesírás: Elírást egy helyen találtam benne, a helyesírással nem volt gondom. A stílusodban annyi volt a zavaró, hogy a kötőszavak hiánya miatt sokszor nagyon tömörek lettek számomra a mondatok. 8 pont Összességében: Tetszett a történeted és sikerült meglepned egyszer-kétszer. Amit még megjegyeznék, hogy az angol részek zavaróak a nyelvet nem ismerők számára, ezért akár lábjegyzetként le lehetne írni a magyar jelentésüket. Egyébként összességében 7 pont   Köszönöm, hogy olvashattam, Bandytha

2013.07.14. 21:38 FarkasPeter mert így Sleet kissé elment a sötét, sérthetetlen Gary-Stu irányába. A lehetőségeid nagyon is megvannak, gyakorlással nagyon pöpec lesz ez. Első történet, kezdeni mindig nehéz, legyen 7 pont.

2013.07.14. 21:37 FarkasPeter Előre is elnézést kérek, mert súlyos paraszt alert van nálam érvényben, ha esetleg valamelyik mondatomat személyeskedőnek találnád, küldd el a megfelelő éghajlatra, hidd el, nem a szapulásod a célom. 1. A főszereplő beépítése: Nagyon tetszett az ötleted vele kapcsolatban. Elsőre a leírás alapján teljesen más karaktert képzeltem el, de újból végigolvasva a novellát úgy érzem, megállja a helyét az „előremeneteléért” leírás, már amilyen kifordítottan Sleet esetében ezt a kifejezést értelmezni lehet. Viszont attól még nem lesz valakinek tenyérbemászó stílusa, hogy xy-féle zenét hallgat, és a kiemelkedő intelligencia is max abból jött le, hogy eddig még senki nem vette észre a ténykedéseit, nem is igazán értem, hogy hogyan, viszont az első, aki 5 percnél több időt megpróbál vele értelmesen eltölteni, rájön, hogy nem 100-as a srác. A kreativitásodat mindenesetre díjazom, 8 pont. 2. A helyszín beépítése: Megvót, meghót. Rendben, hogy a halála helye mindenkinek fontos az életében, de Nath leírásából úgy vettem ki, hogy korábban is volt szerepe mindkettejük életútjában, és ez nagyon nem volt kifejtve, ettől pedig a tó semmiféleképp nem volt szerves része a sztorinak. Ennyi, kérem, kapcsolja ki. Sajnos. 4 pont. 3. A cselekmény és a háttér megteremtése: Hjaj, hogy is mondjam… A legnagyobb bajom ebben a történetben Nath-tel van. Kevés szereplő érte el eddig nálam az „ütném, amíg mozog” szintet, de neki sikerült, különösebb megerőltetés nélkül. Előtte áll egy fiatal ember, az élete amúgy is egyik legnehezebb időszakában, plusz még a családját is lemészárolták, szóval halmozottan hátrányos; felelősséggel tartozik érte, de nem, mit csinál: t*ketlenül rajzolgatja a dínóit, t*ketlenül mereng az elrontott életén, totál t*ketlenül flörtöl és amit Sleettel csinál, az meg a t*ketlenség magasiskolája. Attól nem lesz valaki jó (nevelő)szülő, hogy minden másodpercben a körmét rágcsálja az aggodalomtól, sokszor sajna ennek éppen ellenkező dolgokat is meg kell tudni cselekedni. Mindazonáltal, ha elfogadom Nath mérhetetlen balfékségét, akkor összeáll a történet koherens egésszé, csak szeretném azt hinni, hogy az efféle embereket a szociális evolúció képes volt már kirostálni. Jómagam a Lilithes utalást sem értem, de lehet, csak azért, mert nem nézem az Odaátot. 6 pont. 4. Stílus és helyesírás: És itt jön a legnagyobb szívfájdalmam. Ugyanis te tudsz írni. Annak ellenére, hogy nagyon nehéz megoldással kísérletezel, nevezetesen külső szemlélő és E/1. által mutatod be egy szinte hangtalan főhős jellemvonásait, kihozod a helyzetből és az érzelmek leírásából nagyjából azt, amit lehet. Kissé csapongó számomra, ahogy Nath néha motyog, néha meg kiszól a történetből, de az adott kétségbeesett lelkiállapotában még ezt is el tudom hinni neki. Nyelvtani bakit egyet találtam benne, „hogy nem bírom ki ezt a rengeteg csöndet, amit felhalmozódott a házban”, gondolom, ez abból fakadt, hogy nem tudtad az elején, mit kezdj a mondattal, esetleg később írtad át. 8 pont. 5. Összességében: Elgondolkodtatott. Picit szerettem volna, ha Sleetből többet mutatsz meg, de végig le tudtad kötni a figyelmemet. Ha megfogadsz egy tanácsot, hiába egy karakter volt a novella központja, néha fordítsd el róla a tekinteted és tedd lüktetővé a mellékszereplőidet is, mert így Sleet kissé elment a sötét, sérthetetlen