Barbie baba zöld hajjal

Ciara úgy érezte magát, mintha kocsonyába ragadt volna, és mindjárt helyben megfullad. Egy darabig nem tudta eldönteni, hogy az előtte ülő jóvágású, jólfésült, mégis kicsit esetlen férfi befejezte-e már a viccét, vagy csak megállt, hogy levegőt vegyen – mivel eddig nem volt szokása megengedni magának efféle luxust. Egy szuszra hadarta el az összes idétlen poénját, a végére érve pedig olyan arcot vett fel, mint aki a halálos ítéletét várja. Végül pár másodperc kínos csönd után Ciara felnevetett. Próbált ugyan őszintén nevetni, de sehogy sem jutott eszébe semmi humoros, ami igazán megmosolyogtatná, így jobb híján egy különösfajta nyerítés tört fel a torkából. Ekkor már a férfi is vihogott, bár az még továbbra is rejtély volt, hogy magán a lányon kuncog-e, vagy csak felszabadult, hogy a hallgatóságnak mégis csak tetszik a vicce. A lány gyorsan maga elé emelte a poharat, hogy a pasas ne lássa, ahogy a szemét forgatja unalmában. Nagyot kortyolt a vodkanarancsából; az ital valamelyest segített neki könnyebben elviselni az ilyen félnótásokat. Hogy miért nem hagyta egyszerűen ott? Ritka jó kérdés, ő maga se tudta rá a választ. Amolyan „csak azért is” alapon próbált szóba elegyedni minden használhatóan kinéző férfival a bárban. Ez volt aznap este a negyedik. Az elsőről menet közben kiderült, hogy a barátnője épp a mosdóban volt. Ciara legszívesebben rögtön fel is pofozta volna a férfit, hogy az flörtölni kezdett vele annak ellenére, hogy hidrogén-szőke hajú, nagyon-nagyon fiatalnak látszó barátnője perceken belül újra ott virított az oldalán, roppant csábos, fogkrémreklámba illő mosollyal.

A második ugyan rettentő helyes volt, amint megszólalt, kiderült, hogy az esze helyén valami egészen más leledzik… netán káposztalé. Ciara ezt is a nagy rejtélyek listájára könyvelte el, majd továbbállt. A harmadik volt mind közül a legdögösebb, de miután megjelent az oldalán egy irtó magas, karcsú, barna hajú lány, akit Adamnek hívtak, Ciara végleg feladta a reményt. A mostani akkor került a látóterébe, mikor már épp készült világgá menni. Annyira magányosan és aranyosan ült a bárszéken, hogy a lánynak megesett rajta a szíve. Azóta is a sületlen, unalmas, néhol bárgyú vicceit kellett hallgatnia. A férfi most először szólalt meg egészen más témában – bár ebben a témában is érdekes megközelítéssel:

- Mondták már neked, hogy nagyon szép a szemed? – kérdezte kissé félszegen, és ezek után ő is egyből maga elé emelte a poharát, hogy ne lássa rögtön a lány reakcióját.

- Persze, több százan! – vigyorodott el Ciara; legalábbis álmában ezt tette volna, ehelyett inkább udvariasan elmosolyodott, és csak annyit motyogott, mintha rettentő zavarban lenne, hogy: - Nem sokan… És te? Hogyhogy így egyedül ücsörögsz itt a bárpultnál? – kérdezte pár másodperc csend után.

- Öhm… ami azt illeti, az egyik haverommal jöttem, de ő már… nos ő elvegyült – mondta óvatosan a srác, miközben szemével a sarokban lévő kanapén terpeszkedő férfira pislantott, akit legalább öt fiatal nő rajongott körül.

- Értem – vihogott Ciara, megpróbálva feloldani az egyre feszülő hangulatot. Mikor újabb ártatlan kérdés jutott eszébe, hogy előre segítse a társalgást, hirtelen óvatos, de magabiztos karok fonódtak a dereka köré hátulról, majd érezte, hogy valaki a nyakába csókol. Az érzés először szinte teljesen levette a lábáról – holott ült. Egészen addig élvezte a pillanatot, míg meg nem pillantotta, hogy tulajdonképpen ki taperolja.

- Leo, te mi a… - De nem tudta befejezni a nyelve hegyén lévő sértésnek szánt mondatot, mert Leo teljesen természetes arcot vágva, még mindig a lány derekán pihentetve egyik kezét, a másikat a fiú felé intett:

- Helló Philip! Hogy ityeg? Látom, megismerkedtél az én nagyszerű barátnőmmel. – Hangjától az összes nő elolvadt volna, homlokába lógó, sötétbarna tincseitől és csillogó, világosbarna szemeitől minden lányt kirázott volna a hideg, ellenben Ciara meglepetten, egyben felháborodva hápogott maga elé.

- Meg… - nyelt egy hatalmasat Philip, és újra az itala mögé rejtőzött.

- Én nem… mi csak… - kezdte volna a lány, de megint nem tudta befejezni.

- Gyere, cica! Ideje hazamenni. Örülök, hogy láttalak, Philip. Ne kéresd magad, szívem! – Azzal látszatra óvatosan, igazából erősen taszigálni kezdte Ciarát a kijárat felé. A lány még egy utolsó fanyar mosolyt megeresztett Philip felé, de már csak az utcán uralkodó csípős levegőtől oldódott meg a nyelve és egyben a karja is, amivel egyből erősen ellökte magát Leótól:

- Ez mi a fene volt? Mi a jó büdös francot képzelsz te magadról? – fakadt ki a lány, miközben dühösen beletúrt félhosszú, sötétszőke hajába, de a Leo arcán lévő gúnyos, elégedett mosolyt nem tudta letörölni.

- Emlékszel? A pasid vagyok… - kacsintott nevetve, miközben elővett egy szál cigarettát, és komótosan rágyújtott.

- Igen, de nem itt! – köhögött Ciara, miközben elhessegette maga elől a füstöt. – Muszáj ezt… muszáj ezt most? – mutatott a cigire.

- Abban úgy emlékszem, megegyeztünk, hogy nem kell leszoknom róla… - emelte meg látványosan a vállait Leo, de arcán még mindig ott trónolt az a kaján vigyor, amitől Ciara kezdett egyre jobban agybajt kapni.

- Igaz, de... Jó, mindegy! Akkor is követelem, hogy magyarázd meg, mi a picsa volt ez!

- Én úgy láttam, hogy egy kifejezetten kellemetlen és unalmas helyzetből mentettelek ki.

- Ha megengeded, következőnek szeretnék én dönteni arról, milyennek találom az adott helyzetet, amit magamnak teremtek! Egyáltalán nem volt unalmas – üvöltötte Ciara, bár jól tudta, hogy „barátjának” teljesen igaza van. – Nem kértelek rá, hogy ments ki ilyen-olyan dolgokból! Az én dolgom, hogy mit csinálok.

Leo védekezve maga elé emelte a kezeit:

- Bocsánat, többet nem fordul elő… hagyom, hogy fürödj a szarban, amit magadnak kavartál! – A végére újra elnevette magát, minek következtében egy nagy adag füstfelhő távozott a tüdejéből.

- Mit? Én? Miket beszélsz!? Undorító vagy, ráadásul füstölsz, mint egy gyárkémény!

- Szívi, te még nem találkoztál igazi dohányossal – jelentette ki megsemmisítően dögös nézéssel, de Ciarát nem hatotta meg. - Alig szívok el pár szálat egy nap.

- Épp eleget… lassú, fájdalmas halálod lesz! – taglalta a lány minden szót kihangsúlyozva, erőteljesen kárörvendő hangnemben.

- Tegnap mintha arról replikáztál volna, hogy miért kell nekem folyton vigyorognom!? – ráncolta össze mesterkélten a homlokát Leo, de még ez is istenien állt neki. – Hallottad már, hogy aki sokat mosolyog, annak hosszabb lesz az élete? Na, én ezzel egyenlítem ki a bagózásomat! – Azzal jó mélyet szívott a cigarettájába.

- Gondolod, hogy így hosszabb életed lesz? Kétlem. A folytonos vigyorgásod mindenkit annyira idegesíteni fog, hogy végül meggyilkolnak!

- Ezt nevezed te lassú, fájdalmas halálnak? – kacsintott Leo.

- Majd én teszek róla, hogy az legyen!

- Ez kedves tőled. Legalább nem kell majd ötven évesen, kétségbeesetten betelefonálnom az asztro show-ba – megjegyzem nagyon olcsón -, hogy megtudjam a jövőm kifürkészhetetlen titkait. Te már előre lelövöd a poént!

- Ne karikírozd a nagymamám! Jócskán túl van már az ötvenen, és életében csak egyszer telefonált be! – próbált esetlenül védekezni Ciara.

- Mert csak egyszer vették föl, a többinél csak ellopták a pénzét… - kuncogott Leo, aki a lakásuk elé érve eltaposta a cigarettáját, és a zsebében kezdett turkálni. Kicsi, négyemeletes társasházban volt egy aprócska lakása, ahol most már két hónapja Ciara is lakott.

- Ne… - nyögött föl Ciara, mikor Leo elpirulva mutatta mindkét üres kezét, természetesen megállás nélkül vigyorogva. – Nem mondod komolyan, hogy megint kizártad magunkat…

- Megjegyzem – emelte fel a mutatóujját a férfi. -, nem t’om ki rohant annyira, hogy fél órán keresztül másodpercenként sürgetett, és ott pattogott nekem egész este. A nagy sietségben legalább a kulcsra figyelhettél volna te! Na, gyere – nyújtotta a kezét a lány felé, de az elhúzódott előle.

- Nem kell a segítséged… majd megoldom! – mondta, azzal az eresz felé vette az irányt, hogy az azzal szemben lévő fába kapaszkodva felmásszon a második emeleti erkélyre. Már másodszor járta ezt az utat, de akkor Leo is segített neki. Óvatosan kapaszkodott fel, és csak egyszer csúszott meg a keze, viszonylag hamar, akadálymentesen felért. Mikor már biztos talajon állt, lenézett a várakozó Leóra.

- Te ma lenn alszol! Nem fogok még miattad lecaplatni a lépcsőn is. Megérdemled! – Azzal sarkon fordult, és bemászott a rosszul záródó ablakon, így már nem hallhatta Leo méltatlankodó káromkodását. A srác hamar ráébredt, hogy az utcán való trágár ordítozással nem ér el sok mindent, esetleg azt, hogy az alattuk lakó néni feljelentse őt. Jobb híján a csöngőhöz ment, tenyerével megtámasztotta a nyakát, majd kényelmesen elhelyezkedve nekikönyökölt a hatos számú gombnak, és egészen addig támasztotta, míg egy kulcscsomó nem zuhant le a magasból, egyenesen az orra elé. Mikor elengedte a csengőt és lehajolt a kulcsaiért, még hallotta Ciara kétségbeesett hangját:

- … csak gyere gyorsan fel!

Leo majd kiköpte a saját tüdejét, mire felért a második emeletre (persze futva), ahol az ajtó már résnyire nyitva volt, és bentről különös hangok szűrődtek ki. Először azt hitte, hogy Ciara beszélget valakivel – mivel nem ő beszélt -, de mikor benyitott, nagyon megkönnyebbült. A lány a telefon előtt állt teljesen megdermedve és sápadtan. Az egyik magazinját szorongatta a kezében, de olyan pózban, mint aki mindjárt lecsapja vele a telefont; Ciara az üzenetrögzítőt hallgatta. Leo hirtelen túl dühös lett ahhoz, hogy meghallgassa a telefont.

- Te mit csinálsz? Mit művelsz a telefonommal? Bárki is az, nem rád tartozik.

Ciara akkora lendülettel fordult meg, hogy félő volt, az újsággal pofán vágja Leót, de végül a másik keze érte el a fiú arcát, és csak a férfi szájára tapasztotta a tenyerét, aminek következtében Leóból csak különös mormogás szerű hang jött ki.

- Csss… - intette le a lány suttogva, mintha attól rettegne, hogy az üzenetrögzítő meghallja, amit mond. – De rám tartozik, hallgasd! – Azzal leeresztette a kezét, odalopózott a telefonhoz, és visszatekerte az üzeneteket, hogy a legelejéről hallgathassa a férfi is.

A telefonból egy recsegő, komor, egyben furcsán kedves hang szűrődött ki:

- Leo, vedd fel! Ciara, tudom, hogy ott vagy, megértem, ha nem akarsz velem beszélni, sajnálom, nem kellett volna olyan szörnyű dolgokat mondanom a múltkor. Gyere haza! Ja, öhm… anya voltam – köszönt el végül, hogy tudni lehessen, ki is dumált végig. Leo már kezdett volna replikázni, de Ciara leintette, és a következő pillanatban egy sípolás jelezte a legközelebbi üzenetet:

- Ciara, kérlek, vedd fel! Nem teheted ezt velem…

Újabb sípolás:

- Azt hiszem, értem. Te tényleg szereted azt a fiút. Hát legyen… mit szólnátok a holnaphoz? Lenne kedvetek átjönni ebédre? Akkor… Leót is jobban megismerhetnénk. A kedvencedet főzném, Ciara. Hát… akkor holnap egy körül gyertek.

Következő sípszó után:

- Azért egy visszajelzés nem ártana, vegyétek már fel! Esküszöm, kihívom a rendőrséget!

És az elkövetkező három:

- Leo, ha tettél bármit is a lányommal…

- Hol vagytok? Miért nem veszitek fel?

- Az ég szerelmére, nem lehet, hogy alszotok! Még csak… óh… már fél tíz? Hát legyen. Ciara, számíts rá, hogy holnap elmegyek hozzátok. – A vonal túloldaláról egy mormogós férfihang is hallatszott: - Én ugyan nem megyek…- Aztán újra a nő: - Hogyne jönnél! Szóval Ciara, holnap ebéd körül, ott leszek, apáddal együtt. Ő is – csattanás. – Ő is nagyon kíváncsi… Hagyd abba, igenis kíváncsi vagy! Akkor holnap ebéd körül! Jó éjt!

Ciara és Leo meredten bámulták a telefont, ami viszont nagy szerencséjére elhallgatott, és nem harsogott több üzenetet. Ciara kezében már vészesen remegett az a magazin… A következő cselekedetét pedig a telefon is, és az újság címlapján virító Britney is megbánta volna.  A férfi lassan emelte fel a fejét, miközben látszott az arcán, hogy épp a hallottakat emészti.

- Anyádék? Holnap? Itt? Az én lakásomban? – Az információk szépen lassan jutottak el az agyáig, és abban a tempóban jöttek is ki a torkán, hanggá átalakulva.

- Mégis mit képzel magáról ez a nő? – töltötte be egy sivító hang a szobát, és a lépcsőházban is ott visszhangzott még egy darabig, a nyitva felejtett bejárati ajtó jóvoltából, ami így teljesen gátlástalanul engedte ki és be a hangokat, ráadásul a meleget is; a szobában kezdett minden szempontból jegessé válni a hangulat… A kérdés azonban most nem Leótól származott, ahogy azt az ember várná, hanem a lánytól. Ciara végül nem kegyelmezett Britney-nek; erőteljesen földhöz vágta, majd akkorát káromkodott rá, hogy szinte az újság is behúzta fülét, farkát.

- Jó, jó, csss… – próbált kezdeni magával valamit Leo, és gyorsan behajtotta a bejárati ajtót, mielőtt a szomszéd néni prédikációba kezdene a mai fiatalok beszédstílusáról. – Te nem szoktál ilyen csúnyán beszélni. Rossz hatással vagyok rád… - Azzal Leo arcára visszatért a jól ismert, kisfiús vigyor.

- Naná hogy rossz hatással vagy rám! Nézz körül, ilyen rendetlenség évek alatt nem fordult elő otthon sem, ha én jelen voltam. Itt meg… mint egy trágyadomb! El tudod képzelni, mit fog szólni anyám, ha ezt meglátja? Hogy ki fog akadni, ha azt hiszi, hogy szemétdombon élünk!? – Ciara hangja a mondat végére olyan magasra szökött, hogy egy denevér riadtan menekült volna, amerre látott – na ez az… Ettől a magas frekvenciájú hangtól ugyanis még a természet is meggondolta volna magát, és látó szemekkel ajándékozta volna meg a bőregereket is. Leo ennek ellenére nagyon jól tűrte:

- Akkor azt ajánlom, kezdjünk el takarítani! – csapta össze szórakozottan a két kezét, és flegmán elsétált. Visszatérve egy vödröt, egy lapátot és egy söprűt hozott magával, amit a megkövült Ciara felé nyújtott:

- Vedd el, kérlek. Nem Harry Pottereset akarok épp játszani, bár örülnék, ha Tűzvillám-gyorsasággal söpörnél össze.

A lány egyből magához tért, mikor a kezében volt a seprű:

- Mi vagyok én, hogy így parancsolgatsz? Valami cseléd?

- Nem, nem éppen. De gondoltam, én majd eltávolítom a kezedben lévő Tűzvillám elől az olyan dolgokat, amikkel még ő sem tud megbirkózni. – Azzal elegáns mozdulattal a kiborult kukára mutatott, majd nagy lendülettel a fotel mellett termett, és kiemelt mögüle egy halkonzerv maradékot. Ciara elfintorodott, és úgy döntött, inkább nem akarja tudni, hogy az hogy került oda. Válaszképpen engedelmesen sepregetni kezdett. A kezdetben komótos, szimplán feldúlt takarítás a végére rohamosztag-tempójú pakolássá vált, ugyanis az egyetlen probléma az órával volt, ami szemtelenül gyorsan járt egészen azóta, hogy hazajöttek (hajnali négy óta), és immár világosodni kezdett. A pakolás közben egy szót sem szóltak egymáshoz kivéve pár apróságot („Vidd már innen a zoknidat, különben azt is kidobom!”, „Hova tetted azt a bögrét, ami az előbb még itt volt?”, „Várj… a porszívó nem szívja fel azokat a szilánkokat.”, „Még mit nem! Az a szalámi még csak egy hete járt le!”), így a kellemes csend (leszámítva egy-két csörömpölést, ordítozást és a porszívó zaját) alatt Ciara végiggondolhatta, hogy hogyan is jutott odáig, ahol most tartott.

Majdnem kerek két hónapja hagyta ott a családi fészket, egy hónappal az érettségi után. Mikor otthon bejelentette, hogy kihagy egy évet, és inkább barátokat szerez, bulizni jár (és ezt nem mondta meg, de gondolta: elveszti a szüzességét), anyja akkora patáliát csapott, hogy egy hétig nem szólt hozzá. Utána pedig újból kitört a veszekedés, és Ciara nem bírta tovább. Úgy döntött, nem enged az elveiből, ő már felnőtt nő, azt tesz, amit akar. Ekkor érkezett az a kijelentés az anyjától, miszerint ő csak egy taknyos csitri, és semmit nem tud az életről. Ciara összecsomagolt, és átment a barátnőjéhez, Ninához, aki ugyan megvigasztalta, erőt öntött belé és még egy kevéske önbizalmat is, a végén azonban kijelentette, hogy jövő héten elutazik, mert visszautasíthatatlan ajánlatott kapott egy cégtől. Mondanom sem kell, Ciara teljesen kétségbeesett: nem akart hazamenni, de barátnője nélkül nem maradhatott a lány szüleinek házában. Csodák csodájára a mindig vidám, szétszórt, művészlélek Leonard, Nina öt évvel idősebb bátyja is épp otthon volt akkor. Ciara nyolc éves kora óta ki nem állhatta Leót, aki Nina kilencedik szülinapi zsúrján épp az ő Barbie babáját szemelte ki célpontnak. A Barbie feje a parti végére egy robotbábú tetején díszelgett, zöldre festett hajjal, kevés lila melírcsíkokkal…

Ciara egészen addig tartotta a Leo iránti némasági fogadalmát, míg az föl nem ajánlotta neki, hogy a családi perpatvarra való tekintettel – amiről mindent tudott, ugyanis abban a rohadt házban a falak papírvékonyak voltak -, költözzön hozzá egy időre. Ciara pedig elkövetette azt az óriási hibát, hogy igent mondott az ajánlatra. Ez volt az egyetlen lehetősége, igen ám, de nem tudott csak úgy ukmukfukk Leóhoz költözni. Tisztában volt vele, hogy az anyja teljesen hülyének fogja nézni. Ekkor jött a férfi újabb zseniális ötlete: játsszák el, hogy már régóta szerelmesek, és ezért költöznek össze. Leo úgy gondolta, hogy a lány anyja már csak nem áll a szerelem útjába. Azt persze elfelejtette megemlíteni, hogy ezzel ő is végre megszabadul egy roppant idegesítő nőszemélytől… Ciara végül beleegyezett, de megszabott pár feltételt, akárcsak Leo. A lány kikötötte magának, hogy a hálószoba csak az övé, a fürdőben pedig akkor és annyi időt tartózkodik, amennyit csak akar. No meg persze követelte a zárat mindkét szobába vezető ajtóra. Leo rábólintott, csak annyit kért, hogy Ciara ne nyúljon a festős dolgaihoz, és be ne tegye a lábát az ő kis művészszobájába – mivel Leo a festésből tengette életet, bőven volt holmija mindenhol a lakásban.

Ciara reggel fél hétkor rogyott le a fotelra hullafáradtan, teljesen kimerülve a lótás-futástól, az eredmény azonban végre látszott. A szoba immár nem egy csatatérre emlékeztetett, hanem egy otthonosan berendezett, apró lakásra. Ahogy az ember belépett a lépcsőházból, egy picinyke előszobában találta magát, ami csupán egy kicsi beugró volt fogassal, lábtörlővel és egy tükörrel ellátva. Onnan egyből belátás nyílt a viszonylag tágas nappaliba, aminek bal oldalán egy pulttal elválasztva egy apró konyha árválkodott, jobbra pedig a fürdőszobába vezetett egy ajtó. A nappaliból még két helyiségbe juthatott el az ember; Leo festőszobájába és a hálószobába, amit jelenleg Ciara vett birtokba. A lány kifulladva terpeszkedett a fotelban, mikor Leo visszatért a konyha mögötti kis kamrából, ahova a felmosórongyot és a többi szerencsétlen takarítóeszközt száműzte – legalább egy hétre.

- Az az én fotelem… tűnés onnan… - motyogta félálomban, és odalépett Ciara elé.

- Én voltam itt előbb – válaszolt ásítva a lány, mire azonban a férfi fogta, arrébb tolta, és befészkelte magát is a szerencsétlen karosszékbe, ami néha veszélyesen megnyikkant a két ember súlya alatt. Ciarától már csak egy méltatlan nyögésre futotta, nem tudott jobban ellenkezni.

***

- Most mondd meg… - suttogott rémülten, egyben szomorúan egy negyven körüli asszony, mikor a résnyire nyitva felejtett ajtót belökte, és beljebb lépett, nyomában magas, bajuszos férjével. Csodálkozását először a nyitva hagyott ajtó, végül a fotel látványa okozta… Az aprócska, sötétvörös karosszékben egy helyes, kockás inget viselő fiatal férfi aludt, az ölében ülő sötétszőke hajú lány vállán, akit a derekánál fogva tartott – még álmában is. Ciara a vállán lévő kobaknak döntötte a sajátját; hangos szuszogása jelezte, hogy szintén alszik.

- Itt ülnek a fotelban, és nem képesek visszahívni… - sziszegett dühösen a nő, miközben megtörölte cipője talpát, és az alvó párocska felé indult. – Fél tizenkettő, mit csináltak ezek az éjszaka? – kérdezte, amint azonban rájött, hogy mit is kérdezett, hátrapillantott férjére, aki a bajusza alatt próbálta elrejteni mosolyát. – Inkább nem akarom tudni… - morogta az asszony, és óvatosan lány válla felé nyúlt. Egy darabig elmélázott, nézte a fiatalokat, majd megbökte Ciara vállát. Az olyan hirtelen ébredt fel, mintha ágyúdörrenést hallott volna. Ugrott egyet Leo ölében, aki így felnyögve a fájdalomtól szintén felébredt. Ciara egy elég kellemetlen ponton nyomta őt, így amint magához tért és körülnézett, hol is van, gyorsan letolta magáról a lányt, aki egyből talpra állt.

- Anyu, te hogy… ? Mit? Ilyenkor? Mennyi az idő? Hogy jutottatok be? – hadarta összevissza Ciara, miközben haját próbálta helyreállítani, és megdörzsölte sötétkék szemeit.

- Nyitva volt az ajtó… - jelentette ki ridegen a hölgy, majd látványosan elfordult, mivel pillantása Leo kegyetlenül feszülő farmerjára tévedt.

- Öhm… - hebegte a férfi. – Egy pillanat… - Azzal a fürdőszobába menekült, és életében először hálát adott az égnek, hogy két hete felszerelte rá a zárat. Ciara megilletődve állt, azt se tudta, mit kezdjen most magával. Anyja megtette helyette:

- Hogy nézel ki? – A hölgy végignézett lánya szerelésén, amit még az előző este óta a lány nem cserélt át. A fekete nejlonharisnya, a rövid, piros szoknya és a feketemintás, mélydekoltázsú fölső egészen elszörnyülködtette az asszonyt. Sosem látta még így az ő jól nevelt, jó tanuló kislányát. Nem egy kislány állt előtte, hanem egy kihívóan öltözködő, kisminkelt – bár kissé elkenődött –, felnőtt nő.

- Én, öhm… elaludtunk… - mentegetőzött Ciara elég esetlenül, miközben próbálta lejjebb húzkodni a ráadásul felgyűrődött szoknyáját. - Mennyi az idő? – kérdezte, hogy elterelje a témát, és körülnézett, szemével egy órát keresve.

- Fél tizenkettő – szólalt meg rekedten a bajuszos férfi, aki még mindig a lábtörlőn ácsorgott. Ciara lábujjhegyre állt, hogy kinézzen az előtte tornyosuló, szigorú anyja mögül.

- Apu… - sóhajtott fel megkönnyebbülve, és anyját kikerülve a férfi nyakába vetette magát, aki nevetni kezdett, és a lány fülébe súgott:

- Jól nézel ki, ne törődj anyáddal.

Ciara mosolyogva, fülig pirulva bontakozott ki apja szorításából, és a konyhába indult.

- Én… nem volt időm semmire. Össze akartam dobni valami finomat, de nem volt idő. Az este… öhm… takarítottunk, és végül elaludtam – magyarázta zavartan, miközben megnyitotta a csapot, hogy a rozoga kávéfőzőbe töltsön egy kis vizet. – Kértek kávét, ugye? – kérdezte, de anya mintha meg se hallotta volna, az orra mögött motyogott valamit:

- Szóval takarítottatok… ühüm. – Leginkább magát próbálta elhitetni ezzel a ténnyel, de nem sikerült. Egy nagyon különös kép úszott be lelki szemei elé, amit egyszerűen nem tudott elhessegetni. A helyzetet a nő férje mentette meg:

- Na és mi újság? Jól elvagytok itt?

- Igen, igen, remekül – bizonygatta Ciara, miközben odaszólt az éppen nyíló fürdőszobaajtó felé. – Leo, segíts, kérlek, ez a kurva kávéfőző már megint baszakodik itt neke… - Ciara azért nem tudta végigmondani a mondatot, mert időközben ráharapott a nyelvére. Részben véletlen, részben pedig azért, mert hirtelen felfogta, milyen stílusban beszél a máris megrökönyödött anyja előtt. A bajuszos apuka újra elfojtott egy vigyort, Leo viszont mintha direkt csinálná, miközben átvágott a nappalin, visszakérdezett:

- Mi a baj?

- Csak ez a kis kávéfőzőcske elromlott – nyögte ki Ciara rettenetesen kislányos hangra váltva.

Leo, aki végre odaért, gyors puszit nyomott „barátnője” arcára, és lehajolt az említett szemtelen masinához. Ciara elpirulva fordult szüleihez:

- Addig talán foglaljatok helyet – mutatott a kanapéra, mire a házaspár feszengve lehuppant.

- Meséljetek valamit! – kezdte óvatosan Ciara, miközben ő is leült a szüleivel szembe. - Hogy van Mákosguba? – Mákosguba Ciara immár öreg házimacskája volt. Azért kapta ezt az elmés nevet, mert kölyökkorában hófehér bundájával sikeresen belemászott egy hangyabolyba, ahol szerencsétlen hangyák valószínűleg teljesen megháborodtak, és valami új vidámparki játéknak nézték a kiscicát, ezért teljesen megszállták. Ciara fél órán keresztül fürdette utána a folyton ugrabugráló macskát, aki azóta se hajlandó víz közelébe menni, és mindenféle rovartól irtózik.

- Jól – szűrte a fogai között az anya.

- És hogy van Benjamin? – Benjamin pedig a lány tizennégy éves, kissé nehezen kezelhető öccse volt.

- Remekül… - válaszolt ismét az asszony, de arckifejezése egészen másról árulkodott. Mintha a nő megfogadta volna magában, hogy csak egy-egy szóval fog minden kérdésre válaszolni, és türtőzteti magát. Meg kell hagyni, néha elég gyilkos pillantásokkal bombázta Leót, aki épp egy színes bögrékkel teli tálcával közeledett.

- Remélem, nem gond a bögre, sajnos nincs itthon csészénk – mentegetőzött az asszony szúrós nézésére, de az nem változott egy fikarcnyit sem.

- Sikerült megjavítani? – kérdezte Ciara, hogy megtörje a kínos csendet.

- Tudod, szívem, áram nélkül nem főz kávét… - Leo újabb puszit nyomott a lány arcára, aki ismét elpirult, bár inkább az áramot illetően. A konyhai konnektor ugyanis kapcsolós volt, Leo pedig mániákusan lekapcsolta minden este, hogy semmi ne fogyassza az áramot.

- Cukrot? – kérdezte a férfi a még mindig feszülten ülő házaspártól, mire a bajuszos kissé feloldódva előrébb dőlt, és bólintott:

- Egy kiskanállal, meg egy kevéske tej. Annyi elég. Köszönöm.

- És kedves, Leo – Az asszony olyan utálattal mondta ki a férfi nevét, hogy a gyűlölet már szinte kézzel fogható volt. – Mivel is foglalkozol?

- Festek – válaszolt egyszerű hangon a férfi, miközben átnyújtotta Ciarának a kávéját, egy szívecskés bögrében. A lány utálta azt a bögrét, és ezt Leo is nagyon jól tudta. El is vigyorodott Ciara szúrós nézésére, de azt is tudta, hogy a lány most nem mer jelenetet rendezni a szülei előtt.

- És meg lehet élni abból? – vágta hozzá az újabb szemtelen kérdést a nő kertelés nélkül.

- Nos… - nevette el magát Leo. – Attól tartok, nem fogom a lányukat a legmenőbb étterembe vinni a városban, és milliárdos ékszereket se tudok venni neki – egyelőre –, de azért meg lehet élni belőle, igaz, Ciara?

A lány bólintott, és irtó hálás volt érte, hogy Leo ilyen jól játssza a szerepét. Már kezdte úgy érezni magát, mintha tényleg komoly kapcsolatban állna a férfival.

- Nem is kellenek nekem ilyen-olyan drága ékszerek, tökéletesen jól érzem magam Leóval – jelentette ki, de közben alig láthatóan lesöpörte térdéről a férfi puha kezét. Ciara anyja mintha ezt meg se hallotta volna:

- Az ott a műhelye? – kérdezte a jókora pacával és mindenféle színes mintákkal díszítetett ajtó felé bökve. Leo csak bólintott, de szinte egyszerre emelkedett fel az asszonnyal, aki egyből felállt, és a műhely felé vette az irányt.

- Mi az? – vonta fel a szemöldökét lenézően a nő, mikor Leo az utolsó pillanatban beállt elé. – Nem engedi, hogy megnézzem? – Azzal jobbra mozdult, Leo viszont követte a mozdulatot. Mikor áttért a másik oldalra, a férfi akkor is útját állta.

- Ami azt illeti… nem szeretem a félkész munkáimat megmutatni bárkinek is. Csak a készeket. Van egy kisebb galéria, ami többek között az én festményeimet is megveszi, kétutcányira innen. Ha gondolja, ott megmutathatom.

- Nem vagyok hajlandó most össze-vissza rohangálni, hogy aztán ott festményeket mutogasson nekem, amire semmi garancia nincs, hogy egyáltalán maga festette-e.

- Anyu! – állt föl Ciara is, de az asszony nem hagyta abba.

- Engedjen be most, akkor elhiszem. – Leo azonban nem mozdult, bár megszólalni se nagyon tudott. – Maga egy aljas, hazudozó, senkiházi. Ezzel akarsz te együtt élni, Ciara? – fordult a lányához. – Nézz magadra, látszik rajtad, hogy felcsinált – Ciara a döbbenettől tátogva meredt az anyjára. -, aztán úgy kipenderít innen, hogy csak na!

- Anyu, csak felszedtem pár kilót! Nem vagyok terhes! – mentegetőzött felháborodottan a lány.

- Ugye nem azt akarja mondani, hogy maga szerint dagadt a lánya? – nevette el magát Leo, még mindig az ajtót őrizve, nehogy a nő hirtelen berontson. – Mikor idejött, csupa csont és bőr volt. Most már van combja! Van segge! – Ciara még jobban elképedt, hol az anyjára nézett nagy szemekkel, hol Leóra, akiről el se hitte, hogy nyíltan beszél. A férfiból viszont csak úgy sugárzott az őszinteség.

- Maga már aztán tudja! Mi van, kislányom? Már modellt is állsz neki? Legalább ruha nélkül?

Ciara még mindig csak hápogott maga elé, Leo immár hangosan hahotázott.

- Nem a maga dolga, hogy mit enged meg Ciara, és mit nem. Azért két hónapja itt él velem. Gondolja, hogy nem tudom, hogy néz ki? Elnézést! Ezentúl majd bekötött szemmel fogok itthon mászkálni, nehogy egy pillantást is vethessek a lányára!

Az asszony Leo szemtelensége miatt tajtékzott a dühtől, de bajuszos férje még mindig ott ült a kanapén, és szája sarkában bujkáló mosollyal figyelte a jelenetet. Ő is észrevette a lányán végbemenő változásokat, de szerinte is így sokkal csinosabb volt.

- Attól tartok, nem csak pillantásokat vet rá… - morgott az asszony.

- Anyu!

- Igazán úgy gondolja? – folytatta Leo. - Tudja mit, tegye! Nem érdekel… Miért nem tudja elfogadni, hogy a lánya a tanulás, a megszokott család és MAGA nélkül is boldog?

- Leo! – Ezek a közbekiáltások Ciarától származtak, aki egyszerűen nem tudott mit kezdeni az elé táruló látványtól, ahogy anyja és állítólagos pasija veszekednek.

- Maga nem legyen nekem olyan mindentudó! Ne okoskodjon! Az én lányom, én ismerem. Maga csupán két hónapja van vele… egy házban – vágott vissza a nő, de Leo továbbra sem tudta magában tartani a gondolatait.

- És mi van, ha én ez alatt a két hónap alatt jobban kiismertem, mint maga az alatt a tizennyolc év alatt!? Mi van, ha maga csak azt a személyt látta benne, aki majd továbbviszi a családi vállalatot, ezért az a jó, ha agyontanulja magát. Feltűnt magának, hogy a lányának csak egyetlen barátnője van?

A nő megrökönyödve nézett farkasszemet Leóval, végül lányára pillantott.

- Helyes, lányom. Ha ez kell neked, élj így! Mondd csak nyugodtan, hogy borzalmas családban nőttél fel! Terjeszd csak, hogy rossz anya vagyok és nem törődöm veled! – Utolsó mondatai közben szeme csurig telt könnyekkel, és a hangján is hallani lehetett, hogy a sírás szélén áll. Ciara apja fölállt a kanapéról, miután a nő kirobogott a lakásból annak ellenére, hogy Ciara közben folyton mondta a magáét:

- De anyu! Nem nőttem fel rossz családban, sose mondtam ilyet! Leo se ezt mondta! Nem vagy rossz anya! – De a nőt nem hatották meg e szavak, vagy egyszerűen már nem hallotta.

- Nos… - kezdett bele az apuka, miután hárman maradtak. – Én nem látom rossznak, hogy itt élsz, Ciara. Tényleg kivirultál, és jól áll az a pár kiló – kacsintott, majd sóhajtva felesége után sietett, és csendben bezárta maga után a bejárati ajtót, az elképedt Ciara és az elégedett Leo elől. A lány még pár másodpercig nézte az ajtót, no nem mintha az olyan szép lett volna, egyszerűen csak mély levegőt vett, majd a levegő jó hangosan távozott belőle:

- Miért csináltad ezt?

- Mit csináltam?

- Miért… miért kellett anyámmal veszekedned? Most aztán tényleg nagyon jól állunk…

- Már ne haragudj, nem én kezdtem.

- Nem te kezdted? – ismételte meg dühösen a lány. – Hány éves szintjén állsz? Nem ragadtál te véletlenül óvodás szinten?

- Óh, nem…

- Miért nem engedted neki, hogy megnézze azokat a nyamvadt festményeidet? – Ez volt az a pont, ahol Leo is elvesztette a tűrőképességét, és már nem az a nyugodt, vigyorgó srác állt Ciara előtt.

- A festményeim nem nyamvadtak! Miből gondolod, hogy azok? Sose nézed meg őket! Nem is érdekelnek! Az anyád meg tőlem fejen is állhat, kiugorhat az ablakon, bármi, akkor sem fogom megmutatni neki! Épp neki! Ha pedig nem tűnt volna fel, végig téged védtelek!

- Védtél? Igazán? Van seggem, meg van combom!? Ez aztán a védelem!

- Már megbocsáss, hogy én is férfiból vagyok… neked is csak azt tudom mondani, mint az anyádnak: két hónapja itt élsz velem! Velem egy lakásban, az én lakásomban! Szerinted is csukott szemmel kéne járkálnom a saját otthonomban?

- Egy jó büdös fenét, de legalább ne hangoztass, főleg ne az anyám előtt!

Leo fujtatva fordult meg, de Ciara nem fejezte be:

- A kis puszikat és a taperolást már nem is említem, de elárulnád, miért kell mindig lekapcsolni a konyhában az áramot?

- Mint említettem, ez az én lakásom! Az én pénzemből megy a rezsi, az én pénzemből van a kaja, az én pénzemből használod el az összes melegvizet minden áldott nap! Nem baj, ebben megegyeztünk, de a konyháról nem volt szó! Azt nem kötötted ki, hogy a konyhában mindig legyen áram! Márpedig én így élek, így használom mióta ideköltöztem, és igazán tudnám értékelni, ha ezt egy picit, csak egy parányit megpróbálnád tiszteletben tartani! – Miközben üvöltözött, botladozva magára húzta a tornacsukáját, most pedig feltépte az ajtót, hogy kimenjen a frisslevegőre, azonban egy különös alak az útjában állt. Az illető már egy ideje ott kuksolhatott az ajtó előtt; Nina különös vigyorral ácsorgott a küszöbön:

- Veszekedünk, veszekedünk? – mosolygott, és kikerülte meglepett bátyját.

- Te mi a fa…? – kezdte Leo, de Nina leintette.

- Neked is nagyon szép napot! Üdv – fordult Ciarához, aki egy pillanat erejéig majdnem elfelejtette, hogy Nina ugyanúgy nem tud az ő kis trükkjükről, mint a szülei. – Látom, jól elvagytok… Komolyan… mikor múltkor előálltatok az ötlettel, hogy összeköltöztök, eléggé… tartottam a dologtól, de most már tisztán látom, hogy tökéletes pár vagytok. – Azzal elégedetten leült a fotelba. – Így csak szerelmesek tudnak veszekedni – tette hozzá, mire Ciara egyből másra próbálta terelni a szót.

- Te mit csinálsz itt? És a munkád?

- Óh, én úgy döntöttem, ezen a hétvégén hazautazok megnézni, mit műveltetek az óta egymással. Ejha… Ciara, jól nézel ki. Látom, felszedtél egy pár kilót. Jól áll. Ne nézz így rám, te lány! Nem mondtam fel, csak azért, hogy láthassalak titeket. Annyira nem vagytok érdekesek. Legalábbis eddig azt hittem – tette hozzá még elégedettebb vigyorral az arcán, és hol Ciarára, hol Leóra nézett, akik viszont feltűnően kerülték egymás pillantását.

- Szóval mi újság? Első veszekedés? – kérdezte csevegve Nina.

- Első? – horkantott fel erre Ciara, és elvette a dohányzóasztalról a kancsót, hogy megnézze, maradt-e még benne valami. – Nina, kérsz kávét? Maradt még egy kicsi, de ha gondolod, főzök újat.

- Ezúttal árammal? – jegyezte meg az orra alatt Leo, Nina pedig felnevetett:

- Látom, tényleg remekül megvagytok. Hát Leo… nem gondoltam volna, hogy valaha is sikerül.

Leo elsápadt, Ciara felkapta a fejét:

- Mi sikerül? – kérdezte, gyanúsan méregetve a testvérpárt. Most szegény kanna volt nagy veszélyben a lány kezei között.

- Óh, szóval te nem mondtad el neki a régi szép időket… - nézett Nina a bátyjára, aki ekkor a húga mellett termett, a karjánál megragadva felrántotta, és az ajtó felé kezdte huzigálni. Nina követte; szerencsére nem nagyon vette a szívére, hogy bátyja szó szerint kihajítja a lakásából:

- Hát ez nagyon vicces – nyögte nevetés közben.

- Az – dörmögte Leo. – Most pedig eredj vissza dolgozni!

- Ahogy óhajtod! – hallatszott Nina hangja a becsapódott ajtó mögül, és pár másodpercig még a lépcsőházban visszhangzó kacagását is hallani lehetett lépteinek zaja mellett. Mikor Leo lassan megfordult, Ciara mély levegőt vett, hogy újra megkérdezze:

- Mi sikerül? Mit nem mondtál el? – Szegény kis kanna – a lány kezével együtt – csak úgy reszketett a félelemtől, hogy netán mindjárt földhöz vágják.

- Semmi, nem érdekes… nem fontos, hidd el. Most… egy kicsit hagyj békén, jó? – kérte, azzal bevonult a szobájába, magára hagyva a reszketeg kannát és annak fülébe kapaszkodó Ciarát. Már billent, már dőlt az a kanna, de végül Ciara lerakta az asztalra, és elvonult a fürdőszobába, hogy beáztassa elgémberedett tagjait egy jó forró kád vízbe. Meg kellett állapítania, hogy Leo ölében nem a legkényelmesebb az alvás. A dereka és a nyaka sajgott az idétlen póztól, amiben több órát töltött, és amire eddig nem tudott figyelni, annyi minden történt körülötte.

A lány csak két órával később jött ki a fürdőből; csak azért is elhasználta az összes melegvizet. Az órára pillantva látta, hogy már délután három óra, de Leo még mindig a szobájában kuksolt. Ciara korgó gyomra azonban nem engedte, hogy most bármi másba kezdjen, így jobb híján a hűtő elé állt. Evés után pedig szokásához híven átböngészte az összes újságot és az internetet valami állás után – ugyanis Leo akár hitte, akár nem, ő is kezdte kellemetlenül érezni magát, hogy itt élősködik a fiú nyakán anélkül, hogy egy kicsit is „támogatná” anyagiakban. Ciara este fél nyolckor érezte idejét, hogy végre beszélnie kéne Leóval. Bátortalanul kecmergett oda a színes ajtóhoz, és halkan bekopogott. Nem érkezett válasz, ezért egy kicsit hangosabban kopogott.

- Leo, nyisd ki, kérlek… vagy gyere ki, nekem mindegy.

De a válasz most is csak a rémisztő csend volt. Ciara immár kifejezetten hangosan kopogott, és még vagy háromszor szólt be, de az ajtó zörgésén kívül semmit nem hallott; az viszont már kezdte rettenetesen idegesíteni, úgyhogy óvatosan megfogta a kilincset, lenyomta, és benyitott. Fejbevágó, erős festékillat csapta meg az orrát, temperától kezdve az olajfestéken keresztül valami büdös hígítóig. Szóval itt dolgozik – gondolkozott magában Ciara, miközben belesett, de Leót nem látta sehol. Mikor az egész fejét bedugta, csak akkor vette észre, hogy a férfi a teraszon áll, és az utcalámpa miatt megjelenő árnyékából azt is megállapíthatta, hogy épp füstölög. Mármint nem dühöng – legalábbis remélhetőleg -, hanem épp rágyújtott. Visszahúzta ugyan a fejét az ajtó mögé, mintha egy pillanatra megijedt volna, hogy a férfi meglátja, de miután újra kikukucskált, megnyugodva állapította a meg, hogy Leo háttal áll és a rácsnak könyökölve nézi az utcát. Ciara kíváncsisága legyőzte minden egyéb érzését, és nagyon lassan, nagyon halkan lépett be a festékszagú szobába, ami szinte pontosan akkora volt, mint a hálószoba. Ebben azonban nem egy franciaágy és egy nagy szekrény kapott helyet, hanem megannyi festék, ecset, letakart állványon lévő művek, szanaszét heverő papírokkal és rongyokkal.

Ciara pillantása elsőnek a lába alá került egyszerű szénrajzra esett, amiért óvatosan lehajolt, és felvette. A képről egy magas, karcsú, roppant csinos, hosszú hajú lány nézett rá a falnak dőlve. Jobban mondva nem rá nézett, hanem a távolba pillantott, valahol a papír szélén is túlra, de a nagy pulcsija nagyon ismerős volt Ciara számára. Egy másik papíron egy egyszerű vázlat kapott helyet, ismét egy lányt ábrázolva, aki azonban most közelebb állt a kerethez, és csak a felsőteste látszott a feszülős póló alatt. Hosszú haja a szemébe lógott. Ciara óvatosan az erkély felé pillantott, de Leo továbbra is füstölt. A hozzá legközelebb eső letakart festményhez lépett, és óvatosan alákukkantott. A fényhiányban sajnos semmi nem látott belőle, de nem mert lámpát kapcsolni, mert azt a férfi már észrevette volna. Óvatosan feljebb emelte a rajta lévő rongyot, hogy még jobban alá lásson, így pedig egy arcot pillantott meg, de még mindig túl sötét volt ahhoz, hogy jobban kivegye, pontosan mit ábrázol a festmény. Egy egyszerű, gyors mozdulattal rántotta le róla a leplet, és egy sötétszőke, kékszemű lány nézett egyenesen az ő szemébe. Apró pisze orral és telt, pirospozsgás ajkakkal. Az arc még nem volt teljesen kidolgozva, a festő látszólag elakadt a második szem megfestésénél, azonban Ciara dobogó szívvel engedte le a kezét, amiben a rongyot szorongatta, mikor felismerte önmagát. Utálta az orrát. Gyűlölte, hogy olyan kis aprócska, és úgy néz ki, mint egy kiskutya nózija. Újra a másik két rajzra pillantott, amin szintén magára ismert. Elhűlve nézte őket, majd megint a festményre bámult.

Most mégsem az orra mérete foglalkoztatta; tekintete a festményről most ismét a férfira siklott, aki épp akkor nyomta el a cigarettáját. Itt az idő menekülni – suttogta egy halk hang a lány fejében, de ő képtelen volt megmozdulni. Szemével egy újabb különleges dolgot fedezett fel a sarokba beszerelt polc legtetején: egy robotot Barbie baba fejjel, zöld hajjal, benne pár lila melírcsíkkal. A lila melírcsíkok ugyan nem látszottak, Ciara tudta, hogy ott vannak. Leo már az ajtóban állt, ugyanolyan meglepetten és ugyanolyan rémülten, mint ahogy a lány nézett fel rá, még mindig a szürke lepedő-szerűséget tartva a markában.

A folytatáshoz kattints ide.