Naiv szerelem

A nevem Anne Jewelweeds, és… és… Nehéz belekezdeni. Minden olyan gyorsan, és felfoghatatlanul történt, össze kell, hogy szedjem a gondolataim ehhez. Még most se tudom elhinni az egészet. Legszívesebben nem is gondolnék rá, de úgy érzem, le kell, hogy írjam, különben megőrülök.

Ha jól emlékszem, minden egy félévvel ezelőtt kezdődött. Aznap is, mint minden szombat reggel, felmentem Jackhez, a néhány utcával arrébb található lakosztályába. Mindig nagyon vártam, hogy végre találkozhassunk. Hihetetlenül tiszteltem kitartásáért, és tudásáért, amivel eljutott magasabb körökbe, de határtalan, talán kissé naiv szerelmem, amit iránta éreztem ezt felülmúlta. Nála semmi se volt számomra fontosabb. Legalábbis én így éreztem.

Mikor felértem hozzá, szokásosan finom csókját ajkamra nyomta, majd a szoba közepén álló, bőrborítású kanapéját felajánlotta, hogy megvárjam, míg befejezi teendőit.

- Megmondtam már, hogy ne őt kérd meg a szállításra! Az áru nagy része állandóan selejtessé válik. – Éppen valamelyik üzlete ügyében vezényelte beosztottjait mobiltelefonon keresztül. Nem mindig tudtam, valóban a munkások hibáznak annyit, vagy csak szerelmemnek volt kevesebb türelme hozzájuk. Mindenesetre velem jól bánt, megadott mindent, amit csak kértem. Gyakran ez nagyon is jól jött, hiszen egyetemre nem sikerült bejutnom, munkát pedig még nem találtam, de nem akartam kihasználni őt.

Mindezek mellett hétvégenként időt is szakított rám, bár nem egyszer kellett megszakítania együttlétünket a mostanihoz hasonló üzleti hívásokkal.

- Nem érdekelnek a szerencsétlen kifogásaid! – folytatta egyre dühösebben a beszélgetést fel-alá járkálva a nappaliban. – Nem lehetsz annyira béna, hogy ne találj egy jó hírű szállítót! Ha még egyszer nekem kell ezt is elintéznem, elbúcsúzhatsz az állásodtól! – azzal lerakta anélkül, hogy hagyta volna válaszolni beszélgetőpartnerét.

- Bocsáss meg, Anne! – fordult végül felém. – Mindig van valami baj odabent. Egy percre se lehet magára hagyni a vállaltot.

- Ugyan, ne aggódj miattam! Tudom, hogy sok a dolgod. Annak is örülök már, hogy képes vagy így is egy kis időt rám szánni.

- Ez csak természetes. Nos, hová szeretnél ma menni?

- Úgy gondoltam, meglátogathatnánk azt az új bevásárlóközpontot, ami tegnap nyílt. A szomszédságában van egy jó étterem.

- Remek! Akkor indulhatunk is.

Ez a nap is olyan jól telt vele, mint minden más szombat. Igaz, hogy néha elvonult telefonálni, és olyankor képes volt annyira felemelni a hangját, hogy azt hittem, valaki vagy valami megszállta. Egy félelmetes, mindenre elszánt vadállatra emlékeztetett, de ezt a gondolatot akkoriban elhessegettem, és azon csodálkoztam, hogy is vélekedhetek így arról, akit tiszta szívemből szeretek. Egyébként is csak nagyon ritka eset volt, hogy kiabált, általában csak határozottan, kicsit morogva adta ki az utasításokat.

Most azonban azt kívánom, bárcsak hallgattam volna arra a belső hangra!

Másnap meg akartam lepni Jacket egy újabb látogatással. Nem számított rám, hiszen a szombatonkénti találkozásaink mellett csak néha-néha valamelyik hétköznap este jöttünk össze. Azonban úgy gondoltam, biztosan örülne, ha láthatna még egyszer az előtt a bizonyos hétfői nap előtt, mely mindenki számára talán a legmegterhelőbb.

Már vettem elő a kulcsot, melyet adott a lakásához, mikor hirtelen megszólalt odabent egy hang.

- Ki az? – Mint a mennydörgés, úgy hatott. Még a kulcs is kiesett a kezemből. Először fel se ismertem benne szerelmem hangját, azt hittem egy betörő ólálkodik a lakásban.

- Felelj végre! – Ekkor már ismerősebben hangzott a felszólítás, de még mindig zavaros volt.

- É-én vagyok az! Anne.

- Mit keresel itt? – A hang már kezdett lágyulni, és felismerhetővé válni, de továbbra is leginkább a feszültség jellemezte. Egy rövid szünet után, mely mindkettőnk számára a döbbenet ideje volt, végre nyugodtabban szólt ki, ekkor viszont kétségbeesettnek tűnt. – A-azaz várj egy kicsit!

Gyors, hangos pakolás zaja szűrődött ki az ajtón. Benyithattam volna, hiszen a kulcs ott hevert előttem, de a félelem teljesen megbénított.

Pár perc múlva maga Jack nyitott nekem ajtót. Nem akartam hinni a szememnek, ahogy megláttam őt. Megszokott öltönyének felső része a heverőre hányva, rajta a nyakkendő össze-vissza, ingjén a gombok közül csak néhány begombolva, a férfi pedig, kit mindeddig a büszkeség példaképének tartottam ott állt görnyedten, rosszul leplezett rémületséggel.

- Szia! Mi járatban errefelé? – Még sose hallottam ilyen fáradtnak a hangját se.

- Én csak arra gondoltam, biztosan örülnél, ha…

- Bocsáss meg, most nem érek rá! – vágott a szavamba, meg se várva, hogy befejezzem. Ami azonban még nagyon szembetűnő volt, az a gyakori hátrapillantása. Tudtam, hogy valami olyasmit csinált, amit nekem sose akart elárulni, de akkor még fogalmam se volt, miről lehet szó.

- Segítsek esetleg vala… - kérdeztem volna aggódva, de ismét rövidre zárta a párbeszédet.

- Nem! És most, ha nem haragszol, sok dolgom van. – Azzal minden válasz nélkül, rám zárta az ajtót.

Én csak álltam ott meglepődötten, még a szám is tátva maradt. Hosszas percek után, melyek alatt megpróbáltam végiggondolni minden magyarázatot, amik között egy másik nő is szerepelt, végül felemeltem a még mindig a földön lévő kulcscsomót, majd lassan elindultam hazafelé.

Az úton szinte zombiként mentem végig. Éppen hogy észrevettem, ha egy átkelő került elém, ahol muszáj voltam felemelni legalább annyira a fejem, hogy körülnézzek, jön-e autó. Ha éppen lámpás állt az utamba, akkor könnyebb volt a dolgom, hiszen csak a körülöttem álló, vagy éppen meginduló tömöget kellett követnem.

Amint hazaértem, anya és apa aggodalmasan kérdezgették, mi bajom van, de én csak bevánszorogtam a szobámba, és ledobtam magam az ágyra.

Gondolataim visszavándoroltak a kezdetekre, mikor először találkoztunk Jackkel. Még fél évvel ezelőtt elhatároztam, hogy végre kimozdulok itthonról. Egy diszkós hely túl sok lett volna nekem, így egy bár felé vettem az irányt. Az igazat megvallva, nem éppen a társaság vonzott akkor. Előző nap kaptam meg az elutasító levelet arról az egyetemről, melybe minden álmom volt, hogy bejussak, így mások példájára úgy gondoltam, az alkohol felajánl egyfajta megoldást a bánatomra. Még sose ittam azelőtt, de azt is hallottam, hogy egyszer mindent ki kell próbálni.

A bár ajtaját nem nyitottam ki azonnal. Az apró hang már akkor súgta, hogy még visszafordulhatok, talán mégse olyan jó ötlet ez az egész, mint először gondoltam, de csak eszembe kellett jutnia annak a levélnek, és ismét egy szerencsétlen senkinek éreztem magam. Ezután már könnyebb volt átlépnem azt a bizonyos küszöböt.

A benti helyiség igen kicsinek tűnt, de a székek jó elrendezése miatt sok ember férhetett be. Akkor azonban kevesen ültek odabent, így találhattam magamnak egy magányos helyet a pultnál. Mikor az odajövő csaposnak kinyögtem, hogy valami erőset kérek, az csak kiröhögött, és a fejemhez vágta, hogy a kislányoknak már rég ágyban a helyük. A sírógörccsel küszködve, és a felháborodást rosszul megjátszva ismét kikértem az italom, amit a pultra dobott pénzzel próbáltam nyomatékosítani. A csapos méltatlankodva, de végül is öntött valami átlátszó löttyöt, amiről fogalmam se volt, hogy mi lehet.

Többször is nekiindultam, hogy felhajtsam azt a kevés alkoholt, ami csak rám várt. Olyan kevésnek tűnt, mégis nehezemre esett akár csak belekóstolnom. Már talán fél óra telt el így, mikor egy öltönyös alak jött be. A tőlem távolabbi sarokban kezdtek el valamiről üzletelni a csapossal, legalábbis, ahogy én láttam. Valószínűleg túlzottan bámulhattam őket, mert a nemrég érkezett férfi szigorú szemekkel hirtelen felém kapta a fejét. Ijedtemben nem tudtam, mitévő legyek. Valamit a kezembe akartam venni, amivel úgy tehettem, mintha nagyon ügyködnék, és az első dolog az a kis pohár alkohol volt.

Hirtelen felhörpintettem, amit egy életre megbántam. Mintha tüzet nyeltem volna, úgy égett az egész torkom, és már akkor a hányinger kerülgetett, pedig úgy halottam, csak nagyon sok ivása után jelentkezik. Folyamatos köhögésemmel ráadásul még jobban felhívtam annak a pár embernek a figyelmét, akik ott tengették szabadidejüket.

Fuldoklásos jelenetem közben valakinek a kezét éreztem a vállamon. Egy kis erőt vettem magamon, hogy visszafojtsak minden szervezetemből feltörő ingert, hogy legalább megnézzem, ki az.

Az öltönyös férfi nézett rám ismét, aki nem volt más, mint Jack. Akkor persze még nem ismertem a nevét, a tekintetétől azonban már akkor se tudtam szabadulni. Szemében a szánalom, és egyben az együttérzés tükröződött, ami a helyzetet még furcsábbá tette, mégis, talán pontosan ezért, a lelkem meg is könnyebbült.

- E-elnézést – ennyit sikerült kinyögnöm, ezt is elhalt hangon. A férfi csak sóhajtott egyet, majd a szemembe nézett.

- Nyugodjon meg! Hamarosan elmúlik az az érzés a torkából, csak egyen valamit – odahívta a még távolban maradó csapost, és megkérte, hogy készítsen nekünk valamit. Úgy látszott, jó ismerősök voltak, hiszen a bárban nem lehetett semmilyen ételfélét rendelni, pedig egy kisebb konyha bújt meg a színfalak mögött. – Még sose ivott ezelőtt, ugye? – fordult vissza hozzám.

- Nem – válaszoltam csendben. Alig mertem akár csak ránézni is. Úgy éreztem, mintha maga a büszkeség ült volna mellettem, és kitüntetés, hogy szóba áll velem. Eszembe se jutott, hogy talán rosszat akarna nekem, vagy bármi erőszakos dologra készülne.

Kellemesen elbeszélgettünk néhány órát, és lassan sikerült egyre felszabadultabban hozzászólnom. Szinte el is felejtettem, miért mentem oda eredetileg, és ha eszembe is jutott, az üröm mellet az öröm is megjelent, amiért találkozhattam ezzel a férfival.

Hosszú elmélkedésemet a mobilom csengőhangja szakította félbe.

Jack volt az, immár ugyanabban a stílusban, melyet ismertem. Nyugodt, magabiztos, határozott. Hogy változott vissza ilyen hamar? Talán csak álom volt az egész? Hiszen alig telt el pár perc! Legalábbis én így hittem, az órám azonban mindezt megcáfolta. Megdöbbenve láttam, hogy több, mint egy óra múlt el azóta, hogy hazaérkeztem.

Jack nyugodtan bocsánatot kért, és a kimerültségre hivatkozott. Sikerült valamennyire megnyugtatnia, azonban nem tudtam kiverni a fejemből azt a tekintetet, amit akkor láttam. Hiszen, mintha valami, vagy talán valaki lett volna a szobájában, úgy viselkedett. De nem akartam rá gondolni. Sokáig azt hittem, soha sem lesz senki, aki elfogadna párjaként, és ő volt az, aki ezt a félelmemet elkergette.

Meg is beszéltünk egy újabb találkozót két nappal későbbre. Külön szabadnapot vett ki a kedvemért. Egyrészt féltem, hogy talán ismét látni fogom azt az eddig még ismeretlen, félelmetes arcát, másrészt viszont reméltem, hogy még minden visszamehet a régi kerékvágásba.

A találkozó napján megpróbáltam jobban kiöltözni, mint egyébként, ami nem igazán jött össze. Végül is nem számított, mert amint a megbeszélt étteremhez értem, Jack még többször bocsánatot kért korábbi viselkedéséért. Már teljesen megnyugodtam, hiszen biztos voltam benne, hogy még mindig fontos vagyok a számára, és úgy döntöttem, ezen kívül más nem számít.

Ebéd után felmentünk hozzá, hogy együtt töltsük a délutánt. Ahogy megláttam az épületet, melynek harmadik emeletén volt Jack lakása is, újra elöntött az aggodalom. Mi, vagy ki lehetett a lakásában, ami annyira felizgatta ezt a mindig határozott, magabiztos embert? Vajon jobb, ha nem is tudom? Vagy inkább nézzek szét, hátha rájövök valamire?

Szinte észre se vettem, hogy Jack már az ajtót nyitja. Szokás szerint a kanapét ajánlotta fel, amíg ő telefonált egyet. Néha átment a hálószobába, hogy ha fontosabb emberrel beszélt, hogy véletlenül se zavarja meg semmi, és most is így tett. Remek alkalomnak tűnt, hogy utánanézzek az ismeretlen baj forrásának. Egy darabig azonban csak ott ültem, kétségek közt őrlődve, megtegyem-e, vagy bízzak a szerelmemben, és maradjak ott, ahol vagyok. Többször is nekiindultam, de visszaültem egy lépés után. Végül azonban a fejemben a kisördög érvelése győzött az angyalka felett, és felálltam, hogy körbenézzek.

Azt se tudtam hirtelen, hol kezdjem. Szemben, a plazmatévé alatti kisszekrényt aztán jó kiindulási pontnak véltem. Még mielőtt elindultam volna, a hálószoba ajtajára pillantottam, és füleltem egy kicsit, hogy megbizonyosodjam, továbbra is azt a bizonyos másik partnert próbálja meggyőzni szokásos nyers stílusával. Hosszú társalgásnak ígérkezett, így belevágtam a keresésbe.

Az első kiszemelt bútor nem sok újat tudott mutatni. Csak a már régen odahelyezett DVD lejátszó, és a hozzá vett lemezek sorakoztak ott. Miután bezártam az ajtaját, ismét felmerült bennem a kérdés, minek is csinálom én mindezt, de rájöttem, hogy pontosan erre a kérdésre keresem a választ, ezért odaléptem a következő szekrényhez.

Keresés közben arra is rádöbbentem, milyen sok kis részletét nem is ismertem a lakásnak, mint ahogy azt a fiókot se, melynek tartalmát épp átnéztem. Szerencsére, csak egyszer kellett belepillantanom, hogy tudjam, amellett a néhány papír mellett valószínűleg nem találok semmit, így kihúztam a mellette lévőt.

Már határozottabban cselekedtem, mint eddig, hiszen biztos voltam benne, hogy nem fogok semmit se találni. Amikor azonban belenéztem, azt hittem megáll a szívem. Egy pisztollyal találtam szembe magam, amit még csak el se rejtett más holmik alá.

Ismételten csak a találgatás maradt, és a remény, hogy csak én akarom túlkombinálni a dolgokat. Tudom, hogy nem tilos tartani, de miért nem szólt? Talán csak elfelejtette? Vagy szándékosan titkolta előlem? Akkor viszont miért nem rejtette el jobban?

A kérdések csak úgy özönlöttek a fejemben. Izmaim megmerevedtek, mint a legutóbbi alkalomkor, mikor itt jártam. Merengésem során Jack lépett be a nappaliba.

- Te mit csinálsz ott? – kérdezte meglepetten és gyanakodva. Kérdés helyett azt reméltem, olyasmit fog mondani, hogy „ Oh, el is felejtettem szólni neked arról” vagy „Még nem is mondtam, milyen jól tudok lőni, ugye?”.

- Neked miért van fegyvered?

- Talán nem bűn, ha az ember meg akarja védeni magát. – Magát? Szóval nem mást, nem engem, csak magát. Talán eszébe se jut, hogy nekem is szükségem lehet a védelmére? Vagy van valami ok, amiért védelemre van szüksége?

- Persze, hogy nem az – feleltem rövid csendet követően. – Csak nem tudom, miért nem szóltál eddig róla.

- Elfelejtettem, de ez most nem is fontos. – Odajött hozzám, betolta a fiókot, majd megfogta a kezem, mely eddig a fogantyún pihent és a szoba közepére vezetett. – Ugye tudod, hogy nagyon fontos vagy számomra?

Régen tudtam, de most, ahogy ezt mind a szemembe mondta, másként éreztem. Mintha azt akarta volna megértetni velem, hogy mindenkinek jobb, ha egyetértek. Nem is mertem ellenkezi, csak bizonytalanul bólintottam, de úgy tűnt, ez éppen elég volt a számára.

- Akkor minden rendben! Várj még egy pillanatot, kérlek. Elrendezek még egy ügyet, aztán csak a tiéd vagyok. Ígérem, gyors leszek.

Hang továbbra se jött ki a számon, így ismét csak a bólogatás maradt. Tudtam, hogy figyelmeztetni akart azzal, hogy hozzátette, hamar visszajön, így már eszembe se jutott a további keresgélés.

A délután aztán mégis meglepően kellemesen telt el. Magam se hittem el, hogy Jack ezek után is milyen kedves, odaadó tudott lenni velem szemben. Ha egy kívülálló látott volna minket, biztosan azt mondta volna Jackről, hogy fülig szerelmes. Bár a kételyeim továbbra is megmaradtak, mégis ismét boldog voltam.

 A nap végén, még indulás előtt elmentem a mosdóba. Dolgom végeztével már csak a kézmosás maradt, mikor észrevettem, hogy a vécé tartályából egy zacskó csücske lóg ki. Igen furcsálltam a dolgot, és abban a hitben, hogy csak segítek, megnéztem, mi az. Közben ki akartam kiabálni Jacknek is, mit találtam, de elállt a szavam, mikor kihúztam az átlátszó nejlont.

Fehér porral volt megtömve. Nem esett nehezemre kitalálni, mi akart az lenni. Ereimben megfagyott a vér. Már megértettem a nagy titkolózását és a fegyvert. Eszembe jutott az az eset is, amikor úgy egy hete rendőrök jártak nála. Akkor annyit mondott, valami egyszerű kis koccanás miatt akartak tőle kérdezősködni, de már biztos voltam benne, hogy emiatt jöttek.

- Anne! Minden rendben? – Jack érdeklődött felőlem, hiszen már hallatszott a vécé öblítés hangja, én meg még mindig bent maradtam.

- Persze – válaszoltam, mintegy rémálomból felébredve, csak azért, hogy a szörnyű valósággal nézzek szembe. A porral teli tasakot minden gondolkodás nélkül a táskámba rejtettem, hogy később dönthessek felőle.

Ahogy kimentem, próbáltam a lehető legnyugodtabban viselkedni, ami természetemből fakadóan nem jött egészen össze. Most én voltam, aki a fáradtságra panaszkodott, és gyors búcsút intett.

Siettem haza, ahogy csak tudtam. Féltem, mi lesz, ha rájön, hogy elhoztam, de jól tudtam, ezzel szennyezi szervezetét, emiatt volt olyan szörnyű állapotban, mikor megleptem, és nem akartam, hogy tovább roncsolja magát.

Meg sem álltam, míg a biztonságosnak vélt otthonhoz nem értem. Anya és apa ismét értetlenkedve néztek utánam, miután beviharzottam a szobámba. Be is akartak jönni, beszélgetni, de én kikiabáltam, hogy semmi bajom, és egyedül szeretnék maradni. Azon járt az agyam, ha így folytatom, engem fognak drogosnak tartani.

Újabb hosszas merengés közepett álomba merültem. Még a hálóingem se vettem át. A kábítószert a párnám alá raktam még korábban, nehogy véletlenül is meglássák.

Másnap délelőtt, mikor szüleim már dolgozni mentek, hangos dörömbölésre ébredtem. Ahogy lassan felébredtem, a kiabáló hangot is sikerült felismernem. Jack volt az. Nem az rémisztett meg, hogy eljött, hanem ahogy ismét viselkedett. Illetve nem ismét, hiszen ilyen őrült vadállatnak még telefonjai közben se hallottam soha, pedig azt hittem, annál rosszabb nem lehet.

- Anne, nyisd ki! Tudom, hogy odabent vagy – ordítozta torkaszakadtából. Azt reméltem, később meg tudom beszélni vele a dolgot nyugodt körülmények között, de tévedtem. Csak remegve ültem az ágyamon, bízva abban, hogy minél előbb elmegy.

Pár perc múlva a kiabálás abbamaradt, de nem távozott. Néhány rövid, halk, de magas hangot hallottam, melyeket minden alkalommal fareccsenések követtek. Hirtelen nem tudtam, mi lehet az, így kiszaladtam a szobámból, hogy megnézzem, és akkor Jackkel találtam magam szembe azzal a bizonyos fegyverrel a kezében, amit előző nap találtam, ám most hangtompítót is szerelt rá.

- Anne! – szólt felém, mint egy kiéhezett oroszlán, akit egy lánc tart vissza attól, hogy széttépje áldozatát. – Add vissza azt, amit elvittél tőlem. Szükségem van rá!

- Nem – jelentettem ki úgy, mint aki nagyon határozottnak hiszi magát, de ijedtemben csak lassan hátrálni tudtam a konyha felé. Ennek ellenére meg akartam óvni Jacket ettől a szörnyűségtől, ha már maga nem tesz ellene semmit.

- Ne ellenkezz! Csak add vissza!

- Nem! Nem akarom, hogy még jobban tönkretedd magad!

- Te ezt nem értheted! Nem tudom milyen nehéz volt szinte a semmiből felküzdenem magam ilyen magas pozícióba. Kellet valami, amivel elviselhettem azt a sok idiótát, akiknek minden kívánalmát teljesítenem kellett, miközben ők semmibe vettek.

- De ez nem megoldás!

- Számomra az! Szóval csend legyen, és add végre ide! – Az utolsó szavakat ismét üvöltötte, miközben fegyverével a fejemre célzott, és csak ekkor sikerült rájönnöm, az életemmel játszom. Ismét nem tudtam, mitévő legyek, mint már annyiszor.

Ekkor azonban hátrálásom megakadt a konyhapultban, aminek hatására reflexszerűen támasztottam hátra jobb kezem. Meglepődve vettem tudomásul, hogy valaki egy kést hagyott ott, de nem kaptam fel. Nem akartam bántani, csak azt szerettem volna, ha minden gond nélkül folytathattuk volna.

- Miért kell ennek így lennie? Miért nem beszélhetjük meg nyugodtan? – kérdeztem könyörögve.

- Látom, nem kellett volna akkor, abban a bárban megsajnálnom téged – mondta, amint a fegyver csövét nekitolta homlokomnak. Éreztem, hogy ebbe az egész testem beleremeg, és alig tudok lábon maradni. – Add ide! – ordította ismét az arcomba, amire összerándultam, és már gondolkodás nélkül rántottam elő a hátam mögül a kést. Még a szememet is összeszorítottam, így azt se tudtam hova döfök.

Csend lett.

Kisvártatva felnéztem, hogy megtudjam, mi is történt. Ekkor Jack rémült tekintetét láttam meg, melyből lassan elszállt az élet. A szertett férfi teste, kinek léte éreztette velem, hogy én is érek valamit, most holtan rogyott össze.

Ekkor már minden erő kiszállt testemből. A kés, mely a halálos döfés után a kezembe maradt, most hangos csörömpöléssel esett a konyha kövére, míg én könnyek között térdeltem Jack mellé. Képtelen voltam felfogni, mit tettem. Csak a nevét ismételgettem, és hol a merev tekintetére, hol a mellkasán tátongó, vérző seb felé kaptam fejem.

Ettől kezdve nem sokra emlékeztem. Apa mesélte, hogy a nap közepén hívtam fel teljesen kiborulva, ezért azonnal hazajött. Megpróbálta kihúzni belőlem, mi is történt pontosan, de csak a lényeget sikerült megtudnia. Azonban ennyi is elég volt ahhoz, hogy tudja, mit kell tennie.

Kihívta a rendőrséget, és mindent elmondott nekik, amit tőlem hallott. Anya eközben a fürdőszobába kísért, hogy segítsen megmosakodni. Szinte öntudatlan állapotban mentem végig a folyosón. Őszintén szólva, azt se tudom megmondani, meddig voltam így. Hetekig? Hónapokig? Még a tárgyalásra is alig emlékszem, melyen végül is egyértelműen önvédelemnek ítélték az ügyet.

Mára már sikerült valamennyire összeszednem magam. Azonban arra a szörnyű, véres napra továbbra sem akarok visszagondolni. Ki akarom törölni az emlékezetemből, hogy Jack mikre volt képes. Inkább csak a szép időkre akarok visszagondolni, mikor még boldogan találkozgattam szerelmemmel, és elhittem, hogy nekem is van miért élnem.

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.