Bence

Bence

-        Kicsim, nem kellene már lefeküdnöd? Nagyon késő van, ki kell pihenned magad a holnapi vizsgára.

-        Tudom, de egyszerűen nem vagyok fáradt.

-        Pihenned kell. Pont neked kezdjem el magyarázni, milyen fontos az embernek, hogy kialudja magát?

-        Jó, jó, megyek már – mosolygott rám Angi, én pedig megöleltem.

-        Holnap este elviszlek vacsorázni, rendben? – kérdeztem.

-        Milyen alkalomból? – kérdezett vissza. Gyanakodva nézett rám, mert tudta, hogy nagyon is szeretek élni, pénzem az pedig nem sok akad.

-        Abból, hogy ötösre fogsz vizsgázni – jelentettem ki magabiztosan, ő pedig csak a homlokát ráncolta.

-        Az még egyáltalán nem biztos. Tudod, hogy függ a tanár hangulatától is. Hiába tanultam, úgy érzem, semmit sem tudok. És különben is, miből mennénk? Egy garasunk sincs.

-        Bízd csak rám, te meg menj, feküdj le – utasítottam.

-        Tudod jól, hogy utálom, amikor parancsolgatsz nekem! – mondta dühösen, s toppantott egyet a lábával, mint a kisgyerekek.

-        Kérlek, ne kezdjük újra – sóhajtottam fel.

Angelika végül kibújt karjaimból, és az emeleti fürdőszoba felé vette az irányt. Míg ő megfürdött, én a földszinten nappaliban ülve tévéztem, bár nem figyeltem igazán a műsorra. Gondolkoztam. Nem értem magamat, komolyan. Itt van egy gyönyörű lány, aki intelligens, és még szép is, nem dohányzik, nem issza seggrészegre magát minden hétvégén, én mégis megcsalom…

Miért teszem ezt vele? Hiszen sosem gondoltam volna, hogy lesz bárki is, aki iránt komolyan érezni fogok valamit, hiszen egyik barátnőmet sem szerettem. Aztán találkoztam vele… Ő akkortájt volt túl az első nagy szerelmével való szakításon, és akkor mutattak be minket egymásnak a barátaink, hogy legyek vele kedves és vigasztaljam meg. Egyszer-kétszer már azelőtt is előfordult velem ilyen, hogy barátok kérésére támaszt nyújtottam egy hölgynek, de Angi más volt. Az italt még elfogadta, ám amikor felajánlottam neki, hogy jöjjön fel hozzám, elutasította, ami rám ajzószerként hatott. Rámásztam, ő elküldött, ezen összevesztünk, és hetekig nem is láttam. Nők jöttek és mentek az életemben, de valami megváltozott. Túlságosan hozzá lehettem szokva, hogy mindent megkapok, már kiskoromtól kezdve. Egyetlen fiú voltam, anyuci szeme fénye, és már az oviban belém volt szerelmes az összes lány. Ráadásul nem csak a korombelieket vonzottam, hanem az érettebb nőket is. Anyám színésznő volt, gyermekkoromat a színpad kulisszái mögött töltöttem, és az ő kollégái imádtak engem. Rengeteg este mentem haza rúzsfoltos arccal, amin apám rendszerint csak mosolygott. Aztán anyám meghalt, addigra viszont már elkerülhetetlenül nőcsábásszá lettem. Apám sokat dolgozott, nem sokat törődött velem, míg kicsi voltam, aztán már nem igényeltem sok törődést, ennek ellenére is nagyon jó kapcsolatunk volt, főleg anya halála után. Nem zavarta, hogy mennyi nőm van, kiket hozok fel, csak a lakás maradjon egyben, és a tanulmányi eredményem nem lehetett rosszabb semmiből sem hármasnál. Szerencsére ez könnyen ment, mert kitűnő a memóriám. Angi szerint azért, mert régóta aktívan zenélek. Nem tudom, mennyire igaz ez a kutatás, de ő hisz benne, mert neki a tudomány szent. Végül is orvosnak készül…

-        Bence, lefeküdtem, ne maradj fenn sokáig!

-        Rendben – kiabáltam vissza. – Csak még megnézem a film végét és megyek.

Éjfélig ott ültem és csak bámultam a képernyőt. Nem kellene ezt tennem vele – gondoltam. – Holnap utoljára találkozom Jacqueline-nel és megmondom neki, hogy véget veszek a mi kis viszonyunknak…

~*~

Már megint nem sikerült. Nem hiszem el, hogy ennyire gyenge vagyok. Nem bírok elszakadni attól a francia nőszemélytől, pedig előbb vagy utóbb muszáj lesz, különben el fogom veszíteni Angelikát... Ha így folytatom, emberből szörnyeteg leszek. De nem bírom. Amikor meglátom Jacqueline-t, akkor olyan leszek, mint régebben is voltam, csak az érdekel, hogy az enyém legyen, a nevemet suttogja kéjesen a fülembe, miközben egymást vetkőztetjük. Nem szeretem, de a testem újra és újra őt akarja, és az a baj, hogy csak egyszer élünk. Egyszer élünk, és megfizetünk érte. Tudja jól, hogy bármikor tönkreteheti a kapcsolatomat, ezért inkább megvásárolom a hallgatást. Hogy lehetek ennyire ostoba, hogy üzletet kötöttem az ördöggel, miközben otthon egy angyal vár?

Angelika

Már alig vártam, hogy hazaérjek, olyan fáradt voltam. Tegnap este még nem hittem volna, hogy ilyen jól fog menni a vizsga, hisz a tanár pikkel rám.

-        Vajon miért utál ennyire? – kérdeztem magamtól, miközben a kulcsot megfordítottam az ajtó zárjában. – Bence, már megint égve hagytad a villanyt, ezt nem hiszem el! – kiabáltam dühösen az üres lakásba, majd leoltottam az égve felejtett fényforrást. – Nem vagy képes felfogni, hogy nem vagyunk gazdagok , még ha egy budai villában élünk is? Miért nem tudsz egy kicsit jobban bánni a pénzzel? – folytattam tovább a zsörtölődést, majd úgy döntöttem, inkább főzök magamnak egy teát és lepihenek, mielőtt este találkoznék a barátaimmal.

Miközben a teavíz forrt, felültem a konyhapultra, és csak bámultam ki az ablakon. Mostanában volt egy olyan érzésem, hogy nincs minden rendben velem és a párommal. Imádtam, tudtam, hogy ő számomra az igazi, a mindent elsöprő nagy szerelem, a szőke herceg fehér lovon. Na igen, egy szegény herceg, aki ráadásul barnahajú  és ugyancsak barnaszemű. Sose volt valami sok pénze – hiába, a tanári fizetés ma már édes kevés -, ennek ellenére sokszor vett nekem apróságokat, egy tábla csokit, vagy egy csomag hajgumit, miután egész reggel egyet sem találtam. Most viszont elhalmoz nagyobb ajándékokkal, de az érdeklődése irántam olyan kevés. Persze, sokat tanulok és keveset vagyok vele, mert a barátaimat sem akarom elhanyagolni, hiszen rengetegen vannak, de amikor este nem akar összebújni velem, megvárja amíg elalszom, ő csak utána jön lefeküdni… Amikor elmondtam Verának ezeket az észrevételeimet, ő azt felelte, hogy szerinte megcsal.

-        De hát az nem lehet. Szeret… - próbáltam hazudni önmagamnak, de tudtam, hogy ez nem így működik. Túl régóta voltunk együtt, és az utóbbi időben időhiány miatt igencsak ellaposodott a kapcsolatunk.

Merengésemből a vízforraló sípolása zavart meg, így gyorsan eloltottam a gázt, és kiöntöttem a vizet. Néztem, ahogy a forró víz hatására kioldódnak az aromák és elegyednek a vízzel. Először csak egy kis részen, aztán egyre jobban és jobban elszíneződött a víz, mintha egy pók körülfonta volna áldozatát, és az már ki sem látszana a rengeteg fonaltól. Vajon valaki ugyanezt tenné Bencével? Behálózza, elveszi tőlem, miközben én észre sem veszem, mert a hülye vizsgáim sokkal fontosabbak, mint a párom?

-        Megjöttem! – kiáltotta egy hang, amit oly jól ismertem.

-        Itt vagyok a konyhában – feleltem.

-        Ó, főztél teát? Remek! Kapok én is egy csészével?

-        Mivel nem mosogattál el, így csak bögre van tiszta.

-        Jaj, ne már! Tudod jól, hogy a teát csészéből kell fogyasztani, és nem mindig a cukor és a citrom hozza ki az ízét a legjobban, hanem egy kis teasütemény, vagy egy jó muffin…

-        Bence, fejezd be! – ordítottam rá. – Most nem vagyok kíváncsi az „én mindent jobban tudok, én mindenhez jobban értek” szövegedre! Ha ennyire nem tetszik, akkor miért nem mosogattál el, hisz megígérted?

-        Most meg mi bajod van már megint? Miért kell ezen hisztizni? Megjött, vagy mi?

-        Bunkó vagy – vetettem oda foghegyről.

-        Még én vagyok a bunkó? Miért is? – kérdezte ingerültem. – Ja, persze, tudom már! – kiáltott fel ironikusan. – Nem mosogattam el, na bumm neki, nagy tragédia, előfordult már máskor is, nem, akkor most miért kell így felfújni a dolgot?!

-        Nem csak erről van szó! Hanem hogy egyszerűen mindent semmibe veszel, mindig mindent jobban akarsz tudni! Nem törődsz azzal, hogy nincsenek kifizetve a számlák, mégis egy csomó minden felesleges dolgot megveszel. Fél éve kaptál egy telefont, erre a múlt héten is vettél egyet! Miért, mi baja volt a réginek?

-        Mi közöd hozzá? Nem mindegy neked, hogy mennyit költök? Az én pénzem, az én fizetésem!

-        Érdekes, eddig nem egészen így gondoltad. Mennyit hajtogattad, hogy ami a tiéd, az az enyém, meg minden…

-        Nekem ehhez semmi kedvem.

-        Ez az, menekülj csak a problémák elől! Gyáva vagy! – üvöltöttem teli torokból, s az arcomon már csorogtak a könnyek a dühtől és a csalódottságtól.

Bence

-        Ez az, menekülj csak a problémák elől! Gyáva vagy! – ordította az én angyalom, és láttam, hogy sír. Fájt, de nem tudtam mit tenni ellene.

Nem akartam tovább veszekedni, s tudtam, ha így folytatjuk, akkor inkább csak még jobban elmérgesedik a helyzet. Okos enged, szamár szenved. Ráadásul én még mindig éreztem magamon Jacqueline parfümjének illatát, amit minél előbb szerettem volna lemosni magamról, hogy ne kelljen éreznem, hogy ne legyen még a mostaninál is nagyobb bűntudatom. Sejthet valamit, de nem mondja ki. Már csak a telefon miatt is…

Még mindig visszhangzik a fejemben ez a két szó: gyáva vagy! Ha tudnád, angyalom, mennyire igaz. Meg sem érdemellek. Úgy szeretnélek most megölelni, megvigasztalni, százszor bocsánatot kérni, habár te kezdted a veszekedést. Sok mindent szeretnék, de nem teszem, így csak felállok és elsétálok, egyedül hagyva téged a konyhában. Még hallom, ahogy kihúzol egy széket, lerogysz rá és zokogni kezdesz, míg én csak megyek fel a lépcsőn egyenesen és értelmetlenül.

Megeresztettem a zuhanyból a forró vizet, de még az sem bírta lemosni a szennyet, ami most a felszínre tört. Eddig is volt bűntudatom, de minimális, és elhessegettem magamtól annyival, hogy ennyit megérdemlek azok után, amennyit gürcölök. Angi sokszor nem ér rám a tanulmányai és a kiterjedt baráti köre miatt, s míg ez az elején nem zavart, később egyre jobban kezdte piszkálni a csőrömet. Amikor egy kis szeretetre, testiségre vágytam volna, akkor csak annyit kaptam:

-        Most nem érek rá, majd később. Tanulnom kell.

-        Mindig csak a tanulás. És én nem vagyok fontos? Velem miért nem foglalkozol fele annyit sem, mint a tankönyveiddel és a jegyzeteiddel?

-        Bence, ne hisztizz. Veled is épp annyi időt töltök, amennyit csak tudok.

-        Jó, akkor este elmegyünk valahová? Mondjuk egy késői mozi, utána meg sétálhatnánk a Duna korzón – ajánlottam, de ez sem talált célba.

-        Jaj, sajnálom, de este a csoporttársaimmal beszéltem meg egy találkozót.

-        Jó, akkor holnap? – kérdeztem egyre morcosabban.

-        Holnap egész nap dolgozom. Sajnálom, kicsim, hogy egy perc, nem sok, de nekem annyi szabad időm sincs. Teljesen be vagyok táblázva, ugye megérted?

-        Nem, nem értem meg! Basszus, Angelika, itt élünk együtt, egy fedél alatt, de alig látjuk egymást!

-        Sajnálom, de vizsgaidőszakom van! Muszáj tanulnom, és valamiből meg is kell élnünk. Bánt, hogy te ezt nem látod be, de tudod, nem élünk valami jó időket. Válság van, mindennek megy fel az ára…

-        Mintha nem keresnék eleget kettőnkre!

-        Igen, az elég arra, hogy a számlákat kifizesd, meg valamennyi kaját tudjunk venni! De a többi? Nekem szükségem van arra, hogy néha elmenjek szórakozni, kikapcsolódni…

-        Épp most ajánlottam fel, hogy menjünk el valahova, de téged nem érdekel, inkább mész a barátaiddal! Csak nincs valakid? – gyanúsítottam meg, és mily furcsa, hogy éppen én vádoltam meg ezzel.

-        … és mivel nő vagyok, néha szeretnék pár új dolgot a ruhatáramba, ékszereket, könyveket venni! Ám erre csak a te fizetésedből nem igazán futja! – Itt megakadt, és felfogta, mit mondtam utoljára. – Még hogy nekem lenne valakim? Te megbolondultál?!

-        Még hogy én?! Nem én hanyagoltalak el, hanem épp fordítva, te engem.

-        Igen, mert szeretnék a barátaimmal lenni, velük tölteni egy kis időt, meginni velük egy sört. Ez olyan nagy baj?! És különben akkor is el fogok menni, ha neked ez nem tetszik…

-        Jó, akkor menj csak! Nincs szükségem rád. Engem aztán hidegen hagy, hogy mit csinálsz – kiáltottam, s akkor is ugyanúgy otthagytam – egy jó fél éve -, mint most.

Nevetséges, a sors ismétli önmagát. Csak most egészen más a helyzet. A fél év alatt, ami eltelt, Angelikával hullámvölgybe kerültünk. Hol martuk egymást, hol jobban kijöttünk. Amikor sokat veszekedtünk, akkoriban találkoztam Jacqueline-nel, aki kedves volt, megértő és persze gyönyörű. Már az első találkozásnál nyilvánvaló volt, hogy jól megértjük egymást, és hamar egymásra hangolódtunk. Az ágyban. Azóta szoktunk találkozgatni néha-néha. Az elején próbáltam elhagyni, de mindig visszatartott valami. Egy újabb veszekedés Angival, vagy más…

Angelika

Miután Bence kiment, én az asztalra borultam és csak sírtam. Nem értettem, hogy fajulhatott idáig a kapcsolatunk, hiszen régen minden olyan szép volt. Amikor megismerkedtünk, azt hittem, egy tündérmesébe csöppentem. Bence a tenyerén hordozott, sosem veszekedtünk, a szüleimnek sem volt kifogása ellene, mind a ketten nagyon megkedvelték. Aztán felmerült az összeköltözés ötlete, az pedig szépen lassan megvalósulni látszott, ami végül is már akkor elkezdődött, amikor együtt töltöttük az éjszakákat. Itt felejtett ruhadarabok, aztán egyre több minden.

És most? Mindez, mintha semmissé lett volna, állandóan csak vitázunk, és most azzal gyanúsít, hogy megcsalom. Még hogy én. Micsoda képtelenség ez az ötlet?! Persze, nem mondom, hogy nem hívnak ismeretlenek még mindig randizi, de hát ők nem tudhatják, hogy komoly kapcsolatom van, és különben is, nincs szükségem rá! Boldog vagyok és szerelmes. Vagyis, most nem, de én az általánosságról beszélek.

Kis idő után abbahagytam, hiszen a sírással nem segítek a gondjaimon, viszont elveszi az időt a készülődéstől, és kevés dolgot utálok jobban, mint elkésni bárhonnan is. Felrohantam az emeletre, átöltöztem, rendbe szedtem a sminkem és már mentem is. Bence még mindig folyatta a vizet, így nem hallhatta, hogy elköszöntem tőle.

A Moszkván találkoztam Orsival, onnan mentünk tovább az Ördögsarokba, az Astoriára. Útközben elpanaszoltam barátnőmnek a legújabb gondjaimat, és annyira jó volt, hogy meghallgatott.

-        Sziasztok! – köszöntünk, amikor odaértünk a többiekhez, akik nem messze a pulttól foglaltak el egy asztalt.

-        Halihó, csajszik! Mit isztok? – tért a lényegre egyből Gergő. – Ma én fizetek.

-        Húha, jól meggondoltad ezt? – cukkolta Orsi.

-        Persze, Garamszegi nem húzott meg a vizsgán, szóval ünnepelni kell!

Nagyon jó volt, hogy végre együtt töltöttünk egy kis időt. Amikor rossz a kedvem, ez a társaság mindig fel tud vidítani, és a mostani utolsó előtti nagy vizsgaidőszakban alig volt időnk egymásra. Mindenki gőzerővel hajt, tanul, hiszen nemsokára államvizsga, utána meg rezidensképzés. Nehéz az orvosi, de amikor megmentesz egy életet, vagy épp segítesz egy új kezdetén, az olyan nemes. Kiskorom óta orvos akarok lenni, emiatt persze sokan furán néztek rám, mert:

- De hát ahhoz olyan sokat kell tanulni! - nyávogták az osztálytársaim általánosban, de engem nem zavart. A tanáraim persze díjazták, ettől mindenki azt hitte, én vagyok a kis kedvenc. Persze ez így is volt, de én nem használtam ki. Na jó, talán, de akkor is egy kezemen meg tudom számolni. Szóval ebben a társaságban mindenki orvos lesz, így nem tekintünk egymásra furán. Orsi szülésznő akar lenni, Gergő nőgyógyász – ezen mindig mosolyognom kell -, Tamás pedig sebész. Na igen, Tomi.

Ő az az ember, aki teljesen belém van zúgva, és noha ma már nem nyomul – annyira -, mindenki tudja: még mindig reménykedik benne, hogy egyszer összejövök vele.

Sokáig ültünk és beszélgettünk ott, én végül kilenc óra körül elbúcsúztam. Haza akartam menni és kibékülni Bencével, ahogy ezt tenni szoktuk a veszekedéseink után. Még egy éjjelnappaliba is beugrottam, hogy vegyek neki a kedvenc csokijából. A nappaliban égett a lámpa, és örültem neki, hogy párom nem ment el. Biztos voltam benne, hogy engem vár, de a kibékülésről szóló gondolataim egy perc alatt elillantak, amikor megláttam a páromat egy másik nővel a kanapénkon csókolózni.

Bence

Miután Angi elment, nem tudtam magammal mit kezdeni. Dühös voltam, és nem értettem, hogy már megint mi a fenén vesztünk össze. Ez annyira dühített. Egyedül nem volt kedvem semmihez, még a zongorán is állandóan melléütöttem a hangokat. Próbáltam ugyan koncentrálni, de nem bírtam. Egy órán keresztül szenvedtem, és ekkor meg csörrent a mobilom. Csak egy pillantást akartam vetni a kijelzőre, hogy megnézzem, ki az, ennek ellenére, amikor megláttam, hogy a hívó Jacqueline, a kinyomó gomb helyett a hívásfogadást nyomtam meg.

-        Szia, mit csinálsz? – kérdezte egy kellemes női hang.

-        Most épp semmit. Miért?

-        Csak mert a közelben vagyok, és véletlenül van nálam egy jófajta üveg bor. Kár lenne, ha nem tudnám senkivel megosztani ezt az élvezetet.

-        Rendben, ugorj át egy pár órára. Tudod, hogy hol lakom.

Nem értem magam. Épp összevesztem a párommal, és persze, hogy nem őt keresem meg, hogy béküljünk ki, hanem még egy másik nőt hozok fel a lakásunkba. Miért teszem ezt vele?

És miért szúrok ki ennyire magammal? Ha lebukok, biztosan nem fog megdicsérni, hogy „Jól van, Bence, ügyes voltál”, hanem fogja magát és lelép.

- Akkor mégis, miért? – kérdezem magamtól, pedig a válasz egyértelmű. - Azért, mert minden pasi egy szemétláda, és én sem vagyok kivétel. Lehetnék, de nem teszem. Ugyanúgy megcsalom a barátnőmet, mint más, pedig szeretem. Szeretem, de valami még sincs rendben, ezért teszem azt vele, amit… Na jó, most már igazán leállíthatnád már magad! – szólok rá magamra, hogy fejezzem már be végre ezt az angyal vagy ördög játékot. Tisztára, mint Dr. Jekyll és Mr. Hyde Stevenson regényében. A jó és a rossz.

Így agyalok továbbra is, mígnem csöngettek. Angelika nem lehet az, neki van kulcsa, és különben is, még biztosan a barátaival van. Jacqueline. Ő lesz az. Nem szeretném, mégis beengedem. Ránézek, és nem akarom, hogy itt legyen. Mégsem tudom hazaküldeni, mert olyan, mint valami boszorkány, aki bájitalt itatott velem, és nem vagyok képes neki ellenállni. Bejön, a kezembe nyomja az üveg bort, lesegítem a kabátját, és míg én azt felakasztom a sáljával együtt a fogasra, addig beljebb megy, és helyet foglal a kanapén. Otthonosan mozog, mintha nem csak másodszorra járt volna itt. Sose akartam felhozni, de egyszer muszáj volt, és sajnos megjegyezte, hol is lakom.

Elmegyek és berakom a hűtőbe a bort, majd visszatérek a nappaliba, és én is leülök mellé a kanapéra. Beszélgetni kezdünk, de csak a szokásos bájcsevej. Miért is vagyok ezzel a nővel, tulajdonképpen? – hasít belém a gondolat. – Az igaz, hogy szép, de ezen kívül ismerem bármi más értékét is? Milyen ez a lány? Kedves, okos, humoros, érzékeny? Önző vagy önzetlen? Lusta vagy inkább dolgos, szorgalmas? Házias vagy főzni se tud?  Semmit sem tudok erről az ördögi nőszemélyről, de mégis – mondhatni – rendszeresen lefekszem vele? Miért is?

-        Figyelsz te rám egyáltalán? – kérdezte kissé dühösen.

-        Bocsánat, elbambultam. Elmondanád még egyszer? – feleltem, mire csak elvigyorodott és annyit mondott:

-        Tudok valamit, amit mind a ketten nagyon élveznénk – mondja és megnyalja az ajkát. Nincs kedvem lefeküdni vele. Most nem, de nem fogom tudni elküldeni. Nem fog elmenni.

-        Nincs kedved megnézni egy filmet előtte?

-        Nagyon szeretnéd? Nekem nincs hozzá kedvem igazán…

-        De nekem van. Előbb nézzünk meg egyet, utána pedig azt csinálunk, amit te szeretnél. – Közben pedig kitalálom, hogy rúgjalak ki végleg. – Jó lesz ez így? – kérdeztem vissza ellentmondást nem tűrő hangon.

-        Jó.

Így hát beraktam az Amadeus című filmet a DVD lejátszóba. Angival már nagyon párszor megnéztük a filmet – mind a ketten rajongunk a zenéjéért, őt szeretem a legjobban játszani -, így nem figyeltem annyira a történetre, és végig az járt a fejemben, hogy vessek véget ennek a kapcsolatnak. Annak ellenére, hogy a film elég hosszú, több mint két és fél órás, hamar vége lett. Túl hamar, és nekem még semmi jó szövegem nem volt. Léteznek egyáltalán arra jó szavak, hogyan dobjuk ki a szeretőnket? Nincsenek, ezt mindenkinél jobban tudom. Ahogy elkezdett felgördülni a stáblista, Jacqueline azonnal lecsapott rám. Hiába próbáltam ellökni magamtól, hiába próbáltam vele beszélni, nem akart meghallgatni, ő csak egy jó numerát akart. Sikerült egy fél percre megállítanom, így gyorsan kimondtam, amit akartam:

-        Jacqueline, beszélnünk kell.

-        Majd később, te kis buta – susogta a fülembe, és máris újra megcsókolt. Ekkor lépett be a nappaliba Angelika.

Angelika

Nem akarom elhinni, hogy megtette. Megcsalt! Bence megcsalt. Nem tudom elhinni. Ahogy megláttam őket, ledermedtem, és nem tudta mozdulni. Miden tagom elnehezült, és amikor észrevett! Azonnal ellökte magától azt a nőt, és elindult felém. Abban a pillanatban sarkon fordultam és elfutottam. Hallottam, ahogy utánam fut, kiabálja a nevemet, de én sokkal gyorsabb voltam. Hihetetlen mázlim volt, mert épp akkor ment el mellettem egy taxi, amit le tudtam inteni. Mint a filmekben. Csak beugrottam és annyit mondtam:

        -          Menjen már!

        -          Cím?

        -          Majd kitalálom útközben, csak menjen! – utasítottam, és a pasas nem tétovázott tovább, végre rálépett a gázra.

        -          Merre menjek? – kérdezte a taxis a Moszkva térnél.

        -          A Nyugatihoz, kérem. Odáig elég lenne – felelek, mire bólint.

Épp előveszem a mobilom, amikor elkezd csörögni. Bence hív, és azonnal kinyomom, viszont felhívom Timit, a nővéremet, hogy jöjjön azonnal a Teknősbe, mert vészhelyzet van. Nem kérdez semmit, csak azt mondja, hogy oké. Alighogy elraknám a telefont, újra megcsörren, ismét Bence próbálkozik. Megint kinyomom, s hogy ne tudjon többet zavarni az este folyamán, kikapcsolom a készüléket, és a táskám mélyére süllyesztem.

-        Nem akarok tolakodni, kislány – szól a sofőröm -, de valami gond van? – kérdezi kedvesen, mire én felkacagok.

-        Gond? Á, dehogy. Maga minek nevezné azt, hogy egy veszekedés utána hazamegy kibékülni a párjával, az egy másik nővel, oké, a maga esetében pasival smárolna a kanapéjukon?

-        Húha! Ez bizony nem könnyű eset. Ha van kedve, nyugodtan sírja ki magát. A kesztyűtartóban talál zsebkendőt.

-        Köszönöm, de egyelőre még bírom. Viszont zsepit azt vennék, mert az egy darab sincs nálam, és szerintem még szükségem lesz rá.

-        Egy jó sírás az mindig segít – mondja, és akkor megérkeztünk a pályaudvarhoz.

-        Köszönöm a fuvart. Mennyi lesz?

-        Hagyja csak.

-        De most komolyan, mennyivel tartozom? – erősködöm.

-        Semmivel, tényleg. Inkább menjen, sírja ki magát, aztán ha tud, bocsásson meg annak a szerencsétlennek, aki ezt a disznóságot tette. Bocsánatot kérek minden férfi nevében, a kishölgyön látszik, hogy jó ember, nem ezt érdemli.

-        Köszönöm szépen, ez kedves. Hát akkor… viszlát – búcsúzom, miközben kiszállok, majd bevágom magam után az ajtót.

-        Viszlát. És fel a fejjel. – Kiált ki a sofőr a lehúzott ablakon, majd elhajtott, én pedig elindultam a Zöld Tekibe.

Bence

Gondolkodás nélkül Angelika után rohantam, de nem tudtam beérni. Többször kellett volna eljárnom futni vele. De most már késő bánat, mindenféle értelemben. Miután elszáguldott a taxival, nem tudtam mást tenni, csak visszamentem, és kidobtam Jacqueline-t. Közöltem vele, hogy többet nem akarom látni, ne hívjon, ne keressen, ennyi volt. Megsértődött, de kit érdekel? Én marha, valószínűleg tönkrevágtam a kapcsolatomat, ráadásul úgy, hogy meg se érte! Én egy oltári nagy barom vagyok, és akkor ez még nem kifejezés a tettemre.

Miután Angi – gondolom – kikapcsolta a mobilját, megint csak nem tudtam magammal mit kezdeni. Míg pár órája még le tudtuk volna ülni megbeszélni az egészet egy-egy bocsánatkéréssel, most nem igazán látok esélyt erre. Örüljek, ha valaha el fogja tudni felejti ezt a hatalmas baklövésemet az életben. Szeretném megkeresni, hogy bocsánatot kérhessek, de péntek este van, még alig múlt el kilenc óra, és a városban tömérdek szórakozóhely van. Ráadásul, mi van, ha közben hazajön, és azt látja, hogy én nem várom itt, hogy elnézését kérjek? Szóval csak ülök, és nem tudok magammal mit kezdeni. Folyton az jár a fejemben, hogy most valahol van, és nem én vigasztalom, hanem esetleg valaki más a hatalmas baráti köréből…

Kihez mehetett? Orsi? Hajni? Enikő? Tomi? Nem, hozzá biztosan nem! Akinek csak ismerem a számát, felhívom, hogy tud-e valamit Angiról. Persze, mindenki egyből kérdezi, hogy baj van-e, tud-e valamiben segíteni, én pedig senkinek sem mondom el az igazat. Minek, pár napon – esetleg órán – belül úgyis minden kiderül. Senki sem tud semmit. A szüleit nem fogom felhívni, a nővére… Én hülye! Hogy miért nem Timivel kezdtem? Felhívom őt is, de nem veszi fel, hanem kinyomja. Többször próbálom, de végül ő is kikapcsolta a telefonját. Megnyugszom, mert most már legalább annyit tudok, hogy Angi kivel van. Már csak az a kérdés, hogy hol? Biztosan nem Timiéknél, ott a két pici mellett nem tudnának rendesen beszélgetni. Lassan fél tizenegy. Hol lehetnek? Mintha tűt keresnék a szénakazalban. Biztosan nem fog még egyhamar hazajönni, így ledobom magam a kanapéra és keresek valami ostoba vígjátékot. Az HBO-n a Szakíts, ha bírsz megy.

- Remek – mondom ironikusan. – Pont illik a témához. – Egy darabig nézem, aztán hagyom, hadd menjen háttérzajként. Felállok, körbenézek a lakásban, hogy mihez kezdhetnék. Összeütök előbb egy bolognait, aztán takarítok. A filmnek már rég vége. Éjfél is elmúlt. Hol a fenében lehet Angelika?

Egy óra felé jár, mikor hallom, hogy nyílik a bejárati ajtó. Azonnal felpattanok, és rohanok az előszobába. Angi jött meg, és szerencsére egyedül van. Nem néz rám, nem szól hozzám, csak elmegy mellettem, mintha ott sem lennék. A félhomályban is látom, hogy vörösek a szemei a sírástól. Le sem veszi a kabátját, úgy megy fel egyenesen az emeletre, én pedig utána. Nem szól egy szót sem, és ez sokkal rosszabb annál, mintha kiabálna, ordítana velem, vagy esetleg felpofozna.

A folytatáshoz kattints ide.