Neked a legfontosabb

A lány hátradőlve ült a fotelben, mellkasán egy szétnyitott könyvvel, a kinti lehangoló szürkeség pedig a szobába is beette magát. Briannah kábán, félálomban pillantott az órára, de a mutató alig mozdult azóta, hogy utoljára nézte az időt. Semmi baj, ilyen álmosító esőben nem nehéz elaludni… és a néhány óra holnap reggelig ripsz-ropsz eltelik!

Ebből a várakozással teli semmittevésből zökkentette ki a lányt a telefoncsörgés. Briannah kalapáló szívvel kapott a készülék után, közben erősen remélte, hogy végre valamelyik álláspályázatára reagálnak, vagy esetleg eszébe jutott valamelyik rég nem látott ismerősének… de ahogy a kijelzőre pillantva meglátta Tim nevét, megmagyarázhatatlan rossz érzés fogta el.

Régen örömmel töltötte el a barátja hívása. Gimnazistaként, amikor még lelkes volt, tele tervekkel és határozott célokkal. Akkor még biztosan tudta, hogy a srác egy újabb találka miatt hívja, vagy csak pár kedves szót akar vele váltani. Most viszont…

– Szia! – szólt Briannah derűsnek tettetett hangon a telefonba, miután fogadta a hívást.

– Szia, Bri! – Tim hangja száraznak és karcosnak tűnt, ami megerősítette a lány balsejtelmét.

– Nem tudsz jönni, ugye? – ment elébe a vallomásnak a lány. Annyira tudta, biztosra vette, hogy nem alakulhat a hétvége úgy, ahogy tervezték… Hiszen a barátja annyit dolgozik, ráadásul a főnöke gyakran hívta be őt, akár a legalkalmatlanabb időpontokban is. Tim persze nem akart ilyenkor ellentmondani – mindig is hangoztatta, hogy nem szeretne másoktól függni, ahhoz pedig kellett a munka, hogy fizethesse a lakbérét és a tanulmányait.

– Sajnos nem – felelte a fiú. – Nagyon sajnálom, de Carl most szólt, hogy holnap…

– Szóval nem a munkád miatt? – vágott a szavába Briannah. – Tim, már két hete megbeszéltük…

– Tudom, Bri, de ez tényleg fontos.

– Persze, gondolom. – Briannah szeretett volna több mindent is hozzáfűzni, de a torkát fojtogató sírás megakadályozta benne.

– Figyelj, lehet, hogy estére végzünk, és akkor találkozhatunk – tette hozzá Tim gyorsan.

– Miattam igazán nem kell sietned – vetette oda dühösen a lány, majd megszakította a hívást és kikapcsolta a telefont, amit ugyanazzal a lendülettel a párnára hajított.

Briannah olyan mérgesen meredt a készülékre, mintha az tehetne mindenről. Felkelt az ágyról, sétált néhány kört a szobában, majd lecsapta az éjjeliszekrényen álló kicsi ébresztőórát számlappal lefelé. Most már úgyis mindegy, mennyi az idő, nincs mire várni…

Arra ugyanis mérget vett volna, hogy Tim nem fog hamarabb végezni, legyen akármi is a dolga a drágalátos haverjával. Mert utána be kell ülni egy pohár sörre, beszélgetni, amivel ugye gyorsan elszalad az idő…

A lányt eleinte, még a kapcsolatuk hajnalán nem zavarta, hogy a fiú ennyi időt tölt a barátaival – még örült is, hogy a srác nem olyan magába forduló, mint ő. Nos, igen… ha legalább neki lett volna olyan közeli barátnője, akivel programot lehetne szervezni… De senki nem jutott az eszébe, akit felhívhatna.

Visszaült az ágyra, és kivett a fiókból néhány papír zsebkendőt, hogy letörölje arcáról a könnyeket. Miért kellett pont most visszamondania…? Épp, amikor úgy érezte, hogy semmi jó nem történik vele, erre most ez is…

Pedig az után, hogy a héten zsinórban három elutasító választ kapott a megpályázott munkahelyekről, biztosra vette, hogy ennél rosszabb már nem történhet – nos, úgy tűnik, ebben tévedett. Annyira várta ezt a hétvégét, amikor elmentek volna vidámparkba, moziba, sétálni… élvezni egymás társaságát, úgy, mint más párok szokták. Egy ideje ebből elég kevés jutott ki nekik. Persze, Briannah meg tudta érteni, hogy a tanulás és a munka mellett nagyon kevés szabadidő jut a barátjának – ezért nem is erőltette, hogy találkozzanak minden nap –, de hogy ezt a kis időt is inkább Carllal akarja eltölteni, az már tényleg sok!

Briannah úgy érezte, most ért véget a türelme. Akkor még nem szólt egy szót sem, amikor Tim egyik nyáron minden este a haverjaival lógott, amíg ő otthon ült és tévézett. Nem esett neki túl jól a mellőzés, de elfogadta, hogy a fiúk nem szeretik, ha a barátnőjük naphosszat a nyakukon lóg, és különben is, vannak témák, amikről a srácokkal jobban lehet beszélgetni. Aztán a lány akkor sem nyafogott, amikor a barátja két óra hosszat késett az egyik találkáról, mert elbeszélgették az időt a fiúkkal.

Ezt viszont már nem tudta elfogadni… hiszen annyira nagyon szüksége lett volna erre a napra, hogy ismét érezhesse, van értelme az életének, hogy nemcsak létezik, hanem él is… Tim miért nem tudja ezt megérteni?

A lány elhatározta, hogy nem fogja bekapcsolni a telefont a következő nap sem. Tim majd felkeresi személyesen, ha szeretne beszélni vele. És ha felkereste, akkor fel is út, le is út! Ha ennyivel fontosabbak neki a haverok, akkor legyen velük, őt pedig ne hitegesse tovább. Mert ennél az elhanyagoltságnál még az is jobb, ha nincs senkije…

***

Másnap reggel Briannah későn ébredt – nehezen tudott elaludni, estére egészen megfájdult a feje a sok sírástól. Első gondolata az volt, hogy te jó ég, elaludt, Tim pedig ki tudja, mióta várja… aztán, amikor meglátta a még mindig a számlapjára borított órát, eszébe jutott, hogy nincs miről lekéssen.

Kedvetlenül szedelőzködött össze, majd megmosakodott és lement a konyhába. Nem mintha jólesett volna neki a reggeli, de ahogy az édesanyját ismerte, előbb-utóbb úgyis feljött volna hozzá megkérdezni, mi a baj. Briannah pedig a legkevésbé sem akart magyarázkodni. Így is hallgatott már eleget amiatt, hogy nem sikerült sem az egyetemi felvételi, sem a munkakeresés… egyedül a párválasztását dicsérték – hiszen nem sűrűn lehet ilyen okos, szorgalmas fiút találni.

Amikor a lány belépett a konyhába, édesanyja épp az ebédhez készítette elő a hozzávalókat.

– Nocsak, hogyhogy ilyen későn? – kérdezte a nő. – Nem úgy volt, hogy Timmel találkozol?

– Valami közbejött neki – vont vállat Briannah, majd kinyitotta a hűtőt, hogy keressen magának valami reggelit.

– Sokat dolgozik – csóválta a fejét az édesanyja, a lányát pedig jóformán egy pillantásra sem méltatta. Briannah biztosra vette, hogy a mondat valahogy így folytatódott volna: „te pedig nem”, ha a nőből nem jön elő a tapintatosabb énje.

– Valahogy úgy – fűzte hozzá Briannah kurtán.

– Hogy megy neki az egyetem? – folytatta tovább a faggatózást az édesanyja. A lány kis híján felcsattant, hogy miért nem róla kérdez, de időben kapcsolt. Mégis, mi újat tudna neki mondani, amikor már egy hete ki se mozdult a lakásból?

– Jól – felelte kurtán, majd a tányérjára pakolt egy zsömlét, egy szelet sajtot és valami felvágottat, aztán a kész szendviccsel felment a szobájába. Semmi kedve nem volt tovább folytatni a beszélgetést.

A fotelben ülve lassan, étvágytalanul enni kezdett. Pillantása a telefonra tévedt, ami még mindig kikapcsolva pihent a fotel karfáján. Ismét elszorult a szíve, de furcsamód már nem kerülgette a sírás. Sóhajtott egyet, majd az ételt félretéve kezébe vette a mobilt. Pár pillanatig tanácstalanul bámulta, majd rányomott a bekapcsoló gombra.

Briannah nem nézett a kijelzőre – ha érkezett volna SMS-e, azt úgyis meghallja… de hiába fülelt, nem kapott új üzenetet. De mit is várt? Tim valószínűleg túl elfoglalt ehhez. Tudta, hogy nem kellene csalódottnak éreznie magát emiatt, de így is fájt neki a gondolat, hogy a barátját ennyire nem érdekli, ha megbántja őt.

Az étkezés befejeztével úgy döntött, hogy ha már egyedül maradt, azért csak kimozdul valahová – mondjuk a közeli hipermarketbe. Viszont sajnos nem maradt túl sok elköltenivalója. Igaz, a szüleitől kapott zsebpénzt, de nem túl nagy összeget – többet pedig csak akkor kért, ha valamire tényleg nagyon szüksége volt. Mivel nemrég vett új cipőt, úgy döntött, ezúttal gazdálkodik abból, ami a legutóbbi vásárlásából maradt.

Mit is lehetne abból a pár fontból venni? Egy jó órányi bolyongást követően besorolt az egyik kassza mögött kígyózó sorba egy olcsó, leárazott DVD-vel, néhány csomag chipsszel, és pár üveg alkoholos üdítővel – ennél többre nem telt, de legalább szerzett magának elfoglaltságot az estére.

Már majdnem rá került a sor, amikor valaki a vállára tette a kezét. Briannah hátrafordult, és amikor meglátta, ki áll mögötte, pár pillanatig csak meglepetten pislogott.

– Tim? Te hogy kerülsz ide? – bukott ki belőle a kérdés. Hiába határozta el, hogy sarkára áll a fiúval szemben, és be fog olvasni neki, most csak ezt a két mondatot volt képes kipréselni magából.

– A szüleid mondták, hogy itt talállak – magyarázta a fiú. – Próbáltalak hívni egy félórája, de gondolom, otthon felejtetted a telefonod.

– Nem felejtettem otthon – vágta rá a lány. Valóban nem a szórakozottsága miatt hagyta a szobájában a mobilját, csak ismerte magát annyira, hogy egész vásárlás alatt a hívást várta volna.

– Mindenesetre betettem a táskámba, most úgyis hozzám megyünk. – Tim ezt olyan határozottan jelentette ki, hogy a lánynak eszébe sem jutott tiltakozni. Különben is, tényleg nem árt elbeszélgetniük…

– Jól van – bólintott Briannah.

– Hmm… – vette ki a kosárból a DVD-t Tim, majd elgondolkodva átfutotta a borító szövegét. – Könyvben ezt olvastam – állapította meg végül.

– Valóban? – kérdezett vissza a lány. Csak remélte, hogy nem kezdi most bírálni az ízlését a srác – valahogy semmi kedve nem volt előadást hallgatni arról, mennyire rettenetes filmet választott.

– Aha. Nem volt rossz – vont vállat Tim, majd minden lelkesedés nélkül visszatette a lemezt a kosárba. – Visszaszaladok még egy kis üdítőért, majd fizetek én – azzal választ sem várt, csak eltűnt a sorok között.

– Köszi – morogta a lány, de Tim már nem hallotta. Szóval tényleg ennyire nem érdekli fiút, mennyire rosszul esett neki, hogy inkább a haverja társaságát választotta az előre megbeszélt programjuk helyett? Meg sem próbálta megölelni, megcsókolni… vagy a békülés jeleként legalább megjátszani neki, hogy bűntudata van.

Mire Briannah elkezdte kipakolni a cuccokat a pénztár szalagjára, Tim is visszatért a rágcsálnivalókkal. A lány kicsit hátramaradt, és szó nélkül figyelte, ahogy a barátja fizet, csak akkor állt mellé, hogy segítsen, amikor Tim már elkezdte a hátizsákjába rakodni a holmikat.

– Nincs nálam a bérletem – közölte a lány, hogy megtörje a hallgatást.

– Nem gond, Carl elvisz minket autóval – felelte Tim idegesítően nyugodt hangon.

– Remélem, jól éreztétek magatokat – szúrt oda Briannah. Legszívesebben azt mondta volna, hogy inkább hazamegy, de nem kér Carl szívességéből, csak nem akart ennyire gyerekesnek tűnni.

– Nem igazán – sóhajtotta a fiú türelmetlenül. – Szerettem volna megmagyarázni, mi történt, de mivel egyesek sértődötten letették a telefont, erre már nem maradt lehetőségem.

– Mert nem érdekelt – vágta oda Briannah. Hihetetlenül igazságtalannak érezte, hogy Tim még őt hibáztatja, amikor teljesen jogosan háborodott fel.

– Akkor meg ne piszkálódj, légy szíves – lendítette a hátára a táskát a fiú. Mondandójából nem hallatszott ki harag vagy szemrehányás, viszont ez a túlzott érdektelenség még jobban felbosszantotta Briannah-t.

– Igen, mert azt csak neked szabad, ugye? – vágott vissza dühösen.

– Ne drámázz, Bri. Hidd el, én sem szívesen mondtam vissza a mai programot, de ez tényleg fontos volt. Tudom, mennyire vártad… – kezdett magyarázkodni a fiú, de Briannah leállította.

– De te nem annyira – vágott vissza. Szerette volna ebbe a mondatába sűríteni a csalódottságát, fájdalmát, a sérelmeit, de sírásba fúló hangja inkább szánalmassá és gyerekessé tette.

– Ne mondj ilyeneket – tette Tim a vállára a kezét, de Briannah ellépett tőle. – Figyelj, tudom, hogy dühös vagy, méghozzá jogosan, de ne itt beszéljük meg, jó?

– Nem vagyok benne biztos, hogy meg akarom beszélni – fordította el a fejét a lány, hátha így Tim nem veszi észre, az arcán legördülő könnycseppeket.

– Dehogynem – szólt határozottan a fiú. – És töröld meg az arcod, már így is túl sokan néznek minket – azzal jelezve, hogy a témát befejezettnek tekinti, elindult a kijárat felé. Briannah egy pár pillanatig tehetetlenül ácsorgott, majd belátva, hogy ha most faképnél hagyná a fiút, az gyáva megfutamodás lenne a részéről, inkább a nyomába eredt.

A parkolóban nem kellett sokáig keresnie, hová mehetett Tim – Carl förtelmes, zöld autóját ezer közül is könnyedén ki lehetett szúrni. Briannah vett egy nagy levegőt – még mindig feldúlt volt, de akkorra már elmúlt a sírhatnékja –, majd odasétált a fiúkhoz.

– Szia, Bri – köszönt Carl, de a lány az üdvözlést csak egy biccentéssel viszonozta. – Ne haragudj, hogy belerondítottam a programotokba, csak közbejött egy kis baleset…

– Semmi gond, igazán nem számít – vetette oda Briannah gúnyosan.

– Carlék házában csőtörés volt, és ki kellett mindent pakolni az alagsorból – magyarázta Tim. Tudta, hogy a barátnője így, a srác előtt úgysem vág a szavába.

– Ez igazán szörnyű. – A lány meg sem próbált úgy tenni, mint aki komolyan sajnálja a dolgot.

– Csak kár, hogy nem fulladtam bele, mi? – nevette el magát Carl. – Figyelj, tényleg ne haragudj, de a szerelők csak hétfőn tudnak jönni, addigra meg minden tönkrement volna a vízben.

Briannah erre csak vállat vont. Tisztában volt azzal, hogy ebből a vitából úgysem jönne ki jól, akkor meg minek erőlködjön? Legszívesebben kikérte volna magának ezt a kioktató hangnemet, viszont arra tippelt, hogy Tim nem az ő pártját fogná. Még a végén azt hoznák ki, hogy ő az önző dög…

– De elég gyorsan végeztünk, nem volt sok cucc – tette hozzá Tim.

Tehát Carl egyedül is könnyen megoldotta volna, vonta le a következtetést Briannah, de ezt a gondolatát inkább megtartotta magának.

Húsz perccel később már a hűvös, szűk, lépcsőházi folyosón sétáltak, útban Tim albérlete felé. Briannah keserűen állapította meg, hogy két kezén meg tudja számolni, hányszor járt itt. Persze, nem tudta a fiút hibáztatni, amiért még nem ejtettek szót az összeköltözésről: miből, amikor a barátnőjének még nincs munkája? Már az is elég kellemetlen volt a lánynak, hogy a szülei pénzén élt, nem akart még Tim kevéske keresetén is élősködni. Viszont hogy még látogatóba is csak ilyen ritkán tudott menni… ez elszomorította.

A szűk, egyszobás lakást a srác kínosan tisztán tartotta, és mindent megtett, hogy otthonossá tegye. Igaz, ez Tim számára pusztán annyit jelentett, hogy kirakott a falra néhány szebb autós képet, a dohányzóasztalra rátett egy otthonról hozott, ezer éve divatjamúlt terítőt, illetve az egyetlen szobanövényét, a hatalmas levelű monsterát is lelkiismeretesen gondozta.

A lány kelletlenül nézett körül – bár tudta, hogy neki van igaza, mégis elszorult a szíve a gondolatra, hogy többet nem jöhet majd ide, ha vége lesz… Vége lesz?

Most ott állt a fiú lakásában, megtehette volna, hogy egyszerűen csak beolvas neki, utána végleg elhagyja, de képtelen volt megszólalni. Tim sem kezdeményezett társalgást, csak elkezdte kipakolászni hátizsákjából a vásárolt holmikat.

– Ülj le a szobában, mindjárt jövök – utasította a lányt, aki szó nélkül engedett a parancsnak, helyet foglalt a régi, kopott kanapén, és hallgatta a fiú neszezését. Még ha nem is látta őt, így is pontosan tudta, mit csinál: szépen a tálcára rendezi az üdítőket, kiszórja a tálba a chipset…

A lány elgondolkodott: mióta is vannak már együtt? Már lassan negyedik éve… annyira jól ismerik egymást, és olyan sok mindent átéltek már együtt… megéri ennek véget vetni egy sértődés miatt?

– Bri? – szólt rá a fiú, miközben óvatosan, hogy fel ne boruljanak az italok, az asztalra helyezte a tálcát.

– Semmi, csak elbambultam – vont vállat a lány, majd automatikusan elfogadta a kezébe nyomott poharat. Tim a citromízűből töltött neki… persze, hiszen ez a kedvence.

– Ne haragudj – kezdte Tim ismét –, tudom, hogy hibáztam, de…

– De egy cseppet sem bánod, igaz? Bármelyik esetben valamelyik haverodat választanád helyettem! – csattant fel a lány. A lassan csillapodó haragja most újból fellángolt.

– Tényleg nem bánom, mert értem is megtették volna. Carl egyedül nem boldogult volna, és senki más nem ért rá – magyarázta a fiú türelmesen.

– Te sem értél rá! Látod, a többiek képesek voltak azt mondani, hogy nekik már van programjuk!

– Anthony másik városban van éppen, Franknek pedig ma van a kórházi gyakorlata, amiről nem hiányozhat. Hármunk közül egyedül én tudtam menni – mondta tovább Tim, még mindig higgadtan.

– Minek, amikor Carl mondta, hogy nem is kellett sok holmit kipakolni?

– Igen, viszont azokat a szekrényeket és polcokat egy ember nem tudta volna megemelni. És a régi, értékes bútoroknak nem tett volna jót, ha ott állnak két napig a vízben – igazította meg a szemüvegét Tim. – Bri, tudom, hogy készültél a találkára meg minden, de Carlnak tényleg szüksége volt a segítségemre.

– És szerinted nekem nincs szükségem rád? – fakadt ki Briannah sírós hangon.

– Most itt vagyok – tette a lány térdére a kezét Tim. – Holnap nem kell melóba mennem, egész nap együtt lehetünk, jó?

– Amíg nem szól egy másik haverod, hogy sürgős segítségre van szüksége, ugye? – gúnyolódott Briannah.

Tim erre lemondóan sóhajtott egyet, majd kivette a zsebéből a telefonját, amit látványos mozdulattal kikapcsolt.

– Látod, most már nem fog hívni senki.

– Micsoda megkönnyebbülés – fonta karját keresztbe maga előtt a lány.

– Van értelme békíteni téged, vagy inkább kezdjük nézni a filmet? – forgatta a szemét Tim, és mivel választ nem kapott, elindította a DVD-t, majd odaült a lány mellé a kanapéra.

Briannah olyan messzire húzódott tőle, amennyire csak tudott. Mi az, hogy nem akarja őt békítgetni? Mintha ok nélküli, gyerekes hiszti lett volna, amikor reklamált… Persze, lehet, hogy tényleg kicsit eltúlozta, de akkor is!

Nem is nézett a fiú felé, egészen addig, amíg meg nem érezte a srác simítását a kézfején. Erre akaratlanul is odafordult, és Tim szomorú, bűnbánó pillantásától elszorult a szíve.

– Bri… Ne haragudj, kérlek. Olyan ritkán találkozunk, élvezzük ki inkább ezt a kis időt – szorított rá finoman a lány kezére Tim, majd kedvesen hozzátette. – Nagyon hiányoztál.

– Kár, hogy ezt nem nagyon veszem észre – fordította el a fejét Briannah.

– Ne butáskodj! – húzódott közelebb barátnőjéhez a srác, és óvatosan a vállára tette a kezét. Briannah fejében megfordult, hogy el kellene magától taszítani a fiút ismét, de… túlságosan jólesett neki ez az érintés. – Szeretlek, és tudom, hogy milyen nehéz ez az időszak most neked.

Honnan tudhatnád, ha sosem tapasztaltad?, gondolta magában a lány, miközben konokul hallgatott.

– Minden rendbe fog jönni, higgy nekem! Bízom benne, hogy túljutsz a mélyponton, és segítek, ahogy tudok. Nagyon kevés a szabadidőm, te is tudod, és ezt a keveset kell felosztanom mindenki között, aki fontos nekem. Értsd meg, kérlek! Attól, hogy nem csak veled foglalkozom, nem jelenti azt, hogy nem érdekelsz! – Tim átkarolta a lány vállát, majd magához vonta őt. Briannah hagyta magát, rádőlt a fiú mellkasára. Annyira jó volt így, annyira ismerős… és bár nehezen hitt a barátjának, mégsem maradt ereje tovább tiltakozni.

– Mit terveztél mára? – kérdezte rekedtes hangon a lány, érezte, ahogy könnyei a srác pulóverébe ivódnak.

– Amit te szeretnél. Megnézzük a filmet, összebújunk, rendelünk pizzát… jó? – simította meg Briannah haját Tim. – Ma itt alszol, holnap pedig beülünk valahová.

– Rendben – bólintott a lány. Nem érezte úgy, hogy minden rendbejött, még mindig szomorú volt, de… tényleg, olyan kevésszer vannak együtt, miért kellene ezt a néhány alkalmat is duzzogással megmérgezni? Még így is Tim volt az egyetlen jó dolog az életében… hogy dobhatná el magától?

– Köszönöm. Tényleg hiányoztál… – szorította őt magához még jobban Tim, mire Briannah halványan elmosolyodott.

– Te is nekem, Tim… Te is nekem.

Vége

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.