Félig üres

A fények nem szivárogtak át a vastag bársonyfüggönyön, de Saga bebújt mögé, és felmászott a párkányra, hogy nézhesse őket. Szép volt innen a kilátás. Ilyen magasságból a karácsonyi vásár azt az illúziót keltette benne, mintha tündérek ünnepségét látná, nem pedig egy jól bevált kapitalista fogást annak érdekében, hogy minél több pénzt húzzanak le értelmetlen kacatokért a naiv vásárlókról. A mindenhová felaggatott karácsonyi égők szentjánosbogárrajként pislákoltak, az illúziót csupán a ragadós, cukormázas karácsonyi dalok rombolták. Most épp a Last Christmas szólt, bár Saga ezt inkább csak sejtette, mint hallotta, az ablakon alig szűrődött át valami belőle. Az üvegből tömény ablaktisztító szag áradt, amit gyümölcsös aromával próbáltak elnyomni, de a lány nem tudta volna megmondani milyen gyümölcsével. Ahhoz túl műanyag volt. Azt viszont biztosra vette, hogy az ablakokat aznap pucolták, még a porszemek is hanyatt vágódtak rajtuk, olyan tisztán csillogott mindegyik. Saga kényszert érzett rá, hogy belerondítson ebbe a kínos tökéletességbe, és végighúzta rajta a mutatóujját, zsíros vonalat hagyva mögötte. Aztán mindkét tenyerét az üvegre tapasztotta, mint a kisgyerekek a kirakatokra, amikor nagyon akarják az új modellvasutat.

Saga sosem akart modellvasutat, és mást se nagyon. Talán alacsony igényeket támasztott a világhoz, de még az is az ölébe hullott, ami épp csak egy kicsit érdekelte. Csupán a kisujját kellett mozdítania, pár jól kiválasztott szóval bármit elért, és sosem szenvedett meg igazán semmiért vagy senkiért. Egy kivétellel.

- Még mindig itt vagy?

A függöny csak tompán engedte Torsten hangját, de a lány ismerte már jól: száraz, rekedt basszus, cigaretták és nagyvárosi szmog ki tudja hány éves munkája csiszolta ilyenre. Most a szokottnál is hűvösebben szólt.

- Itt - válaszolta Saga, akaratlanul is felvéve ugyanazt az érzelemmentes hangtónust.

- Menj el.

- Hideg van.

- Költözz a mediterránra, ha kánikulát szeretnél.

A lány mérgesen szusszant egyet, amitől széles párafelhő képződött az ablaküvegen. Torsten hangulata kivételesen borongósnak tűnt - talán a karácsonyi vásár rontotta le ennyire, talán a fagy. Hideg feszültség telepedett a szavaikra, az a bizonytalan fajta, ami heves veszekedések után lebeg a levegőben, amikor egyik fél sem biztos, melyikük a hibás, és mindkettő vár, mert talán - remélhetőleg - a másik korábban bocsánatot kér. Ők nem veszekedtek, szóban legalábbis biztos nem. Sohasem veszekedtek igazán, kiabálás helyett szívesebben fordultak az épp ideálisnak tűnő passzív-agresszív magatartásformához. Most még erre sem került sor, valami viszont határozottan nem stimmelt. Bár Saga őszintén kételkedett benne, hogy egy olyan kapcsolatban, mint az övék, stimmelhet egyáltalán bármi.

Leereszkedett a párkányról, és előmászott a függöny mögül. Gyakran bújt el ide. Mindig jobban szerette a kisebb, zugszerű helyeket, a lakosztályt pedig túl nagynak találta az ízléséhez, önmagában nagyobb lehetett, mint a családja háza. A bútorok viszont kétségkívül gyönyörűek voltak: nem túl modernek, de nem is a retro-őrület jegyében készültek, inkább klasszikus formákat hordoztak, borostyánleveles motívumokkal faragták ki, és sötét bársonykárpitba húzták őket, ami nyugodt harmóniában állt a madártejsárga damaszt tapétával. A szoba minden négyzetmilliméteréből sugárzott, hogy a felső tízezer tagjait hivatott kiszolgálni, de még mindig nem ez volt a legdrágább a hotelben. Azt Saga csupán egyszer látta, aztán soha többé. Torsten nem szerette azt a lakosztályt. Nem mintha nem engedhette volna meg magának, de azt állította, túl modern, túl szögletes és túl steril az ízléséhez. Ő pedig sosem rajongott a modern dolgokért. Saga néha eltöprengett, ha a férfi annyira utál mindent, ami mai, akkor őt vajon miért kedveli. Aztán általában arra a következtetésre jutott, hogy Torsten valószínűleg egyáltalán nem kedveli, csupán azért tartja, mert ezt is megengedheti magának, mint ahogy voltaképp mindent.

- Mit keres rajtad az ingem? Vannak saját ruháid - jegyezte meg a férfi, ahogy az ólom függönykarikák csikordulására felnézett a laptopjáról, csak egy pillanatra.

- Miért, nem áll jól? - Saga nagy lendülettel fordult körbe. Az ingujjak arcul csapták, ahogy megállt, ami jelentősen rontott a mozdulat eleganciáján.

- Tinédzser vagy - közölte fásultan Torsten, tekintetét a képernyőre szegezve. - Persze, hogy minden jól áll. A kabát különösen, úgyhogy öltözz fel rendesen, és menj haza.

A lány elhúzta a szája szélét, de azért magához vette a holmijait. Nem kerülte el a figyelmét, hogy a menj el időközben menj hazára módosult, ami egy fokkal kevésbé tűnt durvának, de azt nem tudta eldönteni, hogy is érinti pontosan ez a változás. A lényeg voltaképp ugyanaz maradt: takarodj innen.

- Úgy kezelsz, mint valami szajhát - állapította meg a lány, ahogy áthúzta a vastag, kötött pulóvert a fején, majd kiszabadította alóla a haját.

- Úgy viselkedsz - válaszolta Torsten a laptopjának, majd gondterhelten végigsimított enyhén kopaszodó fején. Sagának nem kellett sokat tűnődnie, hogy rájöjjön, a mozdulat nem neki szól, hanem a valaminek, ami épp elfoglalja most a képernyőt, légyen az a svéd korona aktuális árfolyama, vagy levél egy problémás alkalmazottól. Utóbbiból mindig akadt néhány, és a férfi sokat szidta őket, de a lány sokszor elgondolkozott rajta, a hibát tényleg az alkalmazottakban kellene-e keresnie. Egyikükkel találkozott is, amikor a férfi épp nem tudta őt félretenni, így Torsten vidékről felutazott unokahúgát kényszerült alakítania. A fickó a végletekig megdöbbent attól, hogy létezik olyan rokon, aki önként szóba áll a főnökével, talán még az igazság sem taglózta volna le ennyire. Bár, hogy ez pontosan mi lenne, azt Saga nem tudta megfogalmazni.

Hozzászokott már, hogy Torsten többnyire csak levegőnek nézi, ettől függetlenül mégis keresi a társaságát. Néha csak a puszta jelenlétére tartott igényt, és megszólalni sem hagyta, hogy ne zavarja, amíg dolgozik, de ritkán küldte el. Saga sosem értette, mire jó ez, annyira jutott, hogy Torsten talán retteg az egyedülléttől, és ő az egyetlen személy, aki hajlandó elviselni órákon át, emellett képes huzamosabb ideig csendben is maradni. A lány nagyjából úgy érezte, mintha a kapcsolatuk egy hosszan elhúzódó betegség lenne, amiből már megváltás lenne a halál, de ismeretlen okokból kifolyólag még mindig tart.

- Gondolsz néha rám úgy, mint egy emberi lényre? - kérdezte, miközben belebújt a kabátjába.

- Mivel az vagy - mormolta Torsten.

- Úgy értem, mint egy élő, érző lényre.

- Most az érdekelne, hogy tisztában vagyok-e az alapvető emberi funkciókkal? Segítek: igen.

Saga mély levegőt vett, és visszafojtotta magában a kényszert, hogy hozzávágjon valamit a férfihoz.

- De… valaki is vagyok neked, vagy csak… valami?

- Ne misztifikálj túl mindent. Persze, vagy valaki, de ez nem jelenti azt, hogy olyan hihetetlenül szeretetreméltó teremtésnek tartanálak. Most már elégedett vagy?

Saga nem volt elégedett, sértettnek érezte magát, és dühösnek. Nap mint nap csalódott másokban, de dühös ritkán lett, most viszont homályos lencsét tartott a gondolatai elé a harag.

- Csak te nem értékeled a társaságom - mondta az ingerültségtől remegő hangon. - Engem mindenki meg akar szerezni. Mindenki.

- És gondolom, nem is kell sokat törniük magukat a cél érdekében - vont vállat Torsten.

Saga sebesen mellette termett, és tiszta erőből képen törölte a férfit. A laptop a földre zuhant, a lány pedig fájdalmasan húzta vissza magához a kezét. Mintha tengernyi tűvel szurkálták volna a tenyerét, biztosra vette, hogy milliószor jobban sajog, mint Torsten arca. A férfi nem is kapott a fejéhez, csak felvette a laptopot, megforgatta, hogy ellenőrizze, működőképes-e, majd visszatette a térdére, és megviselt sóhajjal fordult vissza a munkájához.

- Ezzel nem sokra mész - jegyezte meg. - Semmivel sem vagyok jobb, mint te, ezt beismerem, de ha nem lenne igazam, akkor te nem lennél itt. Akkor sem, ha szép bókokra várnál, azokat megkapod máshol. Mindketten tudjuk, miről szól ez az egész.

Saga megsemmisülten pislogott a halványpiros foltra a férfi arcán, és képtelen volt elhinni, hogy kicsit sem fáj. Nem tudta, alkalmas lenne-e az időpont, hogy sírva fakadjon, és azt sem, szerinte miről is szól „ez az egész”, így inkább nem reagált semmit. El akarta mondani, mennyire unalmas is Sagának lenni, olykor már-már kínszenvedés, és Torsten az egyetlen, aki bármennyire is megérti. De most úgy tűnt, ez végeredményében csak butaság, hazugság, amivel saját magát csapja be. Mindig mindenki úgy ugrált, ahogy ő fütyült, egyedül Torstenre nem köthetett képzeletbeli madzagokat, amelyeken kedve szerint rángathatta volna. Amióta ismerte, úgy érezte, ő tényleg közel áll hozzá, és azt hitte, ami közöttük van, minden rossz ellenére valahol jó, működik. De nem működött igazán, ugyanazokat a köröket járták újra feleslegesen, és erről még csak szólni sem tudott.

- Annyira utállak - mondta helyette.

Egyszerű mondat volt, amit sokféleképpen lehetett közölni. Néhányan voltaképp szeretetből mondják, mások csak a veszekedés hevében, néhányan szomorúságból. Sagának csak úgy kicsúszott a száján, csendesen, talán még meglepetten is, amolyan megvilágosodás-szerű háttértónussal, mint amikor valaki hosszas gondolkodás után érti meg csak a vicc poénját.

Nem várt választ, és nem is nézett a férfira, csak kezébe kapta a csizmáját, és zokniban szaladt ki a folyosóra, hogy minél előbb háta mögött tudhassa a lakosztályt. A csizmát ráér felvenni a liftben.

Közel egy éve ismerték már egymást. Akkor is tél volt, amikor először találkoztak, az idő viszont túl hideg a hóeséshez. A karácsonyi felhajtás akkor már véget ért, és az égők, mikulások és rénszarvasok helyét az ötven-hetven százalékos leárazásokat hirdető táblák vették át a kirakatokban. Ideális vadászterület egy kamaszlánynak. Saga épp betöltötte a tizenhetet, így a születésnapi és a karácsonyi pénze is rendelkezésére állt, hogy eltapsolja. Ezzel a szándékkal indult neki, de egy boltba se lépett be. A kifosztott üzletek látványa már kívülről is lehangolta, és a saját tükörképe sem derítette fel, amikor épp visszanézett rá valamelyik kirakatüvegről. Az arca nyúzott volt, a szeme felpüffedt a kialvatlanságtól, a sokadik szilveszteri after pedig egyáltalán nem hiányzott már az egészségének. A gyomra fájt, a torkát szorongatta a hányinger, és úgy érezte, mintha hártyát húztak volna a szeme elé. Akkor először gondolkozott el igazán az életén, és akkor először tudatosult benne, hogy valamit nem jól csinál.

Addig azt tett, amihez épp kedve szottyant, mindig tudta, mikor mit kell mondania, hogy bármit megkapjon, vagy épp megússzon. Szép volt és elegáns, minden mozdulatába bele tudott cserkészni valami előkelőséget, ami látszólag mélyről fakadt, de igazából hosszas gyakorlással sajátította el. Ártalmatlannak tűnő, aprócska pókra hasonlított, amitől senki sem fél, pedig a mérge halálos, és ha valaki a hálójába ragad, onnan többé ki nem kerül.

Nem szeretett játszani másokkal. De tudott. Az eleinte gyerekes csínyként induló manipulációs kísérletei idővel viszont valami egészen mássá váltak. Úgy érezte, hatalom van a kezében, ezt a hatalmat pedig vétek lenne veszni hagynia. Ha királynő lehet mindenki felett, akkor miért ne válna azzá? Érdekes játékok voltak ezek, néha veszélyesek is. Egy kezén meg tudta volna számolni hány nőnemű lény viszonyul hozzá pozitívan: kettő, az anyja és a bátyja felesége. Viszont a fiúk, a fiúk mindig rajongtak érte. Aztán már nem csak ők. Ahogy egyre inkább emlékeztetett felnőtt nőre, mint kamaszlányra, úgy ejtette zavarba sorra a tanárait, az osztálytársai apukáit, a bolti eladókat, ő pedig kezdett hozzászokni ehhez a szerephez, néha egészen élvezte is a helyzetét. Egy idő után viszont már nem akart semmit, csak azért játszott, hogy bosszantson másokat, vagy épp bizonyítson valakinek. Mintha a méreg, amit addig csak másokba fecskendezett, most belülről kezdte volna marni, míg semmi nem maradt belőle az üres kitinvázon kívül. Kihasznált másokat, mert megtehette, és még ha bűntudatot nem is érzett emiatt, mást igen: magányt. Teljesen egyedül járt-kelt a világban, amit ő pusztított ki, és most, hogy már egyetlen ellenfele sem maradt, nem tudott mihez kezdeni. Csak leült egy télire idétlenül benejlonozott szökőkút padkájára, felhúzta a lábát, és a térdére hajtotta a fejét. Arra gondolt, hogy el akar tűnni innen, és olyan helyre kerülni, ami nem ilyen üres, nem ilyen szürke, nem ilyen kiszámítható.

A másnaposság és a kimerültség együttes erővel hajtotta uralma alá, és el-elszunyókált, csak a fagy térítette mindig magához, ahogy végigszántott a sípcsontján. De hiába fázott, nem akart hazamenni, nem akart tanulni másnapra, és nem akart találkozni az osztálytársaival soha többé. Még az is megfordult a fejében, hogy világgá megy, csak így, ha már úgyis egy kisebb vagyont hurcol a zsebében, de nem vitte rá a lélek, hogy felkeljen. Így összekuporodva legalább a lábujjait is nagyobb biztonságban tudta.

Először észre sem vette, hogy valaki megkocogtatta a vállát, csak akkor eszmélt fel, amikor egy ismeretlen arc úszott a látóterébe. Riadtan egyenesedett ki, és mérte végig az idegent, aztán némileg megenyhült a testtartása. A férfi ruhái túl drágának látszottak ahhoz, hogy hajléktalan legyen, aki apróért akarja zaklatni, a tekintetében pedig semmi gyanús, tenyérbe mászó kedvesség nem ült, hogy attól kelljen tartania, esetleg leteperi. Az idegen már egyértelműen túllépte az ötödik ikszet, Saga érzetre mégis fiatalnak találta. Azokra a filmszínészekre emlékeztette, akiknek meglepően jól áll a kor, a hajuk már erősen őszbe fordul, a vonásaik viszont csak egyre keményebbé válnak az idővel. Nem lassulnak le, nem híznak meg, nem lesznek öregek. A lányt valahol meg is lepte, hogy a valóságban is lát ilyen személyt, nem csak a tévében. A férfi határozottan sármos volt, a szemében pedig nagyjából annyi kedvesség ült, mint egy rutinos hóhéréban.

- Történt valami? - kérdezte szárazon. A hangja nem volt sem érdeklődő, sem kíváncsi, és véletlenül se együtt érző, csupán tárgyilagos.

Saga megrázta a fejét.

- Rossz ember vagyok - közölte a hidegtől össze-összekoccanó fogakkal.

Tudta, hogy bárki más, akár idegen, akár ismerős, valószínűleg kész listát állított volna fel arról, hogy valójában miért is jó ember, és hogy ennyi idősen talán azt sem tudja még, mi a rossz, ezért nyilván butaságokat beszél. Ez a férfi csupán bólintott, jelezvén, hogy értette és tudomásul vette az információt, majd a kezét nyújtotta.

- Szintén - tette hozzá, és felhúzta a kútpadkáról a lányt.

Saga lába alig-alig engedelmeskedett. A lány kezdett gyanakodni, hogy mégiscsak búcsút mondhat a lábujjainak, de nem állt meg, tartotta a férfi tempóját, és úgy kapaszkodott a karjába, mint fuldokló a mentőövbe. Néhány perccel később egy méregdrága kávéházban, egy bögre csakugyan méregdrága kapucsínó gőzében melengette a kezét. Mentőöv helyett már inkább őrangyalként látta a vele szemben helyet foglaló, már nem is annyira idegent.

Torsten olyannak bizonyult, amilyennek sejtette. Egy kedves szót sem szólt hozzá, de nem is hazudott, és Sagát ezzel leginkább a kinti időjárásra emlékeztette: zord volt, kegyetlen, de tiszta. És épp nem sietett sehová, így meghallgatta a lányt, bár arról, hogy szívesen tette-e ezt, vagy sem, talán mindkettejüknek kétségei voltak. Nem vigasztalta, amikor sírva fakadt, csak rendelt egy újabb csésze kapucsínót, amikor elfogyott az előző.

Saga soha életében nem beszélt még ennyit. Minden sérelme egyszerre fakadt ki belőle, mint a genny egy elfertőződött sebből. Beszélt a játékairól, mindenkiről, akit valaha is átvert, és a szavai minden esettel egyre súlyosabbá váltak. A kávéház viszont nem tartott nyitva örökké, és ismét az utcára kényszerültek. Saga nem mondta, hogy nem akar hazamenni, Torsten viszont magától is rájött, így nemsokára egy ötcsillagos szálloda legelegánsabb lakosztályában hallgatta, hogyan süpped a lány egyre mélyebbre az önutálat mocsarában.

A történetek viszont lassan kérdésekké változtak, ahogy Sagában egyre inkább tudatosult a környezete, és noha a férfi nehezen beszélt magáról, annyit sikerült kihúznia belőle, hogy Torsten addig vidéken dolgozott, és épp aznap utazott le Stockholmba, hogy intézkedjen a cége részleges áthelyezésével kapcsolatban. Elmondta, hogy nulláról indult, egy kis vállalkozással kezdte annak idején, hogy mindig csak magára támaszkodott, és most már voltaképp azt csinál, amit akar, övé a világ. Sagának viszont ez a világ sem tűnt sokkal boldogabb helynek a sajátjánál, épp ellenkezőleg. Először érezte úgy, hogy nincs egyedül a bolygón, nem ő az egyetlen, aki ekkora ürességben tengeti a mindennapjait, és ha más okból kifolyólag is, de valahogy mégis egy cipőben járnak. Mégis azt hitte, soha többé nem fognak találkozni, és hogy talán csak buta álom az egész, amiből másnap reggel majd felébred otthon, és minden ugyanolyan rossz lesz, mint előtte.

Nem lett igaza. Bár reggel igazán nem bánta volna, ha nem a hosszú beszélgetés alatt elgémberedett, és a fagytól egyébként is sajgó lábán kell hazacaplatnia, hanem egyszerűen csak odateleportál. Torsten felajánlotta ugyan, hogy hív neki egy taxit, de a lány nem akarta, hogy a szülei kérdezősködjenek, ezért inkább visszautasította. Két napot töltött csupán bizonytalanságban, a harmadikon a férfi felhívta, hogy találkozzanak, és Saga egy percig sem gondolkodott, mielőtt beleegyezett. Addig kicsit úgy érezte, az egész csak gyerekes, egyoldalú ragaszkodás a részéről egy idegenhez, aki jókor volt jó helyen, és meghallgatta, de úgy tűnt, mégsem. A férfi ugyanolyan hűvös, távolságtartó törődéssel szólt hozzá, mint pár nappal korábban, csak a lakosztály változott. Saga akkor nem fordított különösebb figyelmet a berendezésre, de később még számtalan alkalma jutott rá, hogy mélyen az eszébe vésse.

Élvezte, hogy Torsten nem gabalyodik a hálójába, hogy őt képtelen irányítani, hogy végre valaki átlát rajta. A férfi néha kegyetlenségbe hajló modora pedig többnyire hidegen hagyta, legalábbis eleinte. Egymással hamar megbarátkoztak, de a gondolathoz, hogy hébe-hóba megejtett beszélgetéseken vagy éppen csenden kívül többet is akarnának egymástól, mindkettejüknek fel kellett engednie. Másnak viszont később sem beszéltek egymásról. Saga sosem tudta, mennyire tartja ezt jó ötletnek, tisztában volt vele, hogy egészségtelenül nagy közöttük a korkülönbség, és bárminek is lehetett nevezni, ami közöttük folyt, az inkább tűnt szükséges rossznak, mint jónak. Viszont Torsten távolságtartása és megjegyzései ide vagy oda, mégsem akarta otthagyni. Kettejük közül amúgy is őt viselte volna meg inkább, ha nem találkozhatnak többet.

Fogalma sem volt, mihez kezdjen. Ostobának érezte magát, ahogy céltalanul bolyongott az üzletsor mellett, némelyik előtt elidőzve egy darabig. Semmi nem érdekelte, semmi nem tetszett neki, utálta, hogy nem egy a lemmingként vonuló vásárlóhadsereg katonái közül, utálta, hogy képtelen örülni, és végképp utálta a karácsonyi vásárból kiszűrődő Happy Xmast, amitől már a gyomra is felfordult. Miért érezte úgy eddig, hogy az életén bármit is javíthat egy ötvenes milliomos, aki többnyire magasról tesz rá? Ugyanolyan egyedül érezte magát, mint előtte, ugyanolyan üresnek, és a személyisége is ugyanúgy rothadt, mint korábban. Talán egy cipőben jártak, de ez korántsem garantálta, hogy képesek pozitív hatást gyakorolni a másik életére. Sőt, valószínűleg az addiginál is mélyebbre húzták egymást.

Talán nem kellett volna elfutnia, legalábbis nem így. Most még egy kört futhat, ha véglegesen szakítani akar. Szakíthat egyáltalán, ha abban sem biztos, hogy kapcsolatnak minősül-e, amit Torstennel folytat? Sokszor kérdezte magától, mi van közöttük. Valami, válaszolta néha. Semmi, válaszolta máskor. Utóbbi esetnél általában különösen magányosnak érezte magát, és azt kívánta a semmi tényleg valami lenne. Ilyen napokon a világ a szokottnál is inkább tűnt úgy, mintha arctalan bábokkal lenne tele, és ők ketten lennének csak igazi élő-lélegző lények. De ez butaság volt, sehová nem vezetett, hogy egymás nyaknál lógnak, csak újabb elemet kapott az életébe, ami rendszeresen kiborítja, és lassacskán a sírba viszi. Jobb lett volna, ha vége, de valahogy még mindig nem tudta rávenni magát, hogy visszamenjen a szállodába. Még arra se, hogy elővegye a telefonját és felhívja a férfit, esetleg írjon egy üzenetet.

Talán ki is törölhetné a számát, aztán soha nem reagálna többet a hívásaira. Megtehetné, Torsten értene belőle, és valószínűleg nem is keresné az első pár próbálkozás után. Saga keze mégsem mozdult, ökölbe szorulva pihent a zsebében, amióta csak kilépett az utcára. A kesztyűjét a szállodában felejtette, de eszében sem volt visszamenni érte. Elfért ott. Ha Torstent zavarja, akkor felőle akár ki is hajíthatta, azzal sem hatotta volna meg különösebben. A nagy érdektelenségben viszont mégiscsak torkába telepedett a sírhatnék, és kezdte úgy érezni, mintha kiszaladt volna alóla a talaj, és most csak zuhanna, zuhanna a semmibe.

Egy kéz nehezedett a derekára, óvatosan, majdhogynem félénken. A lánynak nem kellett felnéznie, hogy tudja, ki áll mellette, de a mozdulat maga idegen volt számára. Torstent korábban semmi sem tudta volna rávenni, hogy a ragaszkodás bármi jelét mutassa felé nyilvános helyen. Mindenki más szemében idegeneknek számítottak eddig, és Saga most kicsit azt kívánta, bárcsak egymáséban is azok lennének.

- Holnap vége ennek a cirkusznak - jegyezte meg a férfi. Szinte csevegő hangon beszélt, ami egyáltalán nem volt jellemző rá, így a lány gyanakodva sandított rá. Nem találkozott a tekintetük.

- Cirkusz…? - kérdezte, és egészen meglepte, hogy a hangja a tervezett fásult helyett inkább türelmetlenül cseng.

- A karácsonyi vásárnak - pillantott hátra Torsten. - Kezd rettentő bosszantóvá válni.

- Lehet.

- Azt hittem, neked sem tetszik.

Saga nem válaszolt egy darabig. Magában mélyen egyet értett, holott egyáltalán nem akart egyetérteni. Nem akarta, hogy bármi közös legyen bennük, és haragudott a férfira, nagyon is haragudott, mégsem vitte rá a lélek, hogy elmozduljon, vagy bármit is mondjon. Torsten várt egy darabig, majd a lány elé nyújtotta a szállodában felejtett kesztyűjét.

- Ezt otthagytad - fűzte hozzá.

Saga habozott, aztán végül egyenesre hajtogatta ökölbe szorult ujjait a zsebében, kiemelte a kezét, majd hagyta, hogy a férfi ráhúzza a kesztyűt. Mint egy ötévesnek. A lány kicsit meg is rémült, mennyire jólesik neki, hogy törődnek vele. Főként, hogy ez az ember törődik vele.

- Mik a terveid karácsonyra? - kérdezte halkan, szavait a csizmához intézve a kirakat mögött.

- Úgy teszek, mintha nem létezne ilyen ünnep a világon, és idegeskedem, amiért semmi sincs nyitva - válaszolta Torsten. - Mi a helyzet veled? Család?

- Nem - rázta meg a fejét Saga. - A szüleim a bátyámékkal akarják tölteni a Karácsonyt Amerikában. Holnap este utaznak, és vissza se jönnek huszonhetedikéig.

- Te nem mész - állapította meg a férfi. - Miért?

- Félek a repülőktől - vont vállat a lány. - Úgyhogy valószínűleg majd én is úgy teszek, mintha nem lenne karácsony.

- Tehetnénk úgy együtt. Saga a kirakatüvegnek hajtotta az arcát. Nem akart válaszolni, és nem is tudott volna. Azt sem volt képes eldönteni, haragszik-e egyáltalán még, vagy Torsten pillanatnyi figyelmessége miatt rögtön elpárolgott a mérge. A férfi nyilván nem akarta, hogy bárminek is vége legyen közöttük, de a lány ezt nem értette teljesen. Eddig szinte mindent ráhagyott, nem piszkálta, épp ellenkezőleg. Saga most először érezte úgy, hogy a férfi számára is fontos a létezése, nem csak fordítva. Eddig mindig mintha csak unalmas óráira tartogatta volna, azokon kívül pedig egyáltalán nem érdekelte.

- Saga. - Torsten a lány tarkóján nyugtatta a kezét, és talán ez volt az első alkalom, hogy viszonylag kedves tónusban mondta ki a nevét. Cserébe viszont nem túl türelmesen.

- Mi az? - kérdezte a lány.

- Válaszolj.

- Nem akarok.

- Válaszolni, vagy velem karácsonyozni?

- Válaszolni.

Torsten sóhajtott, és szintén a kirakatüvegnek dőlt. Egy darabig csak fürkészte Saga arcát, aztán végül megszólalt:

- Tudod, már egy ideje meg kellett szakítanom a kapcsolatomat a rokonaimmal - mondta. - Az emberek általában nem kedvelnek engem.

- És ez meglep?

- Nem - rázta meg a fejét a férfi, és mintegy szórakozottan végigsimította a lány arcát. - De te más vagy.

- Áh.

- Nem akarom, hogy utálj. Nem bánom, ha mindenki más a pokolba kíván, de te ne.

Saga bólintott, a haragja pedig kezdett végképp elmúlni. Ha utálta is kicsit Torstent néha, sosem igazán, csak annyira, amennyire magát szokta. Eszébe jutott, hogy a dalokban mindig arról énekelnek, a másik a hősszerelmes jobbik fele, és arra gondolt, hogy rá valószínűleg sosem gondolna így senki. Rosszabbik lehetne, ahhoz nem kellene megerőltetnie magát, jobbik viszont soha. És voltaképp ezt szerette Torstenben. Sosem állt fenn közöttük semmilyen morális szintkülönbség, így legfeljebb csak a másik fele lehetetett, a rosszabbik sosem. Viszont ritkán érezte, hogy bármennyire is összetartoznának. A férfi amúgy sem töltötte az ideje nagy részét Stockholmban, nem is akart felköltözni a fővárosba, így a lány mindig úgy érezte, a kapcsolatuk voltaképp ideiglenes, csak akkor számít, ha épp egy helyen vannak. Együtt karácsonyozni viszont nem ideiglenes, azt csak akkor szokás, ha komolyan gondolják. Saga vacillált, a bizonytalanságot szereti-e jobban, és hogy nem kell címkéket aggatniuk arra, ami közöttük folyik, vagy a címkét, amit Torsten most ezüsttálcán kínált fel neki.

Inkább a címkét választotta.

- Jó, legyen - mondta. - Karácsonyozom veled. De nem a szállodában.

- Rendben - bólintott a férfi. - Menj haza, csomagolj össze, holnap reggel érted megyek.

Saga összeráncolta a szemöldökét. Elmondta, hogy a szülei másnap este indulnak, és kételkedett benne, hogy Torsten figyelmét ez a részlet elkerülte volna. Így viszont a szüleivel is találkoznia kellett, ami még őt is megriasztotta, és inkább bele sem akart belegondolni, mi járhat a férfi fejében. Eddig sosem gondolkozott rajta, mekkora balhé lenne belőle, ha kiderülne, kivel találkozgat közel egy éve. Azt biztosra vette, hogy az apja kiborul, az anyja pedig üvölteni fog, és félt is a reakciójuktól, de erre mindre rányomta a bélyegét valami furcsa, boldog izgatottság, ami miatt nem tudta levakarni az ostoba mosolyt a képéről. Életében először nézett szembe úgy egy problémával, hogy valaki fogta közben a kezét, először várta így a karácsonyt, és először érezte magát szerelmesnek. Talán nem a legjobb emberbe, de számára mindenképp a legmegfelelőbbe.

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.