(folyt.)

még most sem értem honnan vetted ezt: „pluttyogó sár floccsanása”. Ne haragudj, lehet, hogy csak én nem hallottam ilyenről, de már olvasva is furán hangzik. :S Ha már a sárnál tartunk: jó ötlet volt párhuzamot vonni, miként ragadtak bele a sárba a szereplők fizikailag és átvitt értelemben is. Ami még jó volt, hogy Ryan apjának agytumora volt, míg Lizzy épp az ilyen embereken fog segíteni a jövőben.

A történet cselekménye nem tudott megragadni, nem igazán volt fordulatos, izgalmas. Úgy érzem sokszor elsietted a dolgokat, gyorsak voltak az átmenetek, azt hiszem azért, mert te inkább az eseménydúsabb, párbeszédekben bővelkedő részeket kedveled. Például ezt írod: „Körülbelül negyedóra múlva kiérkeztek a tűzoltók, és kihúzták Ryant és Lizzyt a sárból.” És ezzel le is rendezted a dolgot, pedig az alatt a negyed óra alatt is rengeteg érdekes dolog történhetett a szereplőid lelkében. Az a baj, hogy a cselekmény szövögetése mellett szinte teljesen elhanyagoltad az érzelmek megjelenítését.

Mindenki szokott olykor teátrálisabb mozzanatokat írni a történetébe, de van, ami egy kicsit már túlzás. „Lizzy csak a fejét rázta, aminek következtében a könnyei fröcsögtek mindenfelé.” Még régen, amikor nagyon odáig voltam az animékért, tetszett, ahogy a sírva fakadó szereplő megrázza a fejét, elfut, és a levegőbe repülő könnyein megcsillan a fény. De mióta tudatosítottam magamban, hogy ez fizikai képtelenség, nem szeretem az ilyet…

Ami még zavart, az a mesterkélt bemutatás: „Ugyan, semmiség – legyintett a nő, akit Louise-nak hívtak.” Ne írd ki ilyen konkrétan ezt, próbálj másképp bemutatni szereplőket, vannak elegánsabb megoldások. Pl. szólítsa meg a férje, és onnan tudjuk meg a felesége nevét. Vagy azt is megtehetted volna, hogy mondjuk, amikor Lizzy mond valamit a nőnek, akkor szólítsa a nevén, érzékeltetve, hogy már bemutatkoztak egymásnak, csak fölöslegesnek tartottad magát a bemutatkozást leírni, mert nem lényeg.

Előfordultak szóismétlések is, bár az sok írónál elő szokott néhol. Engem igazán a nevek gyakori ismételgetése zavart.

„- Mégis hova? – kérdezte Ryan, fel sem nézve a dolgozatból.

(folyt.)

Tudom, hogy nehéz minden követelménynek megfelelni, de Ryan... nem volt az igazi. :S Még akkor sem, ha eltekintünk a megadott jellemzőktől.

Ryan tutyimutyi. Fintorog a kiruccanás ötletétől is, nem hogy örülne, amiért eltölthet a barátnőjével kettesben egy hétvégét. És míg ő morgolódik, addig  Lizzy csak mosolyog zavartalanul, ráerőlteti Ryanre a hiperaktivitását. Tulajdonképpen az egész történet alatt azt kérdeztem magamtól, hogyan jöhettek ők össze? Persze erre adsz egy felszíni választ: Lizzynek elege volt a faragatlan pasikból, és tetszett neki Ryan őszintesége, és Ryannek is tetszett a lány intelligenciája, valamint az olvasó láthatja, hogy  Lizzy jó hatással van rá, kirángatja őt a racionalitásból. Ez mind jó lenne, csak az a kár, hogy ezt nem érzékeltetted eléggé, nem mutattál mélyebbre. Mert látom, hogy ezt akartad kihozni belőle, de szinte egyáltalán nem érzem át az érzelmeiket, egyáltalán nem éreztem hitelesnek, hogy épp ez a két karakter jött össze. Már a legelején is aggódtam, amikor láttam a választott karaktereket, a maguk nemében szinte tökéletesek, egyszerre vannak jelen megegyező és eltérő tulajdonságok, és ez semmi izgalmat nem ígért.

A cselekmény és a háttér megteremtése: 3 pont

Stílus és helyesírás: 4 pont

(Ezt a két kategóriát most egybe írom.) Humoros történetnek szántad, és elismerem, hogy voltak dolgok, amik megmosolyogtattak, pl. a kínai gyártmányú sátor használati utasításának Google fordítása. Nem igazán szeretem, ha az író, felvéve a mesélő szerepét narrátorkodni kezd (attól úgy érzem eltávolodok a szereplőktől), de ehhez a műfajhoz azért passzol, és ilyen szemmel nézve egész vicces beszólás volt az „Az ezután következő részt pedig kénytelen vagyok kicenzúrázni a kiskorúságomra való tekintettel” . Az utolsó bekezdés is ilyen narrátori beszéd volt, és ezt tényleg jó poénnak tartottam, és jó lezárásnak is. Szóval elismerem, hogy akadt itt-ott egy jó megszólalás, de nem ütötte meg nálam a mércét, és még a meglévőkkel együtt sem tudtam azt mondani, hogy alig tudom magam visszatartani az olvasástól, sőt. :S

Esetlennek éreztem sok helyen a fogalmazást. Az előbb említett narrátorsággal pedig az volt a gondom, hogy ha már elkezded, akkor többet is mondj, ne csak két-három mondatot szúrj be. Na, de kezdjük az elejénél. Az igazat megvallva az első bekezdésnél megijedtem, nem szeretem, ha a történet első soraiban elmondja a főszereplő nagyvonalakban a helyzetet. Bár ezt viszonylag jól meg tudod magyarázni azzal, hogy ezt naplóírásként állítottad be. Volt egy dolog, amit olvasva azonnal a billentyűzetre néztem, hátha csak félregépeltél, de még most sem értem honnan vetted ezt: „

Szia!

A megadott szituáció beépítése: 5 pont

A történet vége felé valóban jött egy vita, ami éles ellentétben állt a korábbi viszonylagos egyetértéssel a főszereplők között. Ryan eleve nem akart eljönni a kirándulásra, folyton húzta a száját, és a sárba ragadás volt az utolsó csepp a pohárban. Ahogy kivettem, amúgy is egy olyan karakter, aki nagyon tud nem lelkesedni dolgokért, és a nemtetszése végül egy apróság miatt robban ki belőle. Lizzy pedig érthetően sértőnek találta a fiú hangnemét, ezért ő maga is hasonlóképpen válaszolt, és voilá, máris kész a hatalmas veszekedés. Ha magát a veszekedést nézzük, egész jól lett megírva, egyik sértésből jön a másik, érthető, amiért egyre jobban haragudnak egymásra. Mégis azt kell hogy mondjam, nem vagyok megelégedve. Persze igaz, hogy egy apróságon is hajba lehet kapni, ez mégis olyan… súlytalan volt. Ahogy ki lehetett venni, eddig talán nem is veszekedtek még egymással, akár mondhatnánk azt is, hogy na, épp az első veszekedést mutatta meg a történet, azt, hogyan lehet túllendülni rajta. Az ötlet, az elgondolás jó, a megvalósítással van gondom. Úgy érzem mindennek ellenére indokolatlanul felfújták a dolgot, nem volt megalapozott a dolog. Leírod, hogy most dühösen szóltak egymáshoz, mérgesen vágták egymás fejéhez a dolgokat, de közben nem láttam az érzelmet a szavak mögött, nem tudtam beleélni magam a helyzetükbe. :S

A szereplők beépítése: 4 pont

Na akkor, kezdjük Lizzyvel. Sikerült néhol olyan mondatokat a szájába adni, amiben megcsillant az intelligenciája, mégsem tudtam minden megmozdulását egybevetve úgy érezni, hogy olyan kiemelkedően nagy tudású volna. A tréfás sztorizgatásaiból pedig lehet sejteni, hogy valóban népszerű lány, aki benne van a jó dolgokban, vagy legalábbis humorosan fog fel azokat, bár fura, hogy mindennek ellenére ennyire nem kedveli a szórakozóhelyeket - ám legyen. A kedves és megértő jellemvonások is megvannak itt-ott, de tulajdonképpen nem jobban, mint más emberekben, ezt nem igazán sikerült áthoznod számomra. Hisz az elsöprő szerelemben, ezt próbáltad érzékeltetni a naplóbejegyzéssel, mégsem jött át ez sem nekem. Nem kell mindent szavakba önteni, egy-egy mozdulat sokszor felér egy egész vallomással.

Ryan számomra nem volt szerethető figura, és nem is igazán sikerült összeegyeztetnem a megadott karakterrel. Okos, ez tény. Inkább tanul, minthogy eljárjon szórakozni. Vannak úgymond barátai, bár igazán Dan minősül csak annak, ha jól értettem. És nem éreztem úgy, hogy bármire képes lenne értük. Persze tudom, itt nem a barátságon volt a hangsúly, de ha már behoztad a fiúkat a történetbe, akkor jobban is rámehettél volna a dologra, mert nem éreztem úgy, hogy olyan kapcsolatban lenne az összes fiúval, hogy tényleg mindent megtenne értük, még ha hálás is nekik azért, amiért befogadták őt. Az egyetem melletti munka sem volt említve, ha jól emlékszem, bár igaz, beszélt a szülei haláláról, és ez azért sejteti az önállóságot, na meg azt, hogy valamiből meg kell élnie még akkor is, ha esetleg néhány rokona támogatja őt. Tudom, ho

Kedves Gin!

Köszönöm, hogy megfogalmaztad, amit nekem nem sikerült. : ) Rendkívül hálás vagyok, mert tudom magamról, hogy gyakran túlzottan nyers, durva a mód, ahogyan a véleményemet mások tudtára adom, holott szavaimat puszta jószándék vezeti. Bíró létemre el kell ismernem, hogy te sokkal profibban fogalmaztad meg, amit én (is) ki akartam fejezni^^

Kedves Többiek,

Akármennyire is úgy tűnik, nem vagyok ijesztő - harapok, de csak egy kicsit. Hiszem, hogy a kudarc - ami csakis akkor kudarc, ha ti magatok fogjátok fel annak - része az íróvá válás folyamatának. A jó, tehetséges íróvá fejlődés szükséges mérföldköve. Már az, hogy sikerült teljesíteni az adott feladatot és határidőre (vagy kicsivel utána, hiszen mind tudjuk, a magánélet belecsúszhat) leadtatok egy történetet, egyfajta siker. Az pedig, ha a negatív (de nem negatív, sokkal inkább szétmarcangoló, gonosz, és "ej, HilarioN, mi a fenét művelsz már megint azzal az üres szőke fejeddel") kritikát elolvasva tanulságot tudtok belőle levonni, valóban építkezni tudtok belőle, az a valódi siker.

Tehetsége bárkinek lehet, de ha nem tudja, hogyan kamatoztassa, soha nem ér fel a csúcsra. A kihívások lényege az, hogy egy kegyetlen harctérre küldve a saját dédelgetett szavainkat megmérkőzzünk, és a csata kimenetelétől függetlenül tanuljunk belőle. : ) Igen, Hil ma azon kívül, hogy rendre magán kívül van *E/3-ben beszél*, rendkívül szentimentális és bugyuta is. Néha ez is kell^^ írótól és olvasótól, bírótól egyaránt. *vessetek rá követ, így ni*

Hil megannyiszor megkapta már a fejére, hogy a kinézet csal, és valójában ő egy véresszájú hóhér, aki a lelki erejét szívja ki a szegény írókból. Ezért ő megannyiszor bocsánatot is kért, mégis folytatja a mészárlást, mert hiszi, hogy van értelme annak, amit tesz.

Ha csak a legkisebb mértékben is segíteni tudok, azzal már elégedett vagyok. Bocsássatok meg, ha nem vagyok a kedvetekre való. : )