Kingsley

A hideg szél azonnal utat talált a vékony ing alá, és egyenesen a bőréig hatolt. Kingsley összébb húzta magán a sebtében vállára kanyarított kabátot, de a hideg ellen ez sem segített, ezért rendesen belebújt, és sietve begombolta. Szemei Maryt keresték a kihalt fedélzeten, de csak a mozgásérzékelők jelzőfényei adtak némi fényt, ezért elővette a zseblámpáját, és maga elé világított, de senkit sem látott a korlátnál.

 − Mary? – szólította, és ment tovább.

Megtorpant. A cipőjével valami puhára taposott. Lenézett. Egy gazdátlan szőrmegalléros kabát hevert a lába előtt. Az anyag úgy feküdt ott, mint egy vékony nyári köpeny, amit egyszerűen ledobott a gazdája, mielőtt belecsobbanna a kerti medencébe.

Csobbanás. A hirtelen felismerés villámgyorsan futott át Williams kapitány agyán. A korláthoz szaladt, kihajolt és az iszonyattól kitágult szemekkel bámulta a jeges vízfelszínt, hátha meglátja őt. Talán még nem késő, de ugyanakkor tudta, hogy ez lehetetlen. Mert ő elment. Képes volt tovább lépni.

 − Ugye most már nyugalomra leltél, Mary? Megtértél hozzájuk, igaz? Most már mindig együtt lesztek, ahogy mindig is akartad. Ugye nem féltél? Ó, Mary… Én… − Lábai annyira remegtek, hogy térdre esett a korlát mellett.

Kezei görcsösen markolták a hideg fogódzkodót. Homloka aprót koppant a fémen. Sokáig ott maradt mozdulatlanul.

Ki tudja mennyi idő múlva képes volt úrrá lenni a bánat okozta bénultságon. Megfordult, de a lába túlságosan elgémberedett a kényelmetlen testhelyzettől, így képtelen volt felállni. A korlát tövébe roskadt. Egy kis nyugalmat akart, hogy jobban összeszedhesse magát, ám nem adatott meg neki pár percnél több ebből a kiváltságból. Szeme megakadt a kabáton. A látvány hatására mellkasa újra összeszorult, de tántorgó léptekkel megindult az elhagyatott ruhadarab felé. Pár lépés volt csupán, de végtagjai ólomsúlyúnak tűntek, lelke pedig üresnek. Maga sem értette, hogyan szerethetett meg valakit alig pár nap alatt ennyire, de ez a tény már nem számított, nem találhatta meg a választ.

Hisz az emberi érzelmek megfoghatatlanok, saját, önálló útjuk van. Nem lehet őket megérteni, csak átélni. Kingsley is a részesévé vált ennek, az emberi lét kiszámíthatatlanságának. Ahol a térdek megroggyannak az érzelmek súlya alatt.

A kapitány remegő kézzel markolta meg a kabátot. Magához szorította, mint ahogy azt a nő testével tenné. Hosszan és szorosan ölelte magához az élettelen szövetet, s közben próbált úrrá lenni kapkodó lélegzetén. Aztán megérzett valamit. Jobb keze egy vastag köteget markolt a kabát belsejében. Az egyik belső zsebben pár levelet talált, tetejükön egy borítékolatlan cetlivel. Felül egy cím, alul egy rövid üzenet, neki címezve:

Kedves Kingsley!

Remélem, megtalálod a saját nyugalmadat. Menj el a birtokra. azt hiszem, ott megtalálod, amit keresel. Látogasd meg a 210-es kabinban Mr. Higginst. Ő tudni fogja, mi a teendő. Kérlek, jóra használd.

Szeretettel:

Mary

Kingsley többször is végigolvasta, de túlságosan feldúlt volt ahhoz, hogy megértse e búcsúüzenet jelentését. Össze volt zavarodva, és nem tudta, mitévő legyen. Mélyen gondolataiba merült, és arra eszmélt, hogy valaki szólongatja.

 − Mi történt, kapitány? – Ashley Smith, az első tiszt volt az. – Fel tud állni?

A kapitány bólintott, de nem mozdult.

 − Jöjjön, segítek – nyúlt a hóna alá helyettese.

Hangja teli volt aggodalommal, ami válaszra késztette a férfit.

− Van egy öngyilkosunk.

A kabátot és a leveleket a döbbent nő kezébe nyomta, majd eltűnt a hajó belsejében. Pár sarokkal arrébb megállt. A mellkasához szorította az enyhén meggyűrt papírt és hosszú órákig a semmibe bámult.

***

Az Olimpic 2013. július 7-én érkezett vissza utolsó útjáról a southamptoni kikötőbe. Kingsley Williams kapitány utolsó ízben vette fel a kapitányi kalapot és búcsúzott el legénységétől, valamint az utasoktól. Három hónappal ezelőtt, amikor visszatért New Yorkból és nyugdíjazását kérte, megdöbbent a hír hallatán, hogy hajóját kivonják a forgalomból, és múzeum hajóvá alakítják, de így legalább minden szó nélkül elfogadták a nyugdíjkérelmét. A személyzetet az újonnan vízre bocsátásra kerülő luxushajó, a Wave fedélzetére helyezték át. Most pedig itt állt a legénysége előtt, akik türelmesen várták, hogy összeszedje a gondolatait.

 − Nem vagyok nagy búcsúzkodó, ezért nem tudom, mit mondhatnék önöknek. Köszönöm, hogy önökkel szolgálhattam, hogy osztoztak velem a munkában, hogy kitartottak mellettem. Köszönöm önöknek még egyszer – fejezte be a kapitány egy apró biccentéssel.

Röviden mindenki elbúcsúzott tőle. Ki-ki pár szóval, más egy biccentéssel és kézfogással. Utoljára a volt első tiszt lépett oda Kingsleyhez.

 − Köszönöm, hogy magától tanulhattam, kapitány – szólt a nő érzelmekkel teli hangon.

 − Nem köszönjön semmit, Mrs. Smith. Ó, míg el nem felejtem! Gratulálok a kapitányi kinevezéséhez. A Wave szakértő kezekbe került – válaszolt a kapitány nem kevés büszkeséggel a hangjában.

 − Maga nélkül nem lesz ugyanaz. Fogalmam sincs, készen állok-e rá. És…

 − Készen áll – szakította félbe a nő egyre kétségbeesettebbé váló mondandóját Kingsley. – Meg különben is, egy új hajóhoz, új vezető dukál. Nem igaz, Mis…

 − …Ashley. Csak Ashley – szúrta közbe az újdonsült kapitány.

 − Akkor ön pedig szólítson Kingsleynek, ha kérhetem.

 − Természetesen. Minden rendben lesz önnel, kap… Kingsley?

 − Veled. És igen. Már minden kész, hogy nyugalomban élvezhessem a hátralévő éveimet, és megvalósul egy régi álmom is. Kell ennél több? – kérdezte a férfi játékosan.

 − Azt hiszem, nem – felelte a nő.

 − Hm, ahogy látom, már csak mi vagyunk itt. Azt hiszem, indulnunk kéne – jegyezte meg Mr. Williams.

 − A fenébe, tényleg! – kapott a fejéhez a nő. – Elfelejtettem, hogy Bill nem tud értem jönni, mert Emilynek táncversenye van, és megígértem, hogy ott találkozunk. Sajnálom, de sietnem kell. Még hívnom kell egy taxit is.

 − Nem kell! Elvihetlek. Úgyis a városon keresztül jutok a birtokra – ajánlotta Kingsley.

 − Azt megköszönném.

***

Miután kitette a nőt és továbbindult, végig a nő egy mondata járt a fejében. „Fogalmam sincs, készen állok-e rá.” Ő abban a pillanatban biztatta a fiatalabbat, ez volt a természetes reakciója a nő kifakadására, de belül ő maga is bizonytalan volt. Nem tudta, együtt tud-e élni Mary emlékeivel, a tárgyakkal, amiket a nő oly’ nagy becsben tartott és valaha érintett. Azonban a szívében bármennyi bizonytalanság is volt, nem állt meg. Már a birtokhoz vezető ösvényen haladt, melyet gondosan nyírt sövény és fák öveztek. Csak a modern, távvezérlésű kapu előtt fékezett le, a kamera rögtön ráfókuszált, de nem törődött vele.

 − Most már nem fordulhatok vissza, ugye, Mary? – mondta bele a szavakat a táj csendjébe.

Rövidesen megszólalt egy kedves hang.

 − Üdvözlöm itthon, Mr. Williams. Már vártam magát – üdvözölte a ház megbízott vezetője.

 − Köszönöm, Mr. Taylor – viszonozta Kingsley, miközben behajtott a kinyíló kapun.

Bement a garázsba, és onnan fel a kis házba, amit Mary használt. Szinte még minden érintetlen volt odafönn, mert a két alkalom, amit eddig itt töltött, nem volt elég arra, hogy berendezkedjen, de ugyanakkor félt is hozzányúlni a dolgokhoz, valahogy mindent meg akart őrizni úgy, ahogy volt, akárcsak a nő emlékét, ám tudta, hogy nem teheti meg. Nem élhet a múltban, be kell rendeznie a saját életét, hogy ténylegesen nyugalomra leljen, ahogy Mary tette a tengeren. Az elhatározása azonban elszállt, mikor meglátta a dohányzóasztalra kitett antik, fafaragású malomjátékot, amit még ő tett oda előző itt-tartózkodása alatt. Megtorpant, egy darabig csak nézte a táblát és a figurákat.

Néhány perc múlva egy sóhaj kíséretében megrázta a fejét, hogy szabaduljon a képtől. Nem kis küzdelmébe került, hogy tekintetét elszakítsa a tábláról, és a nappaliból a hálószobába vigye a csomagjait. A berendezkedés még várhat, most a főépületből kialakítandó múzeum fontosabb volt, minden más várhatott. Elindult hát, hogy megkeresse a gondnokot, és megtudja, hogy állnak az előkészületek.

A férfit a ház hatalmas nappalijában találta meg, ahol megannyi tárgy sorakozott a polcokon. Első alkalommal teljesen elámult azon, mennyi minden van itt. A hely már most úgy nézett ki, mint egy múzeum a legkülönbözőbb tájakról származó könyvekkel, tárgyakkal, ruhadarabokkal. Már csak egy kis átalakításra volt szükség, hogy betöltse a funkcióját.

 − Á, már azt hittem, ma nem jön át, uram. Épp a papírokat nézem át újra, hogy minden rendben legyen – nézett föl az egyik iratból Mr. Taylor

 − És hogy állunk? – kérdezte Kingley.

 − Nagyon jól, uram. Mr. Higgins telefonált, hogy megkaptuk az összes engedélyt, és a könyvelő is jelezte, hogy minden rendben van a papírokkal, úgyhogy a munkások jövő héten kezdhetik a munkát. Valamint áthozatjuk az ön holmiját is, a gyűjteménybe szánt darabokkal együtt – foglalta össze a gondnok.

 − Nagyszerű.

 − Kérdezhetek valamit, uram?

 − Természetesen.

 − Gondolkozott már a múzeum nevén?

 − Igen.

 − És mi lenne az?

 − Calm Mary.

Vége

<<< Vissza az előző oldalra