A szerelem körülhatárolása

Ha azt állítom, Anna napja nehéz volt, keveset mondtam. Anna napja ugyanis pokolian nehéz volt. A megálló felé rohanva még éppen elcsípte az indulni készülő négyes villamost. Ez volt az első jó dolog, ami ezen a napon történt vele.
Noha válóperes ügyvédként hozzá volt szokva a folyamatos strapához, ez a nap különösen igénybe vette mind szellemileg, mind lelkileg. Az ügyfelei egy harminc éves házasságot készültek megszakítani azért, mert a férfi megcsalta az asszonyt egy fiatalabb nővel. Igazából egy mindennapi eset volt, de Anna, aki előző este rajtakapta a barátját egy hamvas barackkal, nem így élte meg. Teljesen beleélte magát a helyzetbe, habár ő sokkal kevesebbet veszítene a szakítással, mint a nő. Harminc év és egy közös élet helyett mindössze nyolc hónapot és a biztonságérzetet, hogy van valakije. A nő cinikus volt, akaratos és válni akart – mondjuk, mi mást is várhatna az ember egy filmkritikustól -, pedig a férje esküdött, hogy csak egyszeri alkalom volt. És Anna? Ő nem akart „válni”.

Sokan talán naivnak bélyegezték volna meg ezért, pedig csak racionális volt. Hiszen ez a férfi volt a leghelyesebb, legenergetikusabb és legszórakoztatóbb az összes közül, akivel valaha együtt járt. Nem elhanyagolható tényező az sem, hogy isteni volt az ágyban. Anna átértékelte a jó szex fogalmát mióta együtt voltak. És mindennek a tetejébe még esze is volt, habár tény, hogy nem használta értelmes dolgokra. Munkája ugyanis akár a mesében, hol volt, hol nem. Imádta feszegetni a határokat, a nő határait is. Nem egyszer kergette az őrületbe a linkségével és a hobbijaival. De Annának mégis szüksége volt rá. Nemcsak, hogy valaki legyen, hanem, hogy ő legyen. És ezt az érzést nem tudta megmagyarázni.

A combino kellemesen suhant végig a városon, az ő gyomra pedig görcsbe rándult akárhányszor arra gondolt, hogy nemsokára hazaér. Félte a percet, a találkozást. Zsolt látványától is félt. Mi van akkor, ha a férfi akar tőle megszabadulni egyszer s mindenkorra? Ha éppen ezért csalta meg? Lehet, hogy túl öregnek tartja magához? Igaz, csak négy év volt köztük, még ha néha tíznek is érezte. Összeszorult a torka a gondolatra, mert ez közel sem volt annyira valószínűtlen, mint amilyennek először tűnt. S a Mechwart liget már nem volt messze.

Sosem hitt a szerelemben. Talán, mert gyermekkorában sem ezt látta. A szülei hamar elváltak, amitől apja tékozló, anyja pedig megkeseredett lett. Nem tudott senkivel hosszabbtávú kapcsolatot kiépíteni, így a férfiak egymásnak adták át a kilincset a lakásukban, amíg egy nap, anyja megelégelve a helyzetet, bezárta az ajtót. Anna a szíve mélyén tudta, hogy édesanyja miért volt képtelen bárki mellett elköteleződni, és talán ezért szerette volna minden kapcsolatát görcsösen a racionalitás talaján tartani.

Ám így azoknak hamar vége szakadt. A férfiak ugyanis nehezményezték, hogy képtelen előttük megnyílni, mintha beengedte volna őket az előszobába, de onnan egy lépéssel sem tovább. Túl távolságtartó volt, ugyanakkor túl őszinte is, és ezt kevesen tűrték el. Persze az sem segített rajta, hogy a munkájában ennyire sikeres volt. Pedig nem volt munkamániás, pusztán szerette és jól is csinálta, amit csinált. Talán az, amit ennek során megtapasztalt sem segítette hozzá ahhoz, hogy jól működő kapcsolata legyen. Ugyanis, amit ott látott, az cseppet sem volt példaértékű. Nap, mint nap átélni azt, hogy ami évekig működött, percek alatt foszlik semmivé. Hogy két ember, aki valamikor a világon mindennél jobban szerette egymást, hogyan képes meggyűlölni a másikat egy életre, úgy, hogy a szavaik mögött már nincsen semmi gyengédség, semmi szeretet, csak puszta undor. Noha akadtak békésebb esetek is, alapjáraton a válást és a békét nem lehet egy lapon említeni.    

Annának eszébe jutott a nő elszántsága, és ésszerűtlennek tartotta, hogy harminc évet ilyen könnyedén képes volt felrúgni. Bár ő sem látott egészen a színfalak mögé. Talán ez a kis affér csak lezárása volt egy hosszú tűrés folyamatának. Talán a nő már régóta fuldoklott ebben a házasságban, és ez végre megadta neki a kezdőlökést, hogy merjen váltani. Akár így volt, akár nem, ezzel neki már nem volt dolga.

Csakhogy akaratlanul is a saját helyzetéhez hasonlította, pedig az távolról sem volt ugyanolyan. Felidézte magában a tegnap estét és megborzongott. Azonnal elfogta a hányinger, na meg az a gyűlölt érzés, amit, ha tehetett, elnyomott magában. A mélyről jövő, emésztő fájdalom a mellkasában, amit csak akkor érzett, ha igazán el volt keseredve. De még sosem érezte ennyire erősen. Noha csalták már meg, nem is egyszer, de mindegyik máshogy fájt. És mindközül valamiért ez fájt neki a legjobban.        

Pedig érezte, hogy előbb-utóbb bekövetkezik. Zsolt nem volt egy „áldott jó ember”, ahogy mondani szokás, és zsigerből elutasított mindent, ami megbéklyózta a szabadságvágyát. Az, hogy egyáltalán ilyen hosszú ideig képes volt monogám kapcsolatban élni vele, egy hatalmas eredmény volt a részéről. Anna nem egyszerűen csak egy jó nő volt, hanem sikeres, magabiztos, értelmes nő, talán egy kicsit sok is a férfi gyermeteg lelkének. Nem is igazán volt komoly kapcsolata mielőtt összejöttek, mivel inkább az alkalmi partnereket részesítette előnyben.

Leszállt a villamosról és elindult a lakás felé. Tegnap nem bírt ott maradni, ezért a nővérénél töltötte az éjszakát. Persze aludni így sem tudott, de legalább nem kellett Zsolttal lennie, képtelen lett volna rá. Ma délután azonban mégis úgy döntött, hogy hazamegy, végtére is nem halogathatja a végtelenségig a problémát. Ahogy útja végéhez közeledett, egyre inkább elszorult a mellkasa. Meglassította a lépteit, hogy minél később kelljen a lakásba érnie, de az út rövidsége miatt még így is hamar odaért. Mély levegőt vett és bement az ajtón, fel a lépcsőházban, meg sem állva a lakás bejáratáig. Ott azonban mégis megtorpant. Képtelen volt belépni az ajtón. Egyre csak az dübörgött a fejében, hogy mi van akkor, ha tényleg vége lesz?

Gondolatai visszasiklottak arra a kellemes tavaszi reggelre, amikor találkoztak. Lányregénybe illő jelenet volt, ahogy Zsolt a magas, szőke, észvesztően jóképű lovag berobbant az életébe. Éppen a nő szomszédja, aki akkor a férfi aktuális alkalmi partnere volt, a csodaszép Detti penderítette ki a lakásából, nyomdafestéket nem tűrő jelzőkkel illetve a férfit. Ha nem lettek volna mindketten szőkék, Anna azt hihette volna, hogy Olaszországba csöppent, már ami a temperamentumot illeti. Noha jól ismerte Dettit, akinek a kétszínűsége nem ismert határokat. Tipikusan az a fajta lány volt, aki a látszat kedvéért elhitette a fiúkkal, hogy milyen rútul kihasználták, holott igazából ugyanarra vágyott, mint ők, szexre. Az ilyen jelenetek általánosak voltak szombatonként a lépcsőházban, s Anna még sosem látta ugyanazt a férfit kijönni a lakásából. Egyszóval, drámakirálynő volt, a legvadabb fajtából.

Anna éppen az ajtót zárta be, amikor Zsolt egy szál gatyában nekiütközött. Meglepetésében hirtelen felsikkantott, amit a férfi cifra káromkodása kísért. Aztán, amikor végre magához tért, oldalra fordult és egy jóízűt kacagott a látványon. A férfi először meglepetten konstatálta a helyzetet, de a végére már ő is vele nevetett, Detti pedig ékes monológjának zárásaként dühösen becsapta az ajtót.

- Ne haragudj – mentegetőzött Zsolt, miközben magára vette a kihajigált pólóját és pulóverét. – Totál hibbant a csaj…

- Semmi gond – rázta meg a fejét mosolyogva Anna. – De ha válóperes ügyvédre van szükséged, csak szólj – kacsintott a férfira, aki csak nevetett.

- Szerencsére annyira nem voltam részeg, hogy el is vegyem feleségül – mondta végül. – Annyira viszont igen, hogy ne vegyem észre a királylány bőrébe bújt sárkányt.

- Nehéz természet – bólintott a nő –, de csak az igazit keresi.

- Kereshetné halkabban is, mert majd beszakadt a dobhártyám – sopánkodott a férfi a fülét dörzsölve. – Egyébként Zsolt vagyok – mondta, de megvárta, amíg a nő nyújt kezet felé.

- Anna – közölte a másik egy kéznyújtás kíséretében. Zsolt színpadiasan megragadta és ráhajolt, kézcsókot hintve a levegőbe. A történetük így kezdődött el.  

Mintha gondolataik keresztezték volna egymást, Zsolt esze az ajtó túloldalán éppen ugyanazon a tavaszi szombaton járt, amikor először találkoztak. Mert az volt az egyedülállóságának utolsó napja, annak az állapotnak, amit úgy sejtett, hogy hamarosan visszatér. Az eszével nem volt biztos benne, hogy ezt bánnia kéne, de a szíve mást súgott. Annak ellenére, hogy a tegnapi napig úgy vélte, nem szerelmes Annába, eléggé megviselte a szakítás gondolta. Az elmúlt nyolc hónapban ez a nő volt az egyetlen biztos pont az életében, aki rendszert próbált teremteni benne és a józanság talaján tartotta. Ugyan nem volt olyan bombázó, mint a szomszédja, aki miatt találkoztak, és aki azóta szóba sem állt velük, sőt, még csak nem is köszönt egyiküknek sem, de neki így is eléggé tetszett. Arról nem is beszélve, hogy mennyire értelmes és kedves volt. Egy álom. Olyan nő, akit nemcsak megdugni akar egy férfi, hanem elvenni feleségül. Nyár végén még ő is gondolt rá, amikor összeköltöztek. Csak aztán kicsúszott a kezéből minden.

Nem talált magának biztos állást, pedig már nagyon szeretett volna, így a padlóra került. A helyzet odáig fajult, hogy Anna tartotta el. És ő ettől teljesen kibukott. Annyira, hogy, engedett egy őrül kamaszlány hetek óta tartó ostromának. Emília már azóta rá volt gerjedve (szó szerint), hogy másfél hónapja először találkoztak egy családi vacsorán. Mindketten kívülállóként mentek oda, Emi az ünnepelt barátnőjeként, ő pedig Anna barátjaként. A vacsorát Anna nővére, Ágota rendezte, fia, Levente tizenkilencedik születésnapjára. A fiú az egyetem elkezdésével kirepült a fészekből, így édesanyja meglehetősen ritkán látta, ezért szervezte meg ezt az estét. Neki azért is volt érdekes ez az egész, mert ez volt az első igazi találkozása a család apraja-nagyjával. A legszebb az volt az egészben, hogy az elején őt találta a legszimpatikusabbnak, értelmes, aranyos kislánynak tűnt, inkább Anna unokahúgát, a tizenhat éves Tamarát gondolta lázadó tininek. De aztán Emília is kibontakozott.

Kiderült róla, hogy nem felvételizett sehová, csak, hogy ezt az évet a pihenésnek és a bulizásnak szentelhesse. Ez Zsoltot még nem is zavarta, hiszen neki lett volna a legkevesebb joga elítélni a lányt. Hogy éppen Leventén élősködött, nos, a férfi számára az is ismerős szituáció volt, akármennyire is sértette a büszkeségét bevallani. Nem, Zsolt akkor ütközött meg igazán, amikor Emi nyíltan felajánlkozott neki. Aztán hebegett valamit arról, hogy egyszer élünk és mindent ki kell próbálni. Meg arról is, hogy eddig jó kislány volt és ráunt a szerepre, valami igazán őrültséget akar csinálni. Hogy ezzel veszélybe sodorta a közel egy éves kapcsolatát Leventével, a legkevésbé sem érdekelte. A fiú a középiskolai szerelme volt, ahogy ő mondta, a régi életének hordaléka, amit már nem akar sokáig cipelni. Úgymond megtűrte a fiút, mert így elköltözhetett a szüleitől, és Levente volt a szponzor. Az, hogy az egyetem mellett kidolgozta a belét a kedvéért, nem igazán érdekelte. A vallomásnak ezen része már különösen undorította Zsoltot.

Abban reménykedett, hogy az este végeztével nem látja a lányt, de tévedett, mert megkereste az egyik közösségi oldalon, és folyamatosan bombázta levelekkel. A férfinak szerencsére sikerült letiltania, de akkor, számára érthetetlen módon, megszerezte a mobilszámát, és azon kezdte el zaklatni. Egyik alkalommal még a lakásba is felcsöngetett, szerencsére Anna éppen nem volt otthon, így durván lerázta az erőszakos lányt.        

Aztán tegnap végképp a gödör fenekére került. Anna napközben felhívta, hogy később ér haza, és legyen szíves bevásárolni, az esti főzéshez. El is ment rutinosan a bevásárlóközpontba, csak, amikor már a polcok között mászkált, akkor eszmélt rá, hogy olyan, mint egy kitartott feleség, épp csak gyereket nem szült még Annának. Ettől olyannyira dühbe gurult, hogy vásárlás nélkül távozott. Rosszkedvét csak tovább tetézte az, hogy ismét egy elutasító levelet kapott egy állástól, amit nemrég megpályázott. Ám mindez kevés lett volna ahhoz, hogy megcsalja a nőt, mert sosem volt hálátlan. Az abszolút mélypontra az jutatta, amikor Anna íróasztalának fiókjában talált egy cetlit, amin egy telefonszám kíséretében ez állt: Ezen a számon bármikor elérsz! Csók: Alex

Először értetlenül meredt a papírra. Aztán egyre dühösebb lett. Ő csak egy kitartott játékfiú volna Anna számára? A nő kora sosem frusztrálta őt, inkább a szárnyaló karriere volt az, ami miatt kevésbé érezte magát férfinak. Régen még nem törődött volna ezzel, amikor megállás nélkül bulizott és csajozott a haverjaival. Rengeteg őrültséget kipróbáltak, annyira imádta az extrém dolgokat, a szabadságot és a zuhanást, hogy még egy ejtőernyős tanfolyamra is beiratkozott, és rendszeresen ugrott. De Anna érettsége megváltoztatta őt, segített neki felnőni. A barátai, akik nem igaz barátok voltak, emiatt fokozatosan lemorzsolódtak, már csak néhányukkal tartotta a kapcsolatot. Egyedül maradt, állástalanul, a nőre szorulva. Ám eddig az vigasztalta, hogy az ágyban verhetetlen, hogy Annának még senkivel sem volt ennyire jó, mint ahogy ezt mondta is neki párszor. Így ez a cetli igencsak a lelkébe gázolt. Becsapottnak érezte magát, egy egérnek, akivel a macska eljátszogat egy kicsit, mielőtt magára nem hagyja kivérezve.

Dühösen csapta le az asztalra a cédulát. És ezúttal ő hívta fel Emíliát.

Ez már nem számított. Már csak az számított, amit érzet, mély fájdalmat. Már megbánta, amit tett. Ha Anna tényleg átverte, akkor pitiáner bosszú volt, ha viszont nem… akkor a semmiért dobta el a mindent.

Kint megcsörrent a kulcs, aztán lassan elfordult a zárban. Anna végre rászánta magát, hogy bejöjjön az ajtón, Zsolt pedig arra, hogy kimenjen az előszobába. A nő belépett. A férfi zsebre dugott kézzel ácsorgott vele szemben. A tekintetük találkozott. A pillanat fájdalmat hagyott maga után, de hamar elmúlt. Aztán Anna oldalra nézett, ahol Zsolt sporttáskái sorakoztak.

- Látom összepakoltál – nyögte ki végül, és kimondva még szánalmasabban hangzott, mint a fejében.

- Elmegyek – közölte a férfi egyszerűen. – Gondoltam úgyis kidobnál. De, ha mégsem, akkor is elmennék.                    

A nő sóhajtott.

- A kiscsaj miatt? – kérdezte rezignáltan. 

- Tessék? – Zsolt őszintén megdöbbent.

- Ugyan már, ne nézz madárnak! – csattant fel Anna. - Mióta tart? A vacsora óta? Vagy egy kicsit később kezdődött? – A férfi értetlen arckifejezését látva hozzátette. – Azt hiszed, nem ismertem fel?

- Egyszeri alkalom volt – szögezte le Zsolt.

- És ezt higgyem is el, mi? Azok után, hogy összecsomagoltál!

- Talán magadtól kéne megkérdezned, hogy miért is megyek el – mondta a másik mély fájdalommal a hangjában. A nő ránézett. – Ki az az Alex?

Most Annán volt az értetlenkedés sora.

-  Milyen Alex?

- Aki megadta a számát, amin bármikor elérheted és csókol.

- Fogalmam sincs, hogy miről beszélsz – felelte a nő továbbra is értetlen arcot vágva. A férfi vonásai megkeményedtek.

- Ez érdekes, mert ezt a cetlit a fiókodban találtam – lobogtatta meg az ominózus cédulát, amit a farzsebéből húzott elő. Anna közelebb ment és végigfutatta rajta a szemét. Nem bírta megállni, hogy ne nevesse el magát.

- Ezért csaltál meg? – kérdezte hitetlenkedve.

- Ez rohadtul nem vicces! – csattant fel türelmét vesztve Zsolt.

- Szerintem pedig az – állította a nő. - Ha tudnád, ki írta, te is nevetnél!

- Akkor szeretném hallani! – vágta rá a másik.

- Egyáltalán miért kutatsz a fiókomban? – kérdezte Anna gyanakvóan, miközben közelebb lépett. – Adtam én valaha okot neked a bizalmatlanságra?

- Nem válaszoltál!

- Alex, vagyis Sándor a nagybátyám – fogott bele a magyarázatba a nő. - Németországban él és annyi pénze van, mint a pelyva. Persze jól el is van telve magától, hogy meddig jutott a csóró kis családból, ahol felnőtt. Néha hazatéved, és meglátogat minket. Amikor legutóbb itt járt, megadta a mobilszámát, hogyha bármi baj van, fel tudjam hívni. Mert arról sem tudott, amikor anya egy éve eltörte a lábát. Nem tűnt fel, hogy külföldi telefonszám?

A férfi nyelt egyet. Címeres idiótának érezte magát, amiért rögtön a legrosszabbra gondolt, és egy kislány karjaiban keresett vigaszt. Aki ráadásul megszállottan üldözte hetekig, és félő, hogy ezzel az esettel csak fokozta a bátorságát. Ránézett Annára. A szemében csalódottság csillogott.

Anna nem tudta, hogy mitévő legyen. Eddig komolyan meg akart bocsátani Zsoltnak, de elbizonytalanodott. Ha egy ilyen ostoba félreértés miatt képes volt arra, hogy megcsalja, akkor mi lesz később?

Csak álltak egymással szemben és nézték a másik arcát. A férfi, zöld szemét kiszakítva a nő kék tekintetéből, pásztázta a már jól ismert gödröket és ráncokat, a halovány szeplőket, a hosszú egyenes orrot, a szépen ívelt szájat. A finom arcélt, amit a fényes, gesztenyebarna hajkorona foglalt keretbe. Tudta, mindez hogyan változik, amikor Anna sír vagy nevet. Ismerte az összes változatát, és azt is tudta, hogy akkor a legszebb, amikor orgazmusa van. Ebben a percben elképzelhetetlennek tűnt, hogy, bár nyolc hónapja együtt van ezzel a nővel, még soha egyszer sem mondta neki, hogy szereti. Mert szerette, már nyáron is, amikor elhatározta, hogy hozzá költözik, vagy talán már sokkal korábban, amikor először szeretkeztek. Anna minden porcikájában csodálatos volt, ezt tudta már rég, és nem engedhette el anélkül, hogy elmondaná, mit érez. De végiggondolni sokkal könnyebb volt, mint kimondani.

Anna a könnyeivel küszködött. Sosem látta még Zsolt arcát ennyire komornak, és biztos volt benne, hogy valami nagy bejelentésre készül. Már előre látta, hogy mi fog következni. A férfi kimondja, hogy vége, ő pedig összeomlik. Az előbbi bizonytalansága percek alatt foszlott semmivé. Már egyáltalán nem akart szakítani.

- Szeretlek – mondta Zsolt, a nyomasztó érzés pedig elszállt a lelkéből. Anna automatikusan elsírta magát, és beletelt néhány másodpercbe, mire felfogta, hogy a másik mit is mondott valójában. – Most meg miért sírsz? – kérdezte a férfi értetlenül.

A nő nem felelt csak belefúrta a fejét a Zsolt mellkasába. Pár pillanattal később azonban mégis megszólalt.

- Már azt hittem, elveszítelek – magyarázta. – De én is szeretlek!

Ám aznap délután nemcsak Anna és Zsolt története vett váratlan fordulatot, hanem egy másik is. Egy szokatlanabb, bűnösebb, de mégis édes kaland fordulatáról van szó, ami több ponton kapcsolódik Annáék meséjéhez. Ez Ágota és Máté története. 

- Szeretlek – nyögte ki Máté végül, amit mondani akart, ami miatt már egy hete tipródott.

Ágota nem felelt. A vallomás nem lepte meg. Már egy ideje érezte, hogy a fiú másként viszonyul hozzá, de szerette volna figyelmen kívül hagyni. Úgy gondolta, hogyha nem vesz róla tudomást, akkor nincs is. Elég éretlen hozzáállás volt egy olyan érett nőtől, mint ő, de egyszerűen képtelen volt felvállalni a tetteinek súlyát. Amit ők ketten műveltek az bűnös volt, méghozzá többszörösen. És ő nem akart erre gondolni. Csak az ízét akarta élvezni a lopott óráknak, perceknek, pillantásoknak. Valahol meg lehet érteni. Végtére is, ki szeret arra gondolni, hogy mennyi kalóriát visz be azzal, ha elmajszol egy szelet csokit? Mennyivel jobb lenne, ha a tetteinknek nem lenne következménye. Ők ketten eddig pontosan így tartották a kapcsolatukat. A jelen csillámporos mámorában, felelősségmentesen, boldogan. Éppen olyan volt ez, mint egy „tinédzser l’amour”, könnyed, édes és szabad. Azonban, ha sok csokit eszik az ember, előbb-utóbb hízni kezd. Ami aztán fel is tűnik neki. Hőseink is így ébredtek tudatára annak, hogy a kapcsolatuk már túlnőtt a jelenen. Érzelmeket szült és ezzel egy időben fájdalmat is. Mert ezek az érzelmek bűnösek voltak.

Ezért kettejük közül csak az egyikük merte felvállalni a dolgot. A gyermek.

Az asszony sosem gondolta, hogy egyszer ilyen helyzetbe kerül. Noha, már nem volt igazán szerelmes a férjébe, jóllehet abban sem volt biztos, hogy valaha az volt. De az élet összehozta őket, illetek egymáshoz, kezdetben minden kellemes volt vele. Mint a langyos víz. Aztán egyre jobban kezdtek kihűlni, a tetteik elüresedni, a szavaik eltartalmatlanodni. Ágota érezte, hogy már a férje is másra vágyik, valami újra, vérpezsdítőre. Nagy szó volt ez egy szürke könyvelőtől. De megtűrték egymást, ahogy kellett, annak rendje és módja szerint robogtak a mókuskerékben, ahogy a társadalom elvárta. Aztán jött valami, pontosabban valaki. S ez a valaki nem Máté volt, hanem a húga, Anna új fiúja, Zsolt. A szőke herceg, a százkilencven centijével és a féltékenység színével a szemében. Igen, Ágota majd szétdurrant a féltékenységtől. Hogy lehet az, hogy az ő szerencsétlen kicsi húga, aki soha egyetlen férfit sem tudott értékelhető ideig maga mellett tartani, összeszed egy ilyen isteni pasit, aki ráadásul még fiatalabb is nála? A helyzeten tovább rontott, amikor Anna először mesélt neki az együttléteikről, az észbontó szexről és a többszörös orgazmusról. Ő pedig élhetett a pocakos, kopaszodó férjével, aki már arra sem törekedett, hogy lefeküdjenek egymással, nemhogy kielégítse. És az első ember, aki sírni látta emiatt az Máté volt.

A drága kisfiú. Teljesen odáig volt meg vissza az ő csélcsap lányától. Elméletileg barátok voltak, de Tamara tökéletesen tisztában volt vele, hogy a fiúnak mennyire tetszik, és ott használta ki, ahol tudta. A lánya mesterien zsonglőrködött a férfiakkal, amiről neki fogalma sem volt, hogy hol tanulta meg, mert ő nem erre nevelte. Talán az iskolában keveredett ilyen társaságba, talán a vérében volt. A férje nagyanyja ugyanis színésznő volt, egy igazi díva, aki mindenkit elszédített. Lehet, hogy ebből a tehetségből örökölt valamit az ő kislánya. Persze mindig is gyönyörű volt, de ő már jól tudta, hogy ez sokszor édeskevés. 

Máté tehát állandóan a házuk táján lebzselt, s egy-egy szép szóért cserébe még a csillagos eget is lehozta a lánynak. Ágota érdeklődve szemlélte ezt a felemás kapcsolatot, és nem egyszer azt kívánta, bárcsak az ő férje is így futna utána, legalábbis néha-néha. De András sosem volt az az udvarlós típus, a legszebb bók, amit valaha tőle kapott, az volt, hogy „nahát, milyen édesen szeplős az arcod”, s ezt is már olyan régen, hogy meg sem tudná pontosan határozni, hogy a kapcsolatuk legelején volt-e vagy már házasok voltak.

Így nem véletlenül láthatta a fiú, amit akkor látott, amikor szomorúan kullogott le a lépcsőn. Mélyen együtt érzett vele, mert ő is ki volt bukva. Végre rászánta magát, hogy megmutassa Tamarának az egyik hozzá írt versét, de a lány nemhogy nem értékelte, de még ki is nevette érte. Tény, hogy nem volt egy remekmű, de igazán jól hangzott.

Szalmahajad csillogása

Szemednek ragyogása

Egyetlen pillantásod

Mely szemem előtt kéken elsuhan

Megrengeti világom

Hangod bársonya

Lelkednek dallama

Mi ajkaidat elhagyja

S fülemet édesen simogatja

Egyszerűen imádom

Illatod fuvallata

Száz rózsa harmata

Mi belőled árad

Orromat kényezteti

Édesebb, mint bármelyik virágom

Ó, bár látnál engem,

úgy, ahogyan téged látlak

Ó, bár tudnád azt,

mit én sem tudok még

Édes méze a világnak

Bár éreznéd, hogy megszakadok

S hogy nélküled az életem

Csak egy légypiszok.

A nő nehezen bírta megállni, hogy ne mosolyodjon el. A világért sem akarta megbántani a fiút, és tisztelte is őt, hiszen ő maga sosem értett a verseléshez, annyit azért még igen, hogy lássa, ez egy aranyos vers, de egy lány szívének meghódításához kevés. Jóllehet, az ő lányának meghódításához a világ legjobb verse is kevésnek bizonyulna.

- Borzalmas, tudom – fejtette ki véleményét röviden a fiú.

- Nem – ellenkezett a nő. – Szerintem nagyon érdekes.

- Ne hazudjon – kérte Máté komolyan. – Tudom, hogy nem jó.

- Igaz, ami igaz, olvastam már jobbat – sóhajtott fel Ágota. – De szívvel-lélekkel írtad.

A fiú erre felnevetett. A nő érdeklődve nézett fel a papírból.

- Amire közben gondoltam, annak nem sok köze van a szívhez és a lélekhez – magyarázta.

Ágota meglepődött az őszinteségén, de immár képtelen volt elfojtani a mosolyát. Mivel látta, hogy a nőt nem zavarja, és barátok híján senkivel sem tudta megosztani a dilemmáját, Máté újból megszólalt.

- Nem tehetek róla – mentegetőzött. – Ha Tamara a közelemben van, csak arra tudok gondolni. Igazából akkor is, ha nincs.

Az asszony először nem igazán tudott mit mondani erre. Amikor a fia tizenhét éves volt, nem vele vitatta meg ezt a témát. Tudta, hogy ilyenkor nagy változások mennek végbe egy tinédzser szervezetében, a hormonok tombolnak, először kezdi el felfedezni a testiséget mással. Akkor még eszébe sem jutott, hogy Máténak ő lesz az a más. Csak járatta az agyát, hogy vajon mit is mondhatna, végül csak ennyit bírt kinyögni:

- Ez normális, hiszen ebben a korban vagy. 

A fiú bólintott. Úgy érezte, hogy már így is többet mondott el a kelleténél, és kezdett kínossá válni az egész. Elköszönt és elment. De másnap visszatért, és ezúttal nem Tamara társaságát kereste.

Mindez már jó pár hónappal ezelőtt történt, s a nő, hogy bűntudatát elfojtsa, meggyőzte magát, hogy ez az egész csak a testiségről szól, neki jólesik, hogy egy fiatal fiú be akarja teljesíteni a vágyait, Máténak pedig az, hogy valakivel kiélheti a sajátjait. Valóban ennek indult azon a meleg, nyári napon, amikor a fiú véletlenül rányitotta az ajtót, ő pedig úgy tett, mint aki nem vette észre. Aztán, mikor már nyilvánvaló volt, behívta a szobába. Titkon már akkor undorodott az egésztől, mielőtt elkezdődött.

De megfáradt. Belefáradt a hajtásba, a szürke hétköznapokba, a ritka, gyors és élvezetmentes szexbe az egyre csúnyuló férjével. A fiú a múltba repítette őt, vissza a saját kamaszkorába, amikor biztosan, igazán szerelmes volt, s az akkori barátjával, Tamással szinte folyton csak szeretkeztek. Máté már akkor Tamás volt, amikor először eljutatta a csúcsra, és egyre inkább azzá vált, ahogy megismerte a gondolatait. Többször elmerengett azon, hogy a férfi vajon hol lehet, mit csinál. Hogy ugyanolyan álmodozó-e mint régen, amikor verseket szavalt neki a lyukszerű kis szobájában egy-egy szeretkezés után, a parkban sétálva, a hatos villamoson, útban a gimnázium felé. Akárcsak Máté, nem volt valami tehetséges költő, a rajzoláshoz sokkal inkább értett, mégis, akkor azok a versek neki a világot jelentették. Talán ő is bekerült a mókuskerékbe és mérnök lett belőle, ahogyan az apja szerette volna. Vagy talán még mindig lázad, verseket ír, fest, ahogyan régen. Akárhogy is, Tamás élete szerelme volt, az pedig, hogy engedett a szülei nyomásának, és elhagyta csak azért, mert szerintük nem volt elég jó parti, élete legnagyobb hibája. De huszonkét év és egy kamasz fiú kellett ahhoz, hogy erre ráébredjen.

Ha legalább a munkájában kiteljesedhetett volna… Ám az ikrek közbeszóltak, két kisgyerekkel sok a munka, Levente és Laura minden erejét elszívták, aztán nem sokkal később Tamara is megérkezett, így a karrierjének lőttek. Mire a gyerekek elég nagyok lettek ahhoz, hogy visszaálljon dolgozni, neki nem volt kedve hozzá. Mindemellett Laura, akit a bátyja már az anyaméhben elnyomott, jelentős hátránnyal jött a világra, kiskorában is folyton betegeskedett, később pedig csak romlott a helyzet. Végül odáig fajult, hogy pár éve depressziós lett, és kezelésre szorult. Szerencsére mára kigyógyult a bajából, de az egyetemi felvételije így sem sikerült, a munkahelyek is folyamatosan utasították vissza a jelentkezéseit, ezért a nő komolyan félt attól, hogy visszaesik.

Ágota azt gondolta, hogy a fiú ebből mit sem ért, hogy csak a szexre utazik, de ez korántsem így volt. Máté sokkal többet értett a helyzetből, mint gondolta volna. Ő volt a saját családjának Laurája, a beteges, gyenge, félénk. Az apjának, sportmenedzser lévén, különös szívfájdalma volt, hogy a fia élből elutasít mindenfajta testmozgást. Kiskorában még beíratta fociedzésekre, de ezzel csak azt érte el, hogy még jobban megutálja az egészet. A nővére, az örökös „bezzeg gyerek” mindenben jobb volt nála, tanulásban, sportokban és persze kinézetben is. Orvosnak tanult, és minden esélye megvolt rá, hogy egyszer az is lesz belőle. Egyszerűen tökéletes volt és népszerű, ő pedig maradt a semmirekellő, tehetségtelen kis senki, akivel a szülei nem büszkélkedtek a baráti találkozókon, aki szinte nem is létezett a számukra, akire nem figyeltek. Láthatatlan volt. Egyedül Ágota látta meg őt, talán, mert a saját lányát is eléggé szerette ahhoz, hogy észrevegye. Máté végre egyszer úgy érezte, hogy valakinek kell, valakinek fontos. Valakit boldoggá tesz, pusztán azzal, hogy létezik, él. Ágota egy személyben volt a szeretője, a nővére és az édesanyja. Betöltötte az űrt a lelkében. Megadott neki mindent, ami az életéből hiányzott. Hát hogyan is ne szeretett volna bele ebbe a nőbe?

És most itt álltak. Kimondta végre, amire már egy egész hete készült, ami miatt enni és aludni is alig tudott. A nő pedig nem felelt. Máté végtelenül hosszúnak érezte a csendet. Legalább valami választ kapott volna, egy sóhajt, egy csókot, egy baráti ölelést. De semmit sem kapott. Még annyit sem, hogy: „Én nem”. Hogyan képes Ágota egy ilyen vallomást figyelmen kívül hagyni, elereszteni a füle mellett? Szedte volna versbe? Nem, így jobb volt. Tudta, hogy jól döntött. Meg kellett tennie. A csend ettől még fülsértő volt. Hogyha ezért lesz vége, mert meghozta élete legbátrabb döntését, hát sosem lesz bátor többé – gondolta.

A fiú hosszú perceknek érezte, pedig valójában egy sem telt el egészen, mire a nő megszólalt:   

- Így nem folytathatjuk, sajnálom – mondta ki félve, megszakítva öröme végtelen, kimerülhetetlennek tűnő forrását. Megpróbált nem sírva fakadni, mint egy kamaszlány, de az érzés makacsul fojtogatta a torkát. Pedig tudta, hogy helyesen cselekedett. Ez a fiú nem ezt érdemelte, nem őt érdemelte. Hanem egy hozzáillő szép, fiatal lányt, aki méltón szereti őt, aki nem elfeledett ifjúságát, kamaszkori szerelmét és ábrándjait keresi benne. Hanem szereti saját magáért. Tudta, ezzel már nem tudja helyrehozni évekkel ezelőtti hibáját, csak fokozza az érzést, önmagát kínozza vele. De mégis, ha belenézett a fájdalomtól csillogó barátságos barna szemekbe, olybá tűnt, könnyei megszületni látszanak.

- De miért? – kérdezte Máté csendesen. A visszautasítás okozta fájdalom megtörte őt. – Engem nem zavar, ha te nem szeretsz.

Ágota a fejét csóválta. Legszívesebben megcsókolta volna a fiút. Bármit megtett volna, hogy ne kelljen így látnia őt. De nem tehette meg.

- Nem ezért. Már régóta szerettem volna véget vetni ennek az egésznek. Nem kockáztathatom, hogy András vagy a gyerekek megtudják – hazudta az első dolgot, ami eszébe jutott.

- De hát hogyan tudnák meg? – makacskodott Máté. – Hiszen sosem maradunk nálatok. Mindig az öcséd lakásába jövünk.

- Pont ez az – kapott az alkalmon a nő. – Mi van, ha egyszer véletlenül ránk talál?

Ez akkora hazugság volt, hogy még kimondani is szégyellte. Az öccse pontosan tudta, mire használja a lakását, látta a szemében bujkáló hamisságot, amikor átadta neki a kulcsokat. Csodálkozott is, hogy nem oktatja ki, mert az általában szokása volt, de a férfit nem érdekelte annyira az egész. Megvolt azzal, hogy a nővérét boldogabbnak látja, nem kezdte el kutatni az okokat. Persze arról fogalma sem volt, hogy az asszony kivel lép félre.

Azt gondolta, hogy ez egy elég meggyőzően érv, de Máté képtelen volt elfogadni a dolgot.  

- Hiszen te mondtad, hogy szinte már nem is lakik itt! Folyton a barátnőjénél van, vagy ha mégsem, akkor éppen koncertet ad. A lakást már csak a kényelem kedvéért tartja fenn – szajkózta kétségbeesetten az asszony szavait a fiú.

- Túl gyakran járunk ide – ellenkezett Ágota. – Már szomszédnak is szemet szúrt.

- Azt mondtad, elhitte, hogy csak korrepetálsz engem matekból, és nem szól senkinek, mert rendes fickó! – fakadt ki hisztérikusan Máté. Már régen tudta, hogy mindegyik csak üres kifogás, olcsó hazugság, de képtelen volt beletörődni abba, hogy vége.

- Nyugodj meg – kérte Ágota, miközben az ő szíve is vadul zakatolt. Közelebb lépett, hogy megérintse a fiú arcát, de az ellökte a kezét.

- Elmondom nekik – fenyegetőzött dühösen. – Meg fogják tudni, hallod? Ha elhagysz, én… mindenkinek elmondom!

- Máté… - A nő hangja erőtlenül csengett. Nem akart veszekedni ezen. Végül is, a fiú sem olyan kicsi már, tudnia kellett, hogy előbb-utóbb vége lesz ennek az egésznek. De a csitítástól Máté csak egyre ingerültebb lett.

- Komolyan beszélek! – üvöltötte. – Meg fogod bánni, hogy…

- Elég legyen! – csattant fel Ágota megelégelve a helyzetet. – Mégis mire számítottál, hogy örökké fog tartani? Hogy majd elvehetsz feleségül? Ha nem tűnt volna fel, már van férjem!

- Feltűnt… nekem viszont vannak érzéseim! – ordította elfúló hangon. Úgy tűnt, a dühe tehetetlenségbe csapott át. Egy hajszál híja volt annak, hogy el ne sírja magát. Ezt a nő is észrevette, és rögtön átölelte. A fiú ezúttal már nem lökte el, még azt is hagyta, hogy a könnyei utat törjenek.

- Nem… nem kellett volna elmondanom… - nyögte ki végül. Ágota felsóhajtott.

- Előbb-utóbb akkor is vége lett volna – mondta.

- De nem most – tiltakozott Máté.

- Talán most – közölte a nő. Néhány másodpercig hallgattak. Aztán a fiú szólalt meg.

- Nekem senkim sincs… - közölte elhaló hangon. – Mi lesz velem, ha még te is elhagysz?

A kérdés olyan segélykérően hangzott, hogy Ágotának összeszorult a szíve. Tudta, nem pátyolgathatja a fiút örökké, de az kivételesen igaz volt, hogy rajta kívül nem foglalkozott vele senki. Nem értette a szüleit, hogy hogyan hagyhatták magára a saját gyereküket. Ő sosem lett volna képes ilyesmire. Talán ezért is szerette meg olyan könnyen ezt a gyereket, mert az anyai ösztönöket is felébresztette benne. Abban a pillanatban úgy érezte, hogy kegyetlen dolog lenne magára hagyni. Az olyan volna, mint egy kölyökkutyát az utcára dobni, de ezt mégsem folytathatták. Ahhoz pedig, hogy ennek az egésznek rendesen vége legyen, minden kapcsolatot meg kellett szakítania vele. Biztos volt benne, hogy Máté a padlóra kerül majd, már most ott volt, pedig még el sem váltak. Ám mindezek ellenére azt is tudta, hogy képtelen lenne kárt tenni magában.

- Megleszel – felelte kurtán. – Találsz majd magadnak barátokat, és egy hozzád illő nagyszerű lányt.

Máté tagadóan megrázta a fejét. Úgy érezte, ezzel mindent elvettek tőle. Az utolsó esélyét az életre, a boldogságra.

- Én már senkit sem fogok szeretni… - közölte dacosan.

- Ó, dehogynem fogsz, még sokkal jobban is, mint engem!

- Nem, mert nem akarok.

- Most még – mondta szelíden a nő. Hangja úgy simogatta a fiú lelkét, mint ahogyan keze a hátát. Nem akart semmi mást mondani, hiszen minden egyéb olyan üresen csengett volna. Ám a fiúnak ez is elég volt. Már nem sírt, csak hagyta, hogy lassan elnyomja az álom. Ez volt az egyetlen hely, ahol az lehetett, aki akart és oda mehetett, ahová kedve szottyant. Ott mindenki szerette és nem volt láthatatlan. S mire felébred talán ennek az egésznek vége lesz…

Vége

Hozzászólások megjelenítése

Súgó Még nincs hozzászólás.

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.