Ryan válla rázkódott a nevetéstől, amint elképzelte Lizzyt a felsorolt ruhadarabokban.

- Mikor elkészültek velem, le kellett vonulnom a lépcsőn – folytatta Lizzy. – De épp akkor jött a barátnőm nővérének a barátja, és annak a fiúnak az öccse, mikor én jöttem le a lépcsőn – Lizzy hangja itt elcsuklott a nevetéstől. – Kicsit furcsán néztek rám. Az egész megkoronázása volt, hogy megbotlottam, és leszánkáztam a lépcsőn. És ezek után bemutatkoztam a két fiúnak, hogy „hello, Lizzy vagyok”. Aztán elindultam visszafelé, és még egyszer elestem. Képzelheted, mikor visszajöttem, a két fiú még mindig a földön fetrengett a röhögéstől.

Valóban képzelhette, mert ő sem tudott megszólalni, lassan már fuldoklott a nevetéstől. Igyekezett közben valamennyire irányítani a kenut, több-kevesebb sikerrel. Nem is tudta, mikor röhögött ilyen jót utoljára. Talán akkor… mielőtt a tragédia történt volna…

Ryan hirtelen abbahagyta a nevetést.

- Jó lehetett. Velem körülbelül 8 éves korom óta nem történt semmi igazán vicces.

- Na, ezt nem hiszem el – felelte Lizzy. – Szerintem inkább csak nem emlékszel rá.

- Lehet – hagyta rá Ryan.

- Már miért ne lettek volna vicces pillanatok?

- Elfogytak a vicces emberek – felelte szárazon Ryan.

- Ezt hogy érted? – értetlenkedett Lizzy.

- Apám nagyon vicces volt – nosztalgiázott Ryan. – Folyton azon volt, hogy megnevettessen minket. Anyut, a nővéremet, és engem. Egyszer baseball-oztunk a kertben, és véletlenül kilőttük a szomszéd ablakát. Erre ő kijött, és elkezdett velünk ordibálni. Apa meg semmit nem mondott, csak kifigurázta. A szomszéd magából kikelve üvöltözött, hogy beperel minket, és hogy nincs tisztesség a világban, meg bla, bla, bla, apa meg vágta a fejeket. Tök jól utánozta azt az eltorzult fejet, meg kitágult orrlyukat. Még azt az eret is meg tudta dagasztani, ami a szomszédnak a halántékán duzzadt meg, amikor mérges volt, tehát nagyjából mindig. A fölön fetrengtünk a nevetéstől. Azt hittem, hogy a szomszéd orrba fogja vágni, de ahhoz túlságosan papucs volt, apa meg túl erős. Úgyhogy otthagyott minket, és visszavonult puffogni. Aztán pár nap múlva kopogott be hozzánk, hogy ki kell fizetnünk az üvegest, aki megcsinálta az ablakot, és apa azonnal fizetett. Nézett rá a szomszéd, hogy akkor most hogyhogy kifizeti? Erre apa mondta, hogy ezzel kellett volna kezdenie.

- Jó fej lehet apukád – mosolygott Lizzy.

- Csak volt – felelte szárazon Ryan. – Meghalt, mikor 8 éves voltam. Rákban. Agytumor.

- Jaj, Ryan, sajnálom.

- Már régen volt. Túlléptem rajta. Ezért találtam kicsit furcsának, hogy agysebésznek mégy. Vagyis nem furcsa, csak érdekes egybeesés. Elvileg olyan betegeket fogsz gyógyítani, mint apa. Őszintén szólva nem lehet kellemes munka. Minden nap emberek élete felől dönteni. Szörnyű volt látni, ahogy az ember, aki mindig az erő volt az életünkben, hogyan gyengül el fokozatosan. Te minden nap ezt látod majd.

- Az lehet – felelte Lizzy. – De lesznek betegek, akik felépülnek. Akiknek a kollégáimmal megmentjük majd az életét. És nem csak egy embert mentünk meg ilyenkor, hanem az egész családját. Az emberek élete összefonódik, és ha egy véget ér, magával húzhat többet is.

- Igazad van – tűnődött el Ryan. – Ha anno megmentik apámat, anyát is megmentették volna. Mikor apa meghalt, teljesen összetört. Mikor úgy tűnt, talán kiheveri, kiderült, hogy iszik. Nem bírta abbahagyni, és a gyámügy elvett minket tőle. Két éve voltam a temetésén.

- Nagyon sajnálom Ryan – mondta Lizzy. Jobbat nem tudott, de hát erre nem is lehet. Legszívesebben átölelte volna most, de a kenuban nem tudta.

- Na, jól legyilkoltam a hangulatot – jegyezte meg Ryan. – Tudom, nagyon-nagyon közhely, de igaz: az élet megy tovább. Egy ideig gőzöm sem volt róla, hogy fogom feldolgozni. De aztán valahogy sikerült. Egyvalamit adott is: olyannak látom a világot, amilyen. Nincs kis álomvilágom, ami széthullhatna.

Lizzy erre nem tudott mit mondani. Teljesen lesokkolta a fiú hangjából kicsengő fájdalom. Tudta, hogy még nem mondott el mindent, amin keresztül kellett mennie, de egyelőre ez is nagyfokú bizalmat jelentett, hogy ennyit elmesélt.

Ryan hirtelen összerezzent. Ritkán mesélt a gyerekkoráról, úgy gondolta, nincs értelme panaszkodni, mindenkinek megvan a maga baja, nem kell még a saját problémáival is bombázni őket. Meg persze ez csak rá tartozik.

Ezután csöndesen eveztek tovább. Az út nem volt nagyon hosszú, csak félnapos túrát terveztek, így nemsokára a végére is értek. Lerendezték a pénzügyi dolgokat Sam-mel, elköszöntek, és visszakocsikáztak a sátorhoz. A tó szintje látványosan emelkedett az éjszakai eső miatt.

Kiszálltak az autóból, és Ryan a sátor felé vette az irányt, Lizzy pedig a tóparthoz ment. Gyönyörűen csillogott a víz, a tó másik partja pedig beleveszett a láthatárba. Az egészet erdő vette körül. Lizzynek olyan érzése támadt, mintha nem is lettek volna nagyvárosok.

Tátott szájjal ment egyre közelebb a tóhoz. Érezte a lába alatt pluttyogó sár floccsanását, de nem törődött vele. Tudta, hogy felázott a talaj, így nem volt értelme nagy feneket keríteni neki. Ahogy egyre közelebb lépett, egyre nagyobbakat floccsant és cuppogott a sár, és Lizzy egyszer csak azt érezte, hogy süllyed. Gyorsan tett egy lépést, de hiba volt: a másik lába térdig belesüppedt a sárba. Ahogy megpróbálta magát kiszabadítani, a másik lábával kitámasztotta magát (már amennyire a csúszós, szpluttyadós sárban ez lehetséges volt), és megpróbálta kihúzni fogságba esett járóvégtagját. Ennek az lett az eredménye, hogy a másik lába is besüppedt a sárba, sőt, egészen derékig elmerült benne. Próbált kapálózással javítani a helyzetén, de be kellett látnia, hogy ez nem segít.

Ryan épp mászott ki a sátorból egy rakás kajával a kezében, mikor meglátta Lizzyt beleragadva a sárba. Letette a kaját, és rohanni kezdett, hogy kiszabadítsa.

Lizzy látta Ryant felé rohanni, és elöntötte az aggodalom.

- Ne! Ne! Állj! – kiáltotta, de addigra már késő volt.

Ryan nem tudott megállni, és belerohant a sárba, és talán még Lizzynél is jobban beleragadt. Megpróbálta magát kiszabadítani, de így csak mélyebbre süllyedt.

- Kár a gőzért – sóhajtott Lizzy. – Én is próbáltam már. Nem tudsz kimászni, ezzel csak rontasz a helyzeten.

- Ezt én is tudom – duzzogott Ryan. – De azért csak nem ülök tétlenül, amíg elnyel a sár.

- Ó, mily költői – vigyorgott Lizzy. – Egyáltalán minek kellett belegázolnod?

- Hogy téged kihúzzalak! – csattant fel Ryan. – És neked miért kellett belegázolnod?

- Én a tavat akartam megnézni – válaszolt mérgesen Lizzy.

- És nem érezted, hogy kicsit instabil a talaj? – gúnyolódott Ryan.

- Te nem érezted? – vágott vissza Lizzy. – Te már láthattad is.

- Ó, szóval akkor én vagyok a felelős mindenért, igaz? – emelte még feljebb a hangját Ryan.

- Én ilyet nem mondtam! – tiltakozott Lizzy.

- Nem kellett mondanod – jegyezte meg Ryan.

- Áh, persze, hisz a mindenttudó azonnal rájött – gúnyolódott Lizzy. – Elég egyet pislognom, és máris hihetetlen mennyiségű információt spricceltem az éterbe, amit a zseniális géniusz egyedi agyhullámaival pillanatok alatt dekódol!

- Meg ne sértődj, de nem egy kihívás kitalálni, hogy mit gondolsz – vágott vissza Ryan. – Ha már nem tudsz semmi értelmeset mondani, akkor kezdesz gúnyolódni. Mint most.

- Fantasztikus megfigyelés – replikázott Lizzy. – Arra nincs valami isteni szikrád, hogy hogyan jutunk ki innen?

- Nincs, mivel megtiltottad, hogy megmozduljak – morogta Ryan.

- Ötletet mondtam. A gondolkodást nem tiltottam meg – morogta vissza Lizzy.

- Hálám örökké üldözni fog érte –gúnyolódott Ryan.

- Látom képtelen vagy bevallani, hogy nincs ötleted, vagy ha mégis, valaki mást hibáztatsz érte – replikázott Lizzy. – Pedig azt hittem, hogy neked nincs olyan égbeszökő egód, mint a többi pasinak. De úgy tűnik, csalódnom kell. Minden pasi egyforma.

- Én meg azt látom, hogy te is párkapcsolati mártírt csinálsz magadból, mihelyt szembetalálkozol egy problémával. Akárcsak a többi nő – vágott vissza Ryan.

- Remek. Ezek szerint mindketten tipikus pasi és nő vagyunk. Akkor nem kell mást csinálnunk, mint amit a többiek, mikor beleragadnak a sárba.

- És mit csinálnak a többiek?

- Gőzöm sincs. Gondolom, nekik van annyi eszük, hogy eleve nem is ragadnak bele.

- Neked meg nem volt – lendült megint támadásba Ryan. – Sajnálom a leendő pácienseidet.

- Te is gratulálhatsz magadnak – vágott vissza Lizzy. – Akár fejest is ugorhattál volna, akkor se tudtál volna jobban beleragadni, mint most.

- Inkább neked gratulálok, amiért sikeresen idejuttattál mindkettőnket…

- Nem kellett volna iderohannod, hogy kihúzz, és akkor elmehettél volna segítséget hívni, és talán már mindketten kint lennénk a sárból.

- Tényleg jobban jártam volna, ha nem akartalak volna kihúzni. Egyébként meg én nem is akartam eljönni erre a hülye kirándulásra, csak te erősködtél annyira.

- Akkor menj haza, nem tartalak vissza!

- Remek! Amint kijutunk innen, el is húzom a csíkot!

- Jó!

- Jó!

- JÓ!

Az értelmes eszmecserét egy kocsi zúgása szakította félbe. A sátruktól nem messze levő úton haladt el. Lizzy és Ryan teljes erejükből üvöltözni és integetni kezdtek, mire a kocsi megállt, és egy idős, 60 év körüli házaspár szállt ki belőle. Odagyalogoltak a tóparthoz, és Lizzy rájukkiáltott.

- Ne jöjjenek közelebb! Magukat is elnyeli a sár.

- Most mit csináljuk, Frank? – kérdezte az asszony.

- Hívom a tűzoltókat – felelte a férje, és elővette a mobilját.

Körülbelül negyedóra múlva kiérkeztek a tűzoltók, és kihúzták Ryant és Lizzyt a sárból.

- Nem is tudom elmondani, mennyire hálásak vagyunk – hálálkodott Lizzy a házaspárnak.

- Ugyan, semmiség – legyintett a nő, akit Louise-nak hívtak. – Nem is gondoltam volna, hogy így felázott a tó környékén a föld.

- Mi se – húzta a száját Ryan.

- Egyébként mi járatban vannak errefelé? – kíváncsiskodott Lizzy.

- Nyaralunk – felelte Frank. – Most épp vízisíelni indultunk.

- Nahát! Mi is.

- Micsoda véletlen – csapta össze a kezét Louise. – Mehetnénk együtt.

- Nos, hát igazából én… – kezdte Ryan, de Frank félbeszakította.

- Semmi ellenkezés, fiatalember! A vízisíelés nagyon jó dolog! Ha nem próbálja ki, egész életében bánni fogja. Ahogy én.

- Hát jó – adta be a derekát kelletlenül Ryan, de közben gyilkos pillantást vetett Lizzyre.

Bevonultak a sátorba, hogy átöltözzenek, mert a ruhájuk tiszta sár volt. Aztán beszálltak az autóba, és követték Frank és Louise kocsiját.

- Miért kellett megkérdezned, hogy hova mennek? – támadt rögtön Lizzynek Ryan. – Úgy volt, hogy én hazamegyek, mert elegem van.

- Udvariasságból tettem – felelte Lizzy. – Miután megmentettek, nem szép dolog szó nélkül otthagyni őket.

- Felajánlhattad volna, hogy ingyen kezelést kapnak tőled, ha bármelyikük agybeteg lesz.

- De bunkó vagy.

Ezután mindketten csendes meditációba vonultak vissza, azaz durcásan bámultak ki a fejükből.

Mikor megérkeztek, befizették mind a négyüket egy-egy körre. Először Frank indult el. Remekül csinálta: úgy hasította a vizet, mint a szélvész, de mégsem vesztette el az egyensúlyát. Még egyet ugratott is.

- Nagyon jól csinálja – jegyezte meg Lizzy.

- Igen – felelte mosolyogva Louise. – Mindig is szerette volna kipróbálni, de sajnos sosem jött össze neki. Úgy rágta a fülemet most, hogy menjünk el, mint egy kisgyerek.

Mikor Frank visszaért, sugárzott az arca a boldogságtól, és a büszkeségtől.

- Muszáj kipróbálnotok! – lelkendezett. – Egyszerűen fantasztikus!

- Mehetsz előbb – udvariaskodott Ryan, jelezve, hogy neki még mindig nincs ínyére a dolog, de persze ez csak Lizzynek tűnt fel.

- Megyek is – válaszolta Lizzy, ami egy burkolt „szarok rád”-nak felelt meg, de ezt is csak Ryan érzékelte.

Belecsatolta a lábfejét a vízisíkbe, megmarkolta a fogantyút, és jelezte a csónak vezetőjének, hogy kész van. Erre ő először óvatosan beletaposott a gázba, és elindult, maga után húzva Lizzyt, aki szinte lerepült a stégről, de nem csuklott össze, mikor elérte a vizet, és maga se tudta, hogyan, de sikerült megtartania az egyensúlyát. Tényleg olyan fantasztikus volt, mint ahogy Frank mondta, vagy talán még jobb. Hihetetlen gyorsan siklott a vízen, a szél belekapott a hajába, és összevissza dobálta. Körülötte felverődött a víz, és apró szemcsékként az arcába fújta őket a menetszél.

Egy darabig minden jól ment, de aztán egy hullám közeledett felé oldalról, és mikor elérte, kibillentette az egyensúlyából. Lizzy megpróbált talpon maradni, de közben elfelejtette tartani az irányt, és tett egy kanyart oldalra. Ahogy próbálta magát visszaküzdeni az eredeti vonalba, átesett a ló, illetve a vonal másik oldalára, és most a másik irányba tért ki.

- Mit csinál? – ráncolta össze a homlokát Frank.

- Annyira jól megy neki, hogy már ő akarja húzni a csónakot – felelte vigyorogva Ryan, aki nagyon élvezte a helyzetet.

Végül Lizzy nagy nehezen leküzdötte a helyzetet, és újra normálisan húzatta magát. Mikor a csónak megállt, vigyorogva jött ki a vízből.

- Igaza volt – mosolygott Frankre – Ez tényleg kihagyhatatlan.

- Most maga jön, fiatalember – vigyorgott Ryanre Frank.

Ryan kelletlenül magára vette a felszerelést, és nekikészült az indulásnak. Mikor elhelyezkedett, felmutatta a hüvelykujját, jelezve, hogy minden rendben van. Ahogy a csónak motorja felbőgött, már rossz előérzete támadt. Nem volt rossz megérzés, mivel ahogy elindultak, és Ryan a vízbe placcsant, szétcsúsztak a lábai, és kénytelen volt elengedni a kapaszkodót, aminek következtében fejjel előre a vízbe zuhant.

Louise a szája elé kapta a kezét, Frank fájdalmas grimaszt vágott, Lizzy pedig majd megpukkadt a röhögéstől. Hogy a házaspár ezt ne vegye észre, gyorsan berohant a vízbe, hogy segítsen Ryannek, aki időközben feljött a víz alól, és fájó arcát tapogatta.

Lizzy átkarolta, és segített neki kimászni a vízből.

- Most visszamegyünk a sátorhoz, rendben? – kérdezte, miközben minden erejével küzdött a röhögés kirobbanása ellen.

Ryan bólintott.

- Azt hiszem, mi most hazamegyünk – fordult Frankhez és Louise-hoz. – Nagyon örülök, hogy megismertem magukat, és további jó nyaralást!

Azzal betuszkolta Ryant a kocsiba, ő maga pedig beszállt a vezető ülésre, beindította a kocsit, és elhajtott. Mikor már kicsit messzebb haladtak, végre átadhatta magát a röhögés örömének, és megkönnyebbülten felvinnyogott. Ryan morcosan nézett maga elé. Lizzy már vagy öt perce szünet nélkül visított, mikor Ryan megelégelte, és megszólalt.

- Nem röhögted még ki magad? – kérdezte.

Lizzy csak a fejét rázta, aminek következtében a könnyei fröcsögtek mindenfelé.

- Ez valami hihetetlen produkció volt – nyögte két röhögéshullám között – nekem nagyon átjött…

- Az útra is figyelj! – szólt rá Ryan, majd hirtelen eszébe jutott valami – Várjunk csak, neked nem is szabadna vezetned. Nincs is jogsid! Állj meg! Cseréljünk helyet.

- Tőlem – vont vállat Lizzy és félreállt a kocsival.

Helyet cseréltek, és onnantól kezdve Lizzy az anyósülésen folytatta tovább a nevetést.

- Most már igazán abbahagyhatnád – morogta Ryan.

- Ha én fejeltem volna bele a vízbe, megengedtem volna neked, hogy kiröhögj – válaszolta Lizzy.

- Nem azzal van a bajom, hanem idegesít.

- És azért idegesít, mert rajtad röhögök, illetve azon, amit produkáltál.

- Ez nem igaz – felelte Ryan idegesen.

Időközben kezdett sötétedni. A nap először narancssárgára, majd vörösre festette az égboltot, azután lebukott a láthatár mögé. Nemsokára már a kocsi fényszórói voltak a legfőbb fényforrások.

- Te, nem mentünk már el egyszer emellett a fa mellett? – kérdezte hirtelen Lizzy.

- Egy erdő közepén vagyunk, ahol millió fa van – felelte türelmetlenül Ryan. – Nem hinném, hogy épp ezt a fát láttad volna.

- Pedig szerintem már egyszer elhagytuk ezt a helyet.

- Akkor szerinted most csináljak? – kérdezte idegesen Ryan.

- Esetleg valld be, hogy eltévedtünk – javasolta Lizzy. – Először nehéz lesz, de én hiszem, hogy meg tudod csinálni.

- Nagyon vicces vagy – forgatta a szemeit Ryan.

Ekkor egy elágazáshoz érkeztek. Ryan arca kétségbeesett grimaszba torzult.

- Most merre? – kérdezte Lizzy.

- Eltévedtünk – vallotta be Ryan.

- Na ugye, hogy nem volt nehéz.

- Ahhoz képest tényleg nem, ami most következik: kitalálni, hogy merre menjünk.

- Hunyd be a szemed – utasította Lizzy.

Ryan hitetlenkedve nézett rá.

- Gyerünk! – biztatta Lizzy.

Ryan kelletlenül behunyta a szemét.

- Most pedig lazulj el – mondta Lizzy. – Nagyon jó. Lelki szemeid előtt látod az utat, ahol eljöttünk. Most pedig megyünk haza. Hallgass az ösztönödre, és taposs bele a gázba.

- Ez hülyeség – felelte Ryan túlvilági hangon – semmi értelme… csak jobban eltévedünk…

- Nem tudjuk kitalálni, hogy merre kellene mennünk – folytatta Lizzy megnyugtató hangon. – Csak az ösztönödre támaszkodhatsz…

- Az kihalt belőlünk, mióta nem vagyunk kitéve a természet viszontagságainak…

- Nem halt ki, csak eltemetődött… de te most felhozod a mélyből… helyezd a lábad a gázpedálra, és gyakorolj rá nyomást a gépjármű elindításához. A kezedet tartsd a kormánykeréken, és fordítsd abba az irányzékba, amelyet megfelelőnek tartasz a végcél elérése szempontjából…

Ryan végre azt tette, amit mondott, belelépett a gázba, a kormányt pedig jobbra fordította. Lizzy megfigyelte, hogy Ryan sokkal inkább hallgat rá, ha hivatalosan fogalmaz. Megbökte egy kicsit, hogy azért ne csukott szemmel vezessen végig. Ryan álmosan pislogott, és továbbra is találomra kormányozta az autót.

Nemsokára feltűnt előttük a tónak az a szakasza, ahol több mint félórát töltöttek el a sár jóvoltából.

- Megérkeztünk – vigyorgott Lizzy.

Ryan eltátotta a száját. Most, hogy belegondolt, gőze sem volt róla, hol vezette végig az autót.

- Én mondtam, hogy van még az embernek is ösztöne. Az agynak rengeteg feltérképezetlen területe van még, amikkel rendkívüli dolgokra lehetünk képesek. A te agyad pedig különösen fejlett. Legalábbis az a része, amit használsz.

- Ez most bók volt? – kérdezte Ryan.

- Veheted annak is, de valójában egy tény – vont vállat Lizzy.

Ryan vigyorogva szállt ki a kocsiból. Bemásztak a sátorba, és Ryan elgondolkodva nyúlt el a matracán. Azon gondolkodott, vajon mi is történt. Mi történt közöttük, amiért úgy gondolta, hogy vége? Annyi, hogy beleragadtak a sárba? Egy ilyen apró dolog képes volt éket verni közéjük?

Nem tudhatta, de Lizzynek és épp ugyanez járt a fejében. Miért kellett mindkettejüknek a másikat hibáztatni azért, ami történt, ahelyett, hogy együtt oldották volna meg a problémát? Az én hibám volt – gondolta Lizzy. – Elrángattam Ryant ide, holott ő nem akarta. Én bambultam el a tónál, aminek az lett az eredménye, hogy mindketten a sárban dekkoltunk fél órát, miközben egymást szapultuk.

- Sajnálom – szaladt ki a száján. Igazából nem akarta hangosan kimondani, de véletlenül sikerült.

- Mit? – fordult felé meglepetten Ryan.

- Hogy elrángattalak ide – felelte Lizzy. – Láttam, hogy nem akartad, de csak magamra gondoltam.

- Én sajnálom – ellenkezett Ryan. – Ez egy jó ötlet volt, de a negatív hozzáállásommal megfertőztem a hangulatot.

- Nem, én sajnálom – emelte fel a hangját Lizzy. – Én tehetek róla, hogy beleragadtunk a sárba.

- De én is sajnálom! – csattant fel Ryan. – Lehetett volna annyi eszem, hogy nem rohanok utánad, csak…

- Csak mi? – kérdezte Lizzy. – Mellesleg nekem kell sajnálnom.

- Csak szeretlek – felelte Ryan. – Még ha úgy is viselkedsz, mint egy ötéves.

- Én is szeretlek – nevetett Lizzy. – Még ha úgy is duzzogsz, mint az öcsém csecsemőkorában.

- Tehát én csecsemő vagyok, te meg ötéves? – összegezte Ryan. – Eleinte valamilyen felelősségteljes, felnőtt életről beszéltünk.

- Hát, akkor kénytelenek vagyunk azt egy kicsit halasztani – mosolygott Lizzy, majd Ryan ijedt arcát látva hozzátette – Csak vicceltem.

- Na azért – vigyorgott Ryan, és átfogta a lány derekát, és olyan csókot adott neki, amitől még a tizenkettes karika is elvörösödött, és átváltott tizennyolcassá, aminek következtében fájó szívvel, de be kell szüntetnem a közvetítést, és egy rövid, egészen pontosan egyszavas befejezéssel kiszúrni a kedves olvasók szemét:

Vége

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.