Tehetetlenek

A párás meleg fullaszt, a fülemet szinte sérti az asszonyság hangos kiáltozása és az ágy panaszos recsegése, de az arca gyönyörű az örömtől, amit máskor aligha láthatok ilyen sugárzóan rajta. Engem most valósággal ki kellene innen dobni, ha azt akarnák a szeretőjével, hogy ne bámuljam őket. De szerintem már megszokták a folyamatos jelenlétemet, mert már csak arra reagálnak, ha rekedtes hangommal folytonos nyervogásba fogok, vagy felugrom az ölükbe, esetleg beleeszem az étkükbe. Bár utóbbi nem mindig tűnik fel nekik, túlságosan el vannak foglalva egymással általában ahhoz, hogy ezek az apróságok fontosak legyenek a számukra, mikor együtt vannak. Az imént sem vetettek rám egy pillantást sem, amikor felhuppantam a komódra, hogy jobb rálátásom lehessen a párzásukra.

Az emberek egészen elképesztőek, az arcuk kipirul, a bőrük nedvessé válik, a szemeikben boldogságköd képződik, és előtör belőlük egy olyanfajta ösztön, amelyet nem is feltételeznénk mi, macskák. Mert míg hosszú percekig, akár órákig hajszolják a beteljesülést, a testük egy ősi rítust követ, ösztönösen táncolnak a kéj oltárán, hogy aztán kifulladva nyúlhassanak el rajta a mámort ízlelve. Fantasztikus ez bennük, és hiába tudom, illetlenség eközben megbámulni őket, sosem tudok ellenállni a kísértésnek, főleg, mert szeretett asszonyom ekkor a legboldogabb. Évek óta mellette vagyok, esetlen kiscica voltam még, mikor felkarolt az utca hideg kövéről. Kedvesen megcirógatott, mindent értő tekintettel, odaadó szeretettel telt hangján azt mondta: „Ne félj, nem lesz baj, most már vigyázok rád, cicus.”, és elhozott ide. Kormosnak nevezett el, féltő gonddal nevelt, megtanította három csenevész gyermekének, hogyan bánjon velem, és megvédett mindig a férje gorombaságától. Az enyémhez hasonló zöld szemeiben azonban ritkán láttam őszinte, szennyezetlen örömet. Csakis akkor, mikor körülsertepertéltem, etethetett, simogathatott, kényeztethetett, vagy, mikor rosszcsont kölykei némi boldogságot loptak a szívébe. De mindez semmi ahhoz képest, ami most szétterül az egész arcán, átjárja a teljes testét, elborítja az elméjét, és a fellegek fölé repíti.

Ilyenkor irigylem az embereket. Az udvarlásuk nem túl kifinomult, a legtöbb emberkandúr ugyanis azt képzeli, elég egy pár szép szó, vörös virág, orrcsavaró parfüm, valami jobb öltözet és egy felálló farok, s szívük hölgye máris a karjaikba omlik, míg az embernőstények ennél - meglátásom szerint persze - jóval többre vágynak, romantikusabbra, nagyvonalúbbra, esetleg meglepőre. Az egyik túl keveset akar adni, a másik túl sokat akar kapni, így a kapcsolataik, hiába törekednek hosszútávúakat kiépíteni, idővel kisiklanak, ellaposodnak. Ezután visszatérnek a vadászmezőkre, hogy újabb áldozatot keressenek arra a pár évre, míg bírják cérnával ahelyett, hogy megváltoznának egy kicsit, élhetőbb életet akarnának és tennének is érte. Ez a baj az emberekkel, még magukhoz sem őszinték. Azt hiszik, a tévében látott cukorsziruppal kent ábrándok kellenek nekik, amitől feláll a hátamon a szőr. Nem képesek bevallani maguknak, hogy igazából kényelmes lenne nekik időnként összejönni egy-egy násszal töltött pásztorórára, egyébként meg mindenki menjen a maga dolgára, mint mi, macskák. A mi életünk sem fenékig tejfel, mégsem gyilkoljuk egymást olyan módszeresen, mint az emberek. Akkor mi csináljuk jól, nem?

Zöld szemeimet még mindig a párra szegezem. Vége a párzásuknak, a férfi az asszonyomra dőlve liheg, de ezt az én kedvesem nem bánja, ragaszkodón öleli, a folytonos munkától kikezdett ujjai bőszen kandúrja hátának bőrébe mélyednek. Édes, ahogy a szuszogástól kissé hullámzik a testük, összetapadnak, és mégis egymásba kapaszkodnak. Kicsit fészkelődöm ültömben és nyújtogatom a nyakamat, hogy jól lássam az asszonykám arcát, mert mint említettem, ilyenkor a legszebb. Ezt nyilván Kázmér is észrevette már, mert felnyomja magát, ahogy általában szokta, és megszemléli az alatta fekvő nőt. Szerelmes belé, ordít róla. A tekintete gyengéden cirógatja végig az alélt asszonyt, és ajkai szelíd mosolyra húzódnak. Hiába vágyna valószínűleg ő is pihegésre, mégis csókokat lehel gazdám arcára és nyakára. Ezt is irigylem az emberekben, a csókot és a csókolózást. Tudom, hogy az asszonykám tudja, mennyi imádó puszival halmozom el, mikor jól az állának nyomom a nedves orromat, vagy érdes nyelvemmel megnyalogatom törődött kezét, mégis... Olyan szívesen szájon csókolnám, ahogy Kázmér teszi, mert azt mintha jobban szeretné! Most is csillogó szemekkel, még aléltan felnéz rá. Hogy látja-e, nem tudom, mégis ahogy a férfit nézi, újra beleszerelmesedem ebbe a nőbe.

- Költözz hozzám – leheli Kázmér. Miféle kérés ez?! Talpra ugrom, a farkamat a magasba emelem, s feszülten figyelem az én édes Juditomat, mit felel erre, de ő csak mosolyog, mintha meg sem hallotta volna. Szerintem tényleg elment a füle mellett, az enyém mellett azonban nem, ezért lehuppanok a komódról és felugrom az ágyra. - Ejnye, nem szabad! - szól rám a férfi rögtön, majd egy határozott mozdulattal lesöpör a földre. Mérgesen, sértetten nézek vissza rá, miután a négy talpamra érkeztem, s elkezdem körbejárni a nyoszolyát. Nem hagyom annyiban ezt az egészet, mert nekem nem tetszik az ötlete. Tudom, hogy szerelmes az asszonykámba, ahogy azt is, hogy egy igazi rendes pasi, mert bár beletelt pár napba, de megtaláltam, hol lakik és figyeltem őt. De akkor sem akarom, hogy elköltözzön innen az én szeretett Juditom.

- Mit mondtál? - kérdezi meg Kázmért a nő. A hangjából ítélve most kezd csak magához térni. Pislog, arcán mámoros mosoly ül, így szeme körül a nevetőráncok élesen kirajzolódnak, haja kócos, és kedvesen megcirógatja a férfit.

- Költözz hozzám – ismétli meg a kérését immár hangosabban, határozottabban, talán lelkesebben. El is jut Judit tudatáig, a szemei kikerekednek, arcáról maradéktalanul eltűnik a boldogság és helyét ijedtség veszi át. Szeretője meglepődik ettől az őszinte reakciótól, úgy fest, nem tudja mire vélni, pedig a Napnál is világosabb, hogy olyasmit szeretne, amiről szó sem lehet.

- Drágám... - bukik ki asszonykámból egy elhaló szó. Úgy látom, minél biztosabbá válik benne, hogy a férfi halálosan komolyan gondolta a kérését, annál nagyobb kétségbe esik. Itt az én időm, valahogy rendet kell tennem, ezért rekedt hangon nyervogni kezdek, mintha éhes lennék. Rám sem bagóznak.

- A férjed nem szeret, nem is érdekli, mi van veled, én viszont nagyon szeretlek – kezdi győzködni az én édes Juditomat. - Álló nap suvickolod a házat, robotolsz, kiszolgálod a három gyereketeket, ami csakis a te feladatod, András még az iskolába sem viszi el őket, míg te épp csak a fenekük ki nem törlöd, pedig már nagy lovak! Nincs életed, a napi szórakozásod a zenehallgatás, tévénézés, olvasás, már ha épp jut rá időd! Elfelejtetted, mit jelentenek azok a szavak, mint színház, mozi, piknik, kirándulás…! - sorolja egyre kétségbeesettebben.

Ej, ej, ej... Úgy fest, Kázmérnak sosem mondták el, hogy ha meg akarsz győzni egy nőt arról, hogy te vagy számára a főnyeremény, nem azt kell felsorolni, ami az ellenfeledben rossz, hanem ami benned jó. Ezzel elbukta a próbát, az asszonykám felháborodottan eltolja magától, és felül az ágyban. A közöttük kialakult meghittség, érzem, ahogy darabokra törik, Judit megbántottan, némileg talán megtaposva ugrik le a fekhelyről, hogy megkeresse a ruháikat. A férfi elé veti farmerjét, ingét, ő pedig - immár könnyes szemmel – méretes kebleihez fogja a saját holmiját. Készül elszaladni, gondolom, nem a lovagja előtt akar felöltözni.

- Kérlek, várj, még nem fejeztem be! - Hangja szelíd, kérleli a gazdámat, aki ezt hallva megtorpan az ajtóban. Kázmér mozdul felé, esetlenül lelép az ágyról, szerelméhez szalad, a háziasszony azonban, amint felé fordul, kővé dermeszti. Nem értem jól az emberek testbeszédét, hiába figyelem őket évek óta, ezért nem tudom, mi történik az elmondhatatlan síkon velük, de megváltozik az, ahogy egymásra néznek.

- Egy nő dolga főzni, mosni, takarítani, vagyis rendben tartani a háztartást és ellátni a családját, egy anyáé pedig minden áldozatot meghozva felnevelni a gyerekeit! - oktatja ki hevesen szeretőjét az én imádnivaló asszonykám. Sajnos túl sokat láttam elveszetten, mégis hevesen harcolni egy meg nem nevezett célért, amitől az arca kipirul, szemei szikrákat vagy könnyeket szórnak, és ott tükröződik bennük egy megroppantott lélek minden fájdalma. Őszintén, kendőzetlenül tárja a másik ember elé, mit érez, mert, ha már sikerült őt kiborítani, képtelen eltakarni a boldogtalanságát, melyről igyekszik nem tudomást venni. Persze nyilvánvaló, hogy nem feledi, számolatlanul vigasztaltam már mindenféléért, mégis mindig makacsul eldönti, továbbmegy, folytatja és meg sem áll, hátra sem néz. - Nem költözöm hozzád sosem! - kiabálja elcsukló hangon a férfinek. - Megmondtam, csak akkor bonyolódjunk bele ebbe, ha neked megfelel, hogy én ide tartozom, itt az otthonom, ez az életem!

- Akkor még megfelelt – védekezik Kázmér ügyetlenül.

Minden szó igaz, még tisztán emlékszem is arra a késő estére, amikor megbeszélték a szabályokat. Akkor már hetek óta kerülgették egymást, én pedig éreztem, hogy az idő múlásával egyre melegebbé válik közöttük a levegő, ezért figyeltem rájuk. Mindketten ügyetlenné és esetlenné váltak a másik közelében, kevesebbet néztek a másik szemébe, miközben titokban keresték egymás pillantását. Furcsák voltak, mint két kölyök, amely nem tudja, mit kezdjen egymással, de képtelen elmenni a másik mellett anélkül, hogy oda ne kapjon csak játékból, csakis azért, hogy felvonja magára a figyelmet. Összejövetel volt a házban aznap, férfiak és nők kavarogtak, a zene szólt, ettek-ittak, beszélgettek, néhányan még táncolni is hajlandók voltak. Kész felfordulás fogadott a helyiségekben, utáltam minden percét, ahogy az összes többinek is. András havonta meghívta pár kollégáját az otthonunkba, megvendégeltette alázatos feleségével őket, miközben tudomást sem vett őróla. Judit a lelkét kitette, kitakarított, bevásárolt, finom ételeket készített. Kicsinosította magát, illőn feltálalta a harapnivalót és kiszolgálta a társaságot. Kedvesen elbeszélgetett mindenkivel, senki sem maradt jó szó nélkül, hálátlan férje pedig még annyit se volt képes egyszer sem odalökni neki, „köszönöm”. Az utolsó vendég hazamenetele után állandóan lefeküdt aludni, és hagyta, hogy Judit egyedül pakolja el a megmaradt ételt, rakodja a bepiszkolt eszközöket a mosogatóba, tolja helyére a bútorokat. Próbáltam neki segíteni, de sokszor már nem volt ereje nevetni rajtam, csak elzavart, hogy ne nyalogassam a tányérokat, vagy ne egyem meg a finom falatokat a maradékból. Haragudtam Andrásra, bosszúból másnap rendszerint belepiszkítottam a cipőjébe. Ezért persze én szorultam, az elégtétel azonban, mikor szitkozódni hallottam, elég volt a számomra, noha nem feledtette velem jó asszonykám panaszos sírását, másnapi gyűrött arcát. Ha van valaki a Földön, akit utálok, akkor az a férje, mert egy önző, hideg ember. 

Figyeltem a vendégeket, ahogy mindig. Akkor nem ültem fel a szekrény tetejére, pedig onnan lett volna a legjobb a kilátás, ám András, tudom, hogy lezavart és kitett volna a házból, márpedig én látni akartam, mi folyik az otthonomban. Ő - ahogy Márk, a legidősebb fiú mondaná - „tette a fejét”. Nem egészen értem, mit jelent ez, de jó nem lehet. Hallottam már, mikor egy ilyen összejövetel után megbeszélték Árpival és Lucával, a testvéreivel a tapasztalataikat, s sokszor mondta már ezt az apjára, mikor nem volt jó véleménnyel a partin nyújtott viselkedéséről. András semmibe veszi az asszonyát, természetesnek véli, hogy rend és tisztaság fogadja, ételt tesznek elé, a hála viszont legcsekélyebb mértékben sem jellemzi. Rideg szívű ember… 

Judit akkor is sürgött-forgott, a tőle telhető legtöbb figyelemmel bánt férje kollégáival. Büszkén figyeltem a gazdámat, de azt vettem észre idővel, hogy a tekintete folyton keres valakit az ember kavalkádban. Nehéz volt észrevenni, kit, mert alulról más a világ, és a férfi is gyakorta eltűnt a szemem elől. Érdekesnek találtam, főleg azért, mert az asszonykám titokban leste őt, ezért követtem. Nem dohányzott, mégis kiment az udvarra azokkal, akik kilógtak elszívni egy szál bűzös cigarettát. Ezt sem értem az emberekben, mint az udvarlási szokásaikat sem. Miért jó nekik mérges füsttel szennyezni a tüdejük? Úgy vélem, sosem fogok rájönni a titokra. Mindenesetre ott lábatlankodtam, így kíváncsiskodtam a kis társaság után. Néhányan leguggoltak megsimogatni, megvakarászták az állam alatt és a fülem tövét, amit nagyon szeretek, én pedig ezért pipiskedve, dorombolva dörgölőztem körbe őket. Nem tudtam meg semmit róluk, csak annyit derítettem ki, hogy a férfit, akit a ház úrnője lopva lesegetett, Kázmérnak hívják, és indulni készül, ezért elpártoltam a társaságtól. Ezután a gazdámat kezdtem követni, egyszer majdnem át is esett rajtam, így hát jobbnak láttam meghúzni magam máshol. Szegényt jól megijesztettem és kicsin múlt csak, hogy nem ejtette el a kezében tartott tálcát, rajta a sok étellel. Nagyon bántam a figyelmetlenségemet.

Úgy festett, ez a parti is olyan, mint a többi, ám egyszeriben azon kaptam Juditomat, hogy könnyű kiskabátba bújik, cipőt húz és elhagyja a házat. Ilyen még sosem fordult elő, ezért jócskán meglepődtem. Futni kezdtem, mikor észbe kaptam. Sikeresen odaszorultam az ajtó és a keret közé, jól odacsukott a nagy izgalomban az én kedvesem, de vigasztalásul az ölébe vett, cirógatott, duruzsolt nekem édes hangján. Tudni akartam, hova megy és örültem, hogy utána szaladtam, mert miután kilépett a kapun, eleredtek a könnyei. Karmaimmal megkapaszkodtam a kabátjában, s szorosan hozzábújtam, hogy érezze, én vele vagyok, kitartok mellette mindig, bármi történjék is, ő pedig hálásan szorított kebleire. Erősebben, mint jól esett volna, de nem számított. A közeli térre ment, ahol a partin kiszúrt fiatalember várta. Érkezésünkre felpattant a padról, aztán egyik lábáról a másikra állva várta, míg odalépdel hozzá az asszonykám. Kázmér megmosolyogta, hogy magával vitt engem, kedvesen megsimogatta a fejem, aztán leültek beszélgetni. Kezdetben elcsitította Judit csendes sírását, majd az összejövetelről folyt a szó, ahonnan eljutottak oda, hogy megbeszéljék, szeretők lesznek. Akkor még nem tudtam, mit jelent ez, csak döbbenten lestem, miképp változik meg ezután a kapcsolatuk. Többet a férfinek nem volt szüksége András meghívására, sőt, minden alkalommal akkor érkezett, mikor csak Judit tartózkodott itthon. Közel bújtak egymáshoz, furcsán kerülgették a másikat az elején, mint két bizonytalan macska, amelyik tudja, mit akar, csak valahogy nem tudja elérni, végül minden világossá vált előttem. A szerető olyan ember, aki pótolja mindazt, amit egy férj nem ad meg a feleségének.

Kázmér mindig kedves volt a gazdámmal. Sokat beszélgettek, néha autóval elvitte valahova, filmet néztek a tévén és igen, minden alkalomkor, amikor nálunk járt, párzottak. Természetessé vált idővel ez a viselkedés számukra, noha eleinte mindketten idegenként kerülgették miatta Andrást, ezért a férfi sokszor veszekedett az asszonykámmal. Judit ekkor már nem tett javaslatokat arra, hogyan mentsék meg a házasságukat, nem panaszkodott, hogy kihasználva érzi magát, vagy bántja, ha a férje átnéz rajta. Nem hallottam tőle olyasmit sem, hogy már nem bírja egyedül a három gyerekkel, a kapcsolatuk szépen lassan kihűlt. Komolyan meg akartam érteni, Andrásnak mi baja van az én édes gazdámmal, de bárhányszor követtem, rám ripakodott, nem ritkán belém is rúgott. Utál engem, ebben teljesen biztos vagyok. Mindig is utált, pedig nem ártottam neki. Azután kezdtem el gonosz lenni vele, hogy ráébredtem, fájdalmat okoz az imádottamnak.

A szerető - mint rájöttem azalatt az egy év alatt, ami eltelt azóta a parkban megesett, késő esti megbeszélés után -, olyan ember, mintha lenne a nőnek egy rendes férje, aki mégsem az, és hazamegy a saját, üres lakásába, mielőtt az igazi megérkezik. Olyan ember, akiről nem beszélnek, sőt, titkolnak, ha van - mert nem mindenki tart szeretőt, miképp macskát sem -, de a vele megélt bűnös boldogság édesebb minden másnál. Csak ezért viseltem el Kázmért és a mellőzöttségemet, hiszen az asszonykám a föld felett járt, mikor meglátogatta őt a férfi. Persze a könnyei nem apadtak el ebben az egy évben sem, valamiért még mindig fájt számára András közönye, meg az a tudat, hogy érte feladta a nagy álmát. Judit hajdanán táncolt, ami biztosan nagyon fontos volt neki, mert a velem töltött magányában, míg főtt az étel, leült a hatalmas képernyőjű tévé elé, egy DVD-lejátszó nevű, lapos tárgy szájába nyomott egy kerek lemezt és könnyezve nézte fiatalkori önmagát. Fenséges nő volt, vékony, erős, valósággal sugárzott, s az a boldogság csillogott a szemeiben, amelyet a Kázmérral közös nász alatt megélt. Az az érzésem mindig, mikor a felvételeket nézi, hogy visszamegy az időben, álmodik, újraéli az akkori önmagát, melyre alig emlékeztet már sajnos. Kissé elhízott, a hajszíne fakult, szemeiből kiveszett az a szenvedélyes tűz, ereje pedig fogytán.

Sokszor hittem azt, belehal a fájdalomba, ami kínozta őt, amint visszatért az álmai földjéről a szürke hétköznapokba. Vigasztalanul zokogott, és én hiába nyomtam az orrom az állához, nyávogtam, simultam hozzá vagy bújtam az ölébe, dagasztottam a ruháját, ő csak végigsimított fekete bundámon, néha magához is húzott, majd úgy ölelt, mint a párnáját, ha nem érkeztem időben. A mai napig nem temette el rendesen az álmait.

Ugyanez a kórságos fájdalom lesz úrrá rajta most, hogy tudja, Kázmér a megbeszéltek ellenére többet akar, mert ez azt jelenti, hogy Juditnak el kell őt löknie magától. Meg kell válnia tőle, hiszen az életét a családjának szentelte, az elhatározásához viszont makacsul ragaszkodik. Az arca abba a számomra jól ismert, szörnyű grimaszba torzul, teste megremeg, megmaradt ereje is kezdi elhagyni. Riadtan ugrom oda hozzá, nyervogva próbálom észnél tartani, a lábszárának dörgölőzöm, de le sem pillant rám.

- Szerelmes vagyok beléd, és még boldogabbá szeretnélek tenni – jelenti ki csendesen a férfi. A szavai egyikünknek sem okoznak különösebb meglepetést, noha eddig ilyen őszintén még nem mondta ki, mit érez és mire vágyik. – Remélem, hogy ez elég… hogy… nem is tudom…

- Huszonöt évvel ezelőtt elég lett volna – válaszol neki keserves hangon Juditkám. Már én sem tudom, mit akarjak, hiszen ha most ellöki magától ezt a bolond embert, itt marad magára. Akkor csak a gyerekei és én leszünk képesek mosolyt csalni az arcára, de azok a jövőbeli mosolyok csupán árnyékai lesznek annak, amiket Kázmér varázsolt az elmúlt egy év alatt. – Fiatalon bármit megadtam volna egy olyan férfiért, amilyen te vagy, és biztos vagyok abban is, hogy más nők ölnének érted, ha tudnák, hogy létezel.

- A korban hozzám illő nők mind átvertek vagy kihasználtak – vallja be őszintén Kázmér. Abbahagyom a nyávogást és a dörgölőzést, mert a gazdám megint teljesen a férfire figyel. Mit vár tőle? Sosem fogom megérteni… - Csábító, hogy lakásom, autóm és normálisnak mondható fizetésem van, nem vagyok egy műveletlen gyökér, szeretni is tudok, de az igazság az, hogy az utóbbi kettő a legtöbb nő számára nem mérvadó.

- Vagyis azért viselkedsz tartózkodóan azon a pár barátodon kívül mindenkivel, mert félsz, hogy kihasználnak? – kérdezi az asszonykám furcsa, fület bántó stílusban, Kázmér pedig még sosem látott arckifejezéssel hátrább lép tőle. Elcsodálkozom rajtuk, mert még sosem beszéltek így egymással.

- Nem értem, miért baj, hogy nem osztogatom a bizalmamat úgy, mintha cukor volna, és csak kevés emberrel tartom a kapcsolatot – védekezik a férfi megkeményedő hangon.

- Azzal semmi. Azzal van baj, hogy belém szerettél.

- Fantasztikus nő vagy…

- Semmi fantasztikus nincs bennem! – vág közbe türelmetlenül Judit. Sajnálom, de el kell pártolnom tőle, hiszen most a szeretőjével értek egyet. Talán ez a pasas meg tudja vele értetni azt, amire én a szavak híján képtelen vagyok, ezért leülök a lábai mellé, és nagy szemekkel felnézek az én kedvesemre. – Minden nő képes gyereket szülni és háztartást vezetni.

- Ez sem igaz – veszi át a szót Kázmér határozottabban. – Nem minden nő képes rá, sokan manapság inkább a karriert választják.

- És mi értelme volt ezt választani?! – Hirtelen szakad ki a nőből a hang, szinte sikolt és pergő könnyekkel, kivörösödve mutat a padlóra, én pedig ijedten bújok be az ágy alá. Ez még nekem is új, ráadásul nagyon ijesztő. Mi történt az én kedves gazdácskámmal? Nem értem, egyáltalán nem értem… – Toprongyos háziasszonyként leéltem az egész életem, holott körbeutazhattam volna a Földet!

- Még nem állsz két lábbal a sírban, és a Földet is körbeutazhatod – bizonygatja Kázmér, noha a hangjából úgy hallom, őt sem kevésbé ijeszti meg a gazdám.

- És mi lesz a gyerekeimmel?! Hagyjam itt őket?!

- Igen. – Ez a válasz azonban meglepően határozott a férfitől. Csend lesz, mire elődugom az orrom. Judit döbbenten néz rá, a kijelentés azonban ettől csak még élesebben jelenti, amit. Kíváncsian figyelem kettejüket. – Költözz hozzám – kéri újra, most a legkomolyabban. – Tudom, hogy szeretsz engem és eleged van az itteni robotból. Ideje végre a saját boldogságoddal is foglalkoznod, nem csak tökéletesítened a férjed és a gyerekeid életét.

- Mit tudsz te a családról?!

- Azt biztosan, hogy te a tiedért tönkreteszed magad. – Ez elég komoly vád, a nő is majdnem kiugrik dühében a bőréből, Kázmér azonban tőle szokatlan módon hihetetlenül magabiztos, ez pedig az én kedvesemet is cselekvésképtelenné teszi. Kezd igazán szimpatikus lenni nekem ez a férfi, bár cseppet sem vagyok biztos abban, hogy amit akar, azzal boldoggá tudná tenni Juditot. – Te magad mondtad még a viszonyunk kezdetén, hogy már nem szeretitek egymást Andrással, úgy mentek el egymás mellett sokszor, mint két idegen. Másképp ki sem kezdtem volna veled – teszi hozzá. Ezt sem értem, pontosan mit jelent, számomra rejtély. Mindenesetre hegyezem a fülem és nézem az arcukat, hátha abból rájövök, mi folyik most köztük.

- Nem őróla van szó, hanem a gyerekekről.

- Szerintem elég idősek ahhoz, hogy megértsék a helyzetet, csupán le kell ülni velük megbeszélni mindent.

- Nem akarom szétrobbantani a családunkat!

- Egy családban a tagok foglalkoznak egymással, nem? – kérdezi meg kissé elerőtlenedve a férfi. Úgy látom, kezdi feladni, hiszen a gazdácskám túl erősen kapaszkodik az elképzeléseibe. Ki szeretném fejezni a véleményemet, ezért Kázmér mellé állok, felágaskodom, és mancsaimmal megtámaszkodom a combján. Persze valószínűleg félreérti, mert idegenkedve tőlem, ellép a helyéről. – András ilyen szempontból nem a család tagja, hiszen nem érdekli sem a három gyereke, sem a felesége.

- És az volna a megoldás, hogy itt hagyom a gyerekeimet az apjukkal, aki le se bagózza őket?!

- Nem… - Kész, a pasi most hátrál meg. Lehajtja fejét, csalódottan és szomorúan kezd engem bámulni. Most bezzeg kellek, mi?! Mégis mit akar, mit tegyek? Semmi épkézláb nem jut eszembe, hiszen neki kellene tudnia meggyőznie az asszonykámat. Sejtettem a próbálkozása kudarca ítéltetését, mert az én édesem számára a gyerekei az elsődlegesek. Nem is csoda, minden anya tigrissé válik, hogy védje a kölykét, legyen az ember vagy állat.

Sok idő telik el, mire mozdulnak. Mindketten elgondolkodnak, aztán az asszonykám menne, Kázmér azonban hozzálép, és a maga szelíd erejével megfogja a karját, ezzel a szobában tartva őt.

- Ez így sehogy sem jó – jelenti ki a férfi csendesen. Egymás szemébe néznek, hosszan, sokat elmondva némán a másiknak, aztán mintha varázsütés történne, a ruhák Judit kezéből a földön landolnak, és összeölelkeznek. Figyelem őket, azt, ahogy a gazdácskám sírni kezd szívet tépő szomorúságot okozva számomra ezzel, szeretője pedig hiába vigasztalja, neki is szüksége lenne vigaszra. Odalépdelek hozzájuk, majd lábaik közt tekergőzöm. Nem tudom, mit tehetnék értük, de azt érzem, hogyha elválnának egymástól, az mindkettejüknek fájna.

Miért ilyen bonyolultak az emberek? Csodálatos lények, de kényszerek, hazugságok, pórázok és fegyverek közt élnek, mintha nem lenne más út, mintha szeretnék ezt. Pedig nem, az én imádni való asszonykám sem szereti már ezt az életet, hiába ragaszkodik hozzá tíz körömmel. A szeretője sem boldog így, hogy nem lehet övé a nő, akit imád. Igaza volt, sehogy nem jó ez így, de úgy látszik, kell még egy év, hogy Juditban megtörjön az akarat vaslánca és a boldogság felé lépjen. Talán akkor már boldogságot fog számára jelenteni egy élet Kázmérral, talán akkor sem, nem vagyok jós, hogy ezt tudjam. De bárhogy is dönt, én mindig mellette leszek, mindig megvigasztalom, és addig járok a nyakára, míg mosolyra nem fakasztom. Így tudok csak rá vigyázni.

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.