Hajókabin

A legegzotikusabb helyszínt áttettem az utolsó helyre, így a mai nap, egy kevésbé egzotikus, de legalább olyan különleges helyszínről írok nektek. A „színpad alatt” volt a másik esélyes, és sokat gondolkodtam rajta, végül, nem sokon múlott, de a hajókabint választottam. Ennek két egyszerű oka volt, a hajó és a tenger.

Még sosem utaztam olyan utasszállító hajón, ami napokat vagy akár heteket is eltölt a nyílt vízen, ez mondjuk nem meglepő, hiszen mára a légi közlekedés, ami sokkal gyorsabb, teljesen háttérbe szorította az utazás ezen módját. Egyszer azért szeretném kipróbálni, mert nagyon hangulatos lehet, persze elképzelhető, hogy már a második nap rosszul lennék az egésztől. Mert szárazföldön élek, jó, ha évente egyszer látom a tengert, és akkor még szerencsésnek mondhatom magam, hogy odáig eljutottam, pedig nincs is nagyon messze. Kis országunkban ötszáz kilométer is hatalmas távolság, és a tenger az valami különleges, távoli dolog. Nem is azért, mert messze van, hanem, mert az országhatáron kívülre esik. Ám annak, aki a vízen élte le az életét a hajó és a tenger az otthona. Nehéz elképzelni, de nem lehetetlen, a mai filmes példa pontosan erről szól. Egy különleges, másik világról.

Teljesen véletlenül került szóba ez a film, amikor pár hete anyukámmal beszélgettünk. Már nem is tudom pontosan, mi volt a téma, azt tudom, hogy annak kapcsán merült fel, hogy milyen az, ha valakinek nincsenek papírjai, magyarán hivatalosan nem is létezik. Anya mesélt erről a filmről, amit régebben látott, nagyvonalakban elmondta, hogy miről szól, nekem pedig azonnal felkeltette az érdeklődésemet. Aztán, amikor a cikkhez kerestem a példát, azonnal szembetaláltam magam vele, ez pedig nem más, mint Az óceánjáró zongorista legendája.

A története szerint a Virginian nevű luxushajó egyik szénrakodója egy újszülöttet talál a hajó báltermében. Elhatározza, hogy felneveli, és mivel az új évszázad első napja van, elnevezi a kicsit 1900-nak. Először rejtegeti a gyereket, mert fél, hogy papírok híján elveszik tőle, később halálos balesetet szenved, így 1900 magára marad, a hajó és annak személyzete lesz a családja. Kilenc éves korában felmerészkedik az első osztályra, és éjszaka azon a báltermi zongorán kezd el játszani, amin őt hagyták csecsemőkorában. Ekkor derül ki, hogy mennyire tehetséges, így a későbbiekben már a hajó zongoristájaként éli mindennapjait. A Virginiant azonban soha egyetlen napra sem hagyja el, nem is érinti a lába a szárazföldet. Egy különleges lány kedvéért egyszer majdnem lemerészkedik, de végül visszafordul. Csupán a végén derül ki, attól félt, hogy míg a hajó és az azon lévő zongora véges, addig a város végtelennek tűnt. Nem tudta, hogy mihez kezdjen ezzel. Túl nagynak találta a tengerjárón kívüli világot, ezért inkább megfutamodott. A végén az életét is képes feláldozni azért, mert képtelen elhagyni imbolygó otthonát.

Igaz, a kabinnak nincs kiemelt szerepe a történetben, mégsem tudnék ennél tökéletesebb példát felhozni ehhez a helyszínhez. Nagyon jól bemutat egy különleges életformát, és egy zsenit, aki nem tud kiszakadni a korlátai közül. Számára egyedül a zene az, ami végtelen lehet, az repíti el őt idegen tájakra, az az élete, a hajó pedig az otthona. Nem szó szerint, de képletesen bezárja magát ebbe a szűk világba, ha úgy tetszik a hajó egyik kabinjába.

Ez egyáltalán nem egy szokatlan dolog, a film csupán egy másik nézőpontot villant fel. Hányan képtelenek elhagyni például az országot, várost vagy éppen a szülői házat, ahol felnőttek, még akkor is, ha már az orruk előtt van a lehetőség, csak képtelenek megtenni azt a pár lépést. Az otthontól való elszakadás bármilyen formában a nehezünkre eshet, akár egy házról, akár egy otthont adó hajóról van szó. De nem azért választottam ezt, mert számomra ezt jelképezné a helyszín, viszont megtetszett az ötlet, mert más megvilágításba helyezi. Nézőpont kérdése, hogy kinek mi a rémisztő. Nekünk a szárazföldről egy hosszabb hajóút félelmetes lehet, a zongoristát viszont a világ határtalansága és ismeretlensége ijesztette meg.   

A másik, irodalmi példám sem konkrétan a hajókabinhoz, inkább a tengerhez és a hajóhoz kapcsolódik. Hans Christian Andersentől választottam A kis hableány című mesét, mert ez éppen az előző, filmes példának az ellentéte, nem az otthonhoz való ragaszkodás, hanem az elvágyódás jelenik meg benne. A legkisebb vízi-királykisasszony nem élvezi annyira az életet a tengerfenéken, mint a nővérei, sokkal inkább az emberek világába vágyódik, alig várja, hogy elérkezzen a tizenötödik születésnapja, mert akkor mehet fel először a víz felszínére. Aznap rögtön beleszeret egy királyfiba, ezért később szövetkezik a tenger boszorkányával, hangját és tengeri életét áldozza érte, de a fiú ebből mit sem sejt, s mivel néma lett, a lány sem tudja elmondani neki. Végül az életével fizet döntéséért, de mivel annyit szenvedett, és a halála előtt jót cselekedett, a levegő leányai maguk közé fogadják. A mese végkimenetele keserédes, de nem kifejezetten negatív. A kis hableány képes volt mindent feladni azért, hogy szárazföldön és a szerelmével élhessen, mert tudta, hogy máskülönben sosem lehetett volna boldog. A bátorsága mindenképpen becsülendő.

Azért ezt választottam, mert a hajó itt szintén, mint egy különleges, másik világ jelenik meg, de a főszereplő nem rajta utazik, hanem oda vágyódik. Emellett összeköti a vízi világot az emberekével, hiszen a hableányok így tudnak a legközelebbi kapcsolatba kerülni velük, a legkisebb is egy hajón látja meg először a királyfit.

Bár a példák inkább a tengerről és a hajóról, semmint magáról a hajókabinról szóltak, de végül is, éppen ezek miatt választottam ezt a helyszínt, mert tőlük elválaszthatatlan. A hajó számomra az utazást jelképezi, egy átmenetet, a nyílt tenger pedig a parttalanságot. Hasonlóan a vasútállomás órájához, ez a helyszín is a régi korokat juttatja eszembe, a múlt század elejét, a hatalmas tengerjárókat, amik kontinensek között ingáztak. A hajókabin pedig nem más, mint egy szoba, egy menedék a tengeren úszó hajón.