Névtelenek a Pók hálójában

A Nő, keresztbe tett karral, az ablakon át, csak nézte a Férfi távolodó alakját a tömegen keresztül, s figyelte, ahogy az ismételten eggyé válik a társadalom egyhangú, monotonitást sugárzó sokaságával, míg végül teljesen eltűnt a szeme elől. A Nő ekkor felsóhajtott, s még egyszer végigpörgette lelki szemei előtt rövid kapcsolatuk minden egyes pillanatát. Soha nem akarta elfelejteni, de már nem is tudná…

*

A főutca terén több tucat madár csipegette az óvodás gyerekek által elszórt kenyérmorzsákat a földről. Tolongva igyekeztek egyre többet és többet megkaparintani, így kisebb tolakodás vette kezdetét, míg végül már semmi mást nem lehetett látni, mint egy nagy, szürkés tömörületet, melyből itt-ott szárnyak meredeztek a négy égtáj és a mellékégtájak mindegyike felé. A gyerekek visongva nevettek a madarak mohóságán, a velük lévő felnőttek pedig mosolyogva figyelték a szórakozó kicsiket. Az utcában igyekvő többi ember viszont gondolataiba merülve igyekezett kiszemelt célpontja felé, ügyet sem vetve nemcsak a körülöttük játszódó piciny csodára, de másra sem. Figyelmük csak és kizárólag arra összpontosult, hogy minél előbb „a” pontból „b” pontba jussanak. Rohantak csomagjaikkal megpakolva; se nem láttak, se nem hallottak.

Csak egyetlen egy ember volt közöttük, aki a gyermeki kacajra megálljt parancsolt magának, s vonakodva vette le szemét az előtte magasodó robosztus hivatali épületről. A Férfi talán a világ legszürkébb öltönyét viselte, kezében aktatáska; a felerősödő széltől gondosan megfésült haja összeborzolódott, s néhány hajtincs az arcába fújódva eltakarta a kilátást, ám hiába igyekezett kisöpörni onnan a szálakat, a makacs „orkán” folyamatosan visszalendítette őket. Egy idő után feladta kilátástalannak tűnő harcát, és védekezésképpen lehajtotta fejét, hátha így kevésbé fogja érni őt a természeti csapás.

Végül a gyerekzsivaj mégis arra késztette, hogy tekintetét rájuk emelje, és egy másodperc után halvány mosolyt csalt arcára a kicsik lelkesedése. Egykor még az ő gyerekei is ennyire tudtak örülni ezeknek a madaraknak; mára már kinőtték a „galamb-korszakot”, és más játékok kötik le őket, ennek ellenére szinte látta maga előtt, pár évvel ezelőtt hogyan üldözték ikergyerekei a madarakat – elmosolyodott az emlékképen.

Ez a bűvös mosoly sokat fiatalított rajta, mert még csak épphogy átlépett a középkorúak kapuján, máris apró barázdák húzódtak markáns arcán, és szarkalábak jelentek meg a szeme körül. Őt ez kimondottan zavarta (felesége közömbös volt ez iránt, mikor először említette neki), barátai is állandóan ezzel cukkolták, ám úgy tűnt, volt valaki, aki talán nem a rosszat látja meg a kis ráncokban.

A tér túloldalán egy rendkívül csinos nő állt nekitámaszkodva egy könyvesbolt üvegének; dús, sötétbarna, egyenes haja a vállát verdeste, s meg-meglibbentette az őszi szél, ahogyan hosszú, fekete ballonkabátjába is belekapott. Tekintetük összekapcsolódott, s habár a Férfi ekkora távolságból nem tudta kivenni a nő arcát, szemét, mégis tudta, érezte, hogy tekintetük egybefonódik, és egy olyan szál fűzte össze hirtelen őket, melyet semmi és senki nem tud elszakítani. Nem érdekelte többé a munkahelye, ahova olyan nagy sebbel-lobbal igyekezett, nem érdekelte a tér közepén bohóckodó gyerekhad, meg a galambjaik… semmi nem lehetett annál fontosabb, minthogy átérjen a másik oldalra, és megérinthesse azt a Démont, hogy tudja, valóság.

Lábai önkéntelenül mozdultak meg, és vitték egyre közelebb és közelebb kiszemeltjéhez, mikor, mintha csak egy láthatatlan felezővonal húzódna meg a főtér kellős közepén, megállt. − Tévedsz! – ordított egy kétségbeesett hang valahol az agya leghátsó zugában. – Családos ember vagy! Van egy csodálatos feleséged, és két gyönyörű gyermeked! Ne tedd kockára! – Azonban a Démon a túloldalon túlságosan csábítónak bizonyult. Vonzotta őt, mint húsevő virág a bogarakat, pedig soha nem volt az a csapodár férfi – monogám életmódot folytatott, amióta csak először elkezdett érdeklődni a szebbik nem iránt –, de ez a nő…! Megőrjítette, és ő pontosan erre az őrületre vágyott; valami újdonságra, izgalomra, szinte fuldoklott attól az unalomtól, ami otthon fogadta nap mint nap. − Rabolj ki egy bankot, az épp elég izgalmas! – ordította megint a hang (amiről pontosan tudta, hogy a lelkiismerete), de ő ezúttal is könnyűszerrel félresöpörte. Nyelt egy nagyot, majd eszeveszetten dörömbölő szívvel ugyan, de döntött.

Az odavezető út rendkívül hosszúnak tűnt, úgy érezte, lassan már több kilométert tesz meg, s mindeközben szinte látni vélte, ahogy az emberek tekintete követi őt, mint ezernyi reflektorfény. De nem. A képzelete, lelkiismerete csupán játszott vele, hiszen amikor odapillantott egy különösen szúrós tekintetű öregasszonyra, semmi jelét nem látta annak, hogy a néni figyelné útját.

A Démon még akkor is ott állt, amikor megérkezett, s kihívó pillantásokkal illette a Férfit.

− Már azt hittem, ide se fogsz jönni – mondta csendesen a Nő.

− Gondolkoztam rajta – bólintott a Férfi, miközben tekintete végigjárta csábítója minden porcikáját. Szép metszésű arcát mintha milliméter pontosan faragták volna ki hihetetlen szakértelemmel, sötétbarna szemében szinte elveszett, ahogy belenézett, ajkai rubint pirosan hívogatták őt, hogy azon nyomban lecsókolja róla a szolid szájfényt.

A Nő tekintete a Férfi jobb kezére siklott, melyen megcsillant egy karikagyűrű.

− Vedd le – intett az ékszer felé.

A Férfi másik kezével megforgatta a gyűrűt, majd kissé sötét tekintettel csupán ennyit mondott:

− Nem.

− Nos, rendben, te tudod – vont vállat a Nő.

− Miért néztél engem? – kérdezte őszinte érdeklődéssel a Férfi, gyorsan témát váltva.

A Nő halványan elmosolyodott, s a Férfinek meg kellett állapítania, hogy a Démonnak gyönyörű mosolya volt.

− Egyszerűen felkeltetted az érdeklődésem. Baj?

A Férfi nagyot sóhajtott, majd kissé keserűen elmosolyodott.

− Nem, ez nem baj, de az már igen, hogy te sem vagy közömbös nekem.

− Akkor semmi gond! – Csilingelő kacagása elképesztette a Férfit; soha nem hallott még ilyen szép hangot. – Sétálunk?

− Hogy sétálunk-e? – kerekedett el a szeme a Férfinek. – Nekem be kell érnem a munkahelyemre… öt perc múlva – nézett fel az órájáról.

− Kár – húzta el a száját a Nő. – Tudod mit, hívj föl, ha… hiányozni kezdenék. – Vállán lógó elegáns táskájából kivett egy tollat és egy apró papírtömböt, majd ráfirkantott egy mobilszámot. – Tessék – nyújtotta a Férfinek, s mikor az elfogadta, azonnal elindult, hogy aztán egy perc múlva elnyelje őt a tömeg.

A Férfinek egésze nap más sem járt az eszében, csak a titokzatos nő a főtérről, ennek következtében munkahelyén szétszórt volt, és otthon sem a legjobb formáját mutatta. A vacsora – számára – néma csendben zajlott le, leszámítva azt az egyetlen mondatot, amit feleségének adott, a „Hogy telt a munka, drágám?” kérdésre.

− Pontosan ugyanolyan unalmasan, mint minden nap.

Tudta, hogy gorombán viselkedett, és belémart a bűntudat, amiért egy másik nő jár az eszében – ráadásul pont otthon. Olyan érzések kezdtek felülkerekedni rajta, mintha megszentségtelenítené a szerettei életét, ezen felül rettentő bűntudat gyötörte. Mégis, képtelen volt kiverni fejéből a reggel látott Nőt; minden percben csak Ő járt a fejében, mindenhol Őt látta, szinte várta, hogy amikor beteszi a mosogatógépbe a koszos edényt, megfordul, és ott fog állni mögötte, egészen közel, orrát pedig csiklandozni fogja az édes… Hiszen nem is tudom, milyen illatú a parfümje! – döbbent rá. – Ráadásul már A Nőként emlegetem magamban! Látnom kell őt – határozta el magában. – Tudnom kell, hogy valóban találkoztunk-e, vagy csak a képzeletem űz csúfos tréfát velem.

Kirúgta maga alól a széket, és elindult a nappali felé.

− Leviszem a kutyát sétálni – szólt vissza a válla fölött, s a család pár másodperc múlva már csak a bejárati ajtó csapódását hallotta.

A Golden retriever méltóságteljesen ment gazdája előtt – a Férfi szinte nem is látta, hogy merre mennek, teljesen rábízta magát a kutya közlekedési tudására. A valódi, jó pár fokos lehűlést eredményező ősz rohamosan közeledett, így a Férfi fázósan húzta össze magán a kabátját, majd beledugta kezét a zsebébe, ahol azonnal megérzett egy papírfecnit az ujjai alatt.

− Ez meg mi? – Értetlenül vette ki, és csodálkozva konstatálta, hogy a telefonszám volt ráírva, amit a Nő adott neki reggel. – Hogy került ez a kabátom zsebébe? – Nem talált épkézláb magyarázatot, legfeljebb azt, hogy valamikor átrakta a zakójából, de időközben elfelejtette. – Fel kell hívnom, ez egy jel.

A legközelebbi telefonfülke csupán egy utcányira volt. A kutyát kikötötte egy fához, ő pedig belépett a fülkébe, bedobott huszonöt pennyt, majd tárcsázta a számot. A telefon kicsöngött, aztán valaki felvette a vonal túloldalán.

− Tessék?

A férfi nem bírt megszólalni. Ő az! Tényleg Ő az!

− Te vagy az, Idegen?

− Igen – felelte halkan a Férfi.

− Szóval hiányoztam – jelentette ki a Nő.

− Folyton Rád gondolok – nyögte rekedten a Férfi. Nem akarta folytatni, nem akarta, hogy a Nő megtudja, de képtelen volt féken tartani a nyelvét. – Egyszerűen nem bírlak kiverni a fejemből, és ez… őrjítő. Akarlak!

− Ez kölcsönös – suttogta a Nő. – Sok férfival volt már dolgom, de te más vagy. Van benned valami, ami megállíthatatlanul vonz hozzád.

A Férfinak ekkor szöget ütött valami a fejében.

− Sok férfival volt már dolgod? Talán…

Egy pillanatig csönd volt a vonal másik végén, de végül a Nő kacagva megszólalt.

− Hogy éjjeli pillangó vagyok-e? És ha igen? Olyan sokat változtatna ez a… hogy is mondjam… viszonyunkon?

− Nem – vágta rá a Férfi. Jól tudta, bármi is a Nő foglalkozása, semmivel sem tudna kevésbé vonzódni hozzá. – Nem érdekelne, hogyha esetleg az lennél – biztosította csendesen.

− Egyébként nem – mondta kedvesen a Nő. – Nem a legősibb foglalkozást űzöm; egy kicsit későbbit választottam: újságíró vagyok.

− A további beszélgetésért kérjük, dobjon be újabb huszonöt pennyt!

− Honnan beszélsz? – kérdezte valószínűleg vigyorogva az ő Démona, miközben a Férfi dobálta az aprópénzeket a telefon pénznyelőjébe.

− A Victoria Street telefonfülkéjéből – fintorogta bosszúsan a Férfi, ismételten a nappaliban hagyott mobilt átkozva. – Szóval újságíró vagy. Melyik lapnál?

− Az nem fontos.

− Miért?

− Mert minél többet tudunk meg egymásról, annál jobban fogunk kötődni a másikhoz, és mindketten jól tudjuk, hogy nem ez a cél. Te nekem csak egy újabb skalp vagy, míg én neked életed talán legnagyobb kalandja, amilyen többé nem fog az utadba kerülni. Mindketten pontosan tudjuk, hogy nem vagyunk szerelmesek egymásba, csupán akaratlanul beleragadtunk egymás pókhálójába, ahonnan nagyon nehéz kikeveredni.

− Egyetlen egy áldozat sem tudott még kiszabadulni egy pókhálóból – pontosított a Férfi rezignáltan.

− Majd meglátjuk.

− Meglátjuk? – vonta össze a szemöldökét a Férfi. – Nem gondolod, hogy ez a viszony más, talán több mint hiszed?

− El tudnád hagyni a családod?

− Nem – vágta rá a Férfi kissé megzavarodva a hirtelen jött kérdéstől. – Miért? Te azt akarod, hogy elhagyjam?  

− Nem, dehogyis. Már csak ezért sem lehet több, ami kettőnk között van. – Egy lélegzetvételnyi szünet, majd: − Holnap várlak a szokott helyen, a szokott időben. Semmit nem kell hoznod, csak magadat. Jó éjszakát, Idegen!

A vonal megszakadt, és a Férfi hitetlenkedve nézett a telefonkagylóra.

− Ch, hihetetlen ez a Nő – csóválta a fejét.

*

− Ma be kell mennem a munkahelyre – mondta a Férfi, miközben kikászálódott a hitvesi ágyból.

− De hát szombat van – jött az elképedt kijelentés a feleségétől.

− Igen, tudom, de tegnap rájöttem, hogy van egy jelentés, amit hétfőn le kell adni, így kénytelen vagyok bemenni. – Megsimogatta felesége arcát, majd egy bocsánatkérő csókot is adott ajkaira. – Sajnálom, drágám!

− Ah, semmi baj – sóhajtott neje. – Megértem.

Sajnálom, drágám! – visszhangzott gondolataiban ez a két szó, mely feleségének csupán annyit jelentett, hogy sajnálja, amiért szombaton is dolgoznia kell, és nem lesz otthon, de számára jóval több kimondatlan szót, cselekedetet takart. Sajnálta, hogy hazudott, sajnálta, hogy egy idegen nővel fog találkozni, és legfőképpen azt sajnálta, hogy aznap kétségtelenül le fog feküdni azzal a nővel. Nem, nem a nővel, hanem a Nővel, akinek minden tisztességes ember szerint a felesége kéne, hogy legyen, ám neki nem az. Már nem. Ennek hatására olyan mértékű izgalom lett úrrá rajta, hogy tartott tőle, ha belépne a felesége a zuhanyzóba (ami valójában régóta nem fordult elő), igencsak meglepődne. Gyorsan elzárta a melegvizet, és hagyta, hogy a hideg víz jótékonyan lelohassza izgalmas problémáját. Még nem jött el az ideje…

Gyors öltözködés, reggeli, búcsúzkodás, majd aktatáskájával a kezében elindult a főtérre. Negyedórás gyaloglás után már messziről észrevette a Nőt. Most is a fekete ballonkabát takarta formás testét, haja viszont lófarokba volt kötve, a Férfi pedig most jött rá, hogy tegnap az ő Démonján egy szem sminket nem látott a szájfényen kívül, ma viszont mindenféle kenceficét magára rakott, és még csábítóbbnak bizonyult, mint tegnap, pedig azt hitte, azt már nem lehet űberelni.  

− Jó reggelt! – köszönt a Férfi, mikor közelebb ért hozzá

− Hello, Idegen! – vigyorgott a Nő. – Ez már jobb öltöny, mint a tegnapi.

− Na igen, tegnap leöntött az egyik fiam kakaóval – fintorgott a Férfi –, így kénytelen voltam ahhoz a régihez folyamodni.

− Szegénykém – szemtelenkedett vele a Nő. – Mehetünk? – nyújtotta a kezét. A Férfi egy bizonytalan pillantást vetett a felajánlott kacsóra, majd óvatosan megfogta, és egy aprót simított a puha kézfejen a hüvelykujjával.

A Nő kis lakásában minden pedánsan a helyén állt, milliméter pontosan elrendezve, katonás rendben. Egy porszem nem sok, annyit nem lehetett találni – na, igen, mégiscsak egy nő lakásáról van szó, ezen nincs mit csodálkozni. Azon már annál inkább, hogy a háló korántsem azt a képet mutatta, amit az előszobában és a nappaliban látni lehetett. A ruhák a földre hajigálva, papírok, tollak, borítékok ezerfelé, az ágy bevetetlen – a férfi akaratlanul is tornádó sújtotta területnek nyilvánította a kis szobát.

− Ne haragudj a rendetlenségért, nem volt időm rendet rakni, sietnem kellett – szabadkozott a Nő, miközben néhány ruhát megragadott, és bedobta őket a sarokba.

− Semmi baj, én is ilyen lennék, ha nem lenne… Khm… Mindegy.

− Igen – suttogta csábosan a Nő –, szerintem is. Inkább foglalkozunk valami mással. Valami sokkal szórakoztatóbbal…  

S ez így ment egy hónapon keresztül. Szintem semmi mást nem csináltak, csak a testi örömöket hajszolták, s a Nő egy-két alkalommal magával rángatta a Férfi otthonában csupán „céges buliként” emlegetett rendezvényekre. 

*

 Egy hónappal később…  

…a Férfi kulcsot kapott lakáshoz. Nem tudta, miért, hiszen így egy jóval szorosabb köteléket hoztak létre maguk között, mint amiről még a kezdtek kezdetén beszéltek a telefonban, de tény, hogy így sokkal könnyebben ment titkos viszonyuk folytatása. Felesége előtt is könnyebben tudott immáron titkolózni, hiszen két nappal azután, hogy megismerte az ő Démonát, előléptették vezérigazgatóvá, ami ugyan sokkal több pluszmunkával járt, de ezt a pluszmunkát néha a Nő lakásán is el tudta végezni. A Nő eközben a laptopjával volt elfoglalva, (már amikor otthon volt), s ujjai alatt szinte égtek a billentyűk. A Férfi soha nem kérdezte, hogy min dolgozik, mit ír ennyire, mert habár a Nőnek fogalma sem volt róla, de a Férfi tudta, hogy az újságírás mellett (ahol egyébként a cikkekben nincs megemlítve a neve, csupán egy „X” van a szöveg legvégére téve) regényeket ír. A legnagyobb gond abban leledzett, hogy sejtése szerint mindig elutasító válaszok érkeztek a kiadóktól.

Egyik nap, mikor egy szeretkezés után a Nő álomba szenderült, a Férfi észrevett egy, az éjjeliszekrény alól kikandikáló borítékot. Nem nézte meg a címzett nevét, vagyis a Nőét, de tisztán kivehető volt rajta az egyik legnagyobb könyvkiadó vállalat neve, s a két nappal ezelőtti feladási dátum. A Férfi benézett a szekrény alá, s még vagy három másik hasonló borítékot vélt felfedezni.   

Azon a napon, amikor az első és utolsó veszekedésük kirobbant, a Nő otthon tartózkodott, de nem a laptopnál ült, hanem bezárkózott a mosdóba.

− Jól vagy? – kérdezett rá, miután már vagy tíz perce vár arra, hogy szabaddá váljon a fürdőszoba.

− Persze, jól vagyok – jött a tompa felelet.

− Biztos? Már több mint tíz perce bent vagy. Ne menjek be? – ajánlkozott fel aggódva.

− Nem! – A furcsa kiáltás még inkább megrémisztette a Férfit.

− Kérlek, hátha tudok segíteni – próbálkozott az ajtónak támaszkodva.

− Nem tudsz. – A nemleges válasz ellenére egy széket eltoltak a kilincs alól, majd kitárult az ajtó, s megjelent mögötte egy kisírt és dühös szemű, de még így is nagyon szép nő. – Terhes vagyok.

Ez a két szó még percek után is arra késztette a Férfit, hogy csak némán álljon és tátogjon, mint egy hal. A szíve eszeveszett vágtába kezdett, majd végül egy igencsak bárgyú mosoly jelent meg az arcán.

− Biztos? – kérdezte gyengéd hangon.

− Igen, biztos, már a harmadik tesztet végeztem el, és ugyanazt mutatja – felelte dühösen a Nő, és visszamenve a tesztcsíkokhoz felkapta őket, és a Férfi orra alá dugta.

− Tessék, nézd meg! – kiáltotta. – Nézd meg! Terhes vagyok, érted?! Terhes!

A Férfi elképedt tekintettel figyelte a Nő kiborulását.

− Te ennek nem örülsz – jelentette ki teljesen feleslegesen.

− Hogy nem örülök?! – sikoltotta. – Az enyhe kifejezés! Nem! Én nem akarok gyereket! Nem is szeretem a gyerekeket! Anyának sem vagyok alkalmas!

− Figyelj-figyelj-figyelj – próbálta meg csitítani a Nőt. – Ez csak az első sokk, egy kis pánik, de ha lehiggadsz, és szépen nyugodtan átgondoljuk az egészet, meglátod, hogy minden rendben lesz. Nincsen semmi baj.

− Hogy nincsen semmi baj? – ismételte meg Nő vészesen halkan. – De, nagyon is nagy baj van. Az egyik legnagyobb, hogy én nem akarok gyereket! És ez nem az első sokk, ez már a sokadik az elmúlt két órában!

Hosszú és nehéz csönd feszült közöttük, melyet végül a Férfi tört meg; szavait alaposan megfontolva, nehézkesen húzta fel magából.

− Te nem akarod megtartani a gyereket.

A Nő mélyen a Férfi szemébe nézett, és határozottan így felelt:

− Nem.  

− De ő nem csak a te gyereked – kiáltotta a Férfi –, hanem az enyém is! – A Nő, mint aki nem akarja tovább hallgatni a vádló szavakat, félretolta őt, és kifurakodott mellette, hogy a konyhába menjen. – Nekem is van beleszólási jogom!

− Nem, nincs! – ordított vissza villámló szemekkel a Nő a nappaliból. – Nem te fogsz kilenc hónapig bajlódni vele, nem te fogod megszülni, és legfőképp: nem te fogod felnevelni, hanem én! Csakis én! Te legfeljebb csak pénzt fogsz küldeni, aztán eljátszod a hétvégi apukát háromhetente, máskülönben gyanússá válna a feleségednek, hogy állandóan elmész! Különben is, neked otthon van a másik két gyereked, elégedj meg velük! Ráadásul még a munkámat is elveszíteném miatta!

− Mi az… Mi az, hogy elégedjek meg velük?! – hebegte a Férfi. – Az a gyerek a hasadban ugyanúgy a gyerekem, mint a másik kettő, és ugyanúgy is szeretem! Nem lehetsz ennyire kegyetlen, nem veheted el tőlem a gyerekemet! – kiáltotta kétségbeesetten a Férfi

A Nő nagyot nyelt, a Férfi látta rajta, hogy talán egy pillanatra megingatta az elhatározásában, de a remény korainak bizonyult.

− Démonnak hívsz néha dugás közben, nem? A démonok már csak ilyen kegyetlenek. Felhívok egy nőgyógyászt, megvizsgál, aztán azonnal kérni fogom, hogy végezze el az abortuszt.

A Férfi megkövülten figyelte a nappali közepén, ahogy a Nő leül a kanapéra, előveszi a telefonkönyvet, kinyitja, és kikeresi belőle egy orvos nevét, aztán hirtelen mintha helyére kattant volna a kirakós utolsó darabkája, az egész gyermek-ügy világossá vált számára.

− Itt nem csak a gyerekről van szó, igaz? – kérdezte rekedten, majd közelebb ment a kanapén ülő Nőhöz, s leguggolva előtte tenyerébe fogta az apró kezeket. – Arról van szó, hogyha megtartod a gyereket, akkor annál is jobban fogsz hozzám kötődni, mint most, és ez számodra egyszerűen ijesztő. Félsz az elkötelezettségtől.

− Ez nem… ez… nem csak… - És ekkor sírva fakadt. Úgy sírt, mint még talán soha életében; az évek óta gyűlő feszültség most kirobbant belőle, és megállíthatatlanul tört a felszínre. – Nekem senkire sincs szükségem magam mellett.

− Ez nem igaz, mindenkinek szüksége van egy társra az életében; te is őt hajszolod, ezért jársz bulizni, ezért keresel folyton új és új skalpot – mosolyodott el a Férfi, és hüvelykujjaival letörölte a könnyet a szép arcról. – Őt keresed mindenhol.

− Tévedsz – rázta a fejét a Nő. – Nem azért járok bulikba, hogy megkeressem a nagy őt, hanem hogy levezessem azt a feszültséget, ami felgyülemlik bennem munka közben, a skalpok pedig hab a tortán. A vágyaimat, álmomat tökéletesen kiélem abban, hogy írhatok. Nekem ez a mindenem, ez az egyetlen dolog, amiben igazán jó vagyok, ez tesz boldoggá. Meg tudod ezt érteni? Nem vágyom férjre, nem kell. Számomra férfiak kellékek ahhoz, hogy igazodni tudjak a társadalmi normák elvárásaihoz. Így akárhányszor megkérdezik tőlem, kapcsolatban vagyok-e, azt tudom mondani: igen. Senki nem néz furcsán, amiért itt áll egy huszonnyolc éves, kiemelkedően szép fiatal hölgy, és nincs senkije.

A Férfi bólintott egyet, aztán utolsó, mindent eldöntő érvként újból megszólalt.

− A gyerekkel viszont még inkább igazodni tudnál az elvárásokhoz.

− Apa nélkül? – tette fel a logikus kérdést a Nő. – Huszonnyolc éves, egyedülálló anyuka. Szuper! – gúnyolódott.

− Újságíró létedre nem rendelkezel kellő fantáziával – fintorgott a Férfi felhúzott szemöldökkel. – A szemét apa elhagyott titeket, amikor megtudta, hogy gyereke lesz. Így még egy jó adagnyi sajnálatra is szert tehetsz.

A Nő döbbenten nézett a Férfira, nem akarta elhinni, amit hallott.

− El… elhagyott minket? – dadogta kerekre tágult szemekkel.

− Igen – felelte a Férfi őszintén. – Örökre eltűnök az életedből, ha megtartod a gyereket. Természetesen támogatni foglak titeket anyagilag, amennyiben engedélyt adsz rá, de kérlek, tartsd meg a gyerekünket! Ezt a kis Idegent – tette a kezét a Nő hasára.

*

Két évvel később

A Férfi, felesége és két gyerekük a Főtéren sétálgatott – arra a napra mindkét felnőtt szabadnapot vett ki, hogy hosszú idő után végre közösen eltölthessenek legalább egy napot. Ritkán adódik meg ez az alkalom, így maradéktalanul kiélvezték minden percüket.

A gyerekek a könyvesbolt előtt ragadtak le, hogy legeltessék szemüket a legújabb gyerekkönyveken, és talán valamelyiket még ki is könyöröghetik szüleiktől. A Férfi figyelmét azonban valami teljesen más keltette fel. Hogy közelebb juthasson érdeklődése tárgyához, beterelte kis családját a boltba, hogy válasszanak maguknak valamit a nap alkalmából, ő maga pedig a sok egyforma könyv felé vette az irányt, melyek címe: Névtelenek a Pók hálójában

Kiszemeltje keményfedelű volt, fekete-fehér színben pompázott, elején egy kétszínű fekete-fehér pók, mely éppen a szintén ugyanilyen színű hálóját szőtte. A Férfi, anélkül, hogy megnézte volna az írója nevét, megragadta a könyvet, és kinyitotta. A legelső oldalon egy ajánlás állt:

Neked, Idegen, mert igazad volt:

a Pók hálójából még egyetlen áldozat sem tudott megmenekülni

X.

A Férfi halványan elmosolyodott, aztán a regénnyel a kezében a családjához indult.

− Drágám, találtál valami jó könyvet? – kérdezte az asszony kíváncsian.

− Igen – felelte a Férfi. – Névtelenek a Pók hálójában.

− Oh, és ki írta?

Vége

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.