Az Élet ezernyi árnyalata

Minden helyhez egyedi, jellegzetes atmoszféra társul. Ám bármilyen legyen is az: fennhéjázóan elegáns, polgármód ízléses (vagy ízléstelen), tisztesen egyszerű, akár szegényes, vagy elnyűtt – valódi otthonná csak a tér és az ember összhangja teheti. 

Nézzünk egy békebeli bérházat. A fáradt gangok, elaggott emeletek mellett a kopottas hátsó lépcsőkön felfelé haladva, lassanként mintha megállna az Idő. A konyháktól étekszagok kavalkádja, a lefüggönyözött ablakocskákból zene, zajok, hangulatok áramlanak a betévedő felé, mígnem legfelül tekintélyes, fekete vasrács nem állja el az utat. Ha mindenki jó alaposan megrémült már tőle, mehet is tovább, mert ez a rács a „van” kategóriájába tartozik: szinte sosincs lezárva… Mögötte leheletnyi derengés, mely a tetőtér rafinált ablakain és szellőzőin töri át magát a cseppnyi folyosóra, megszitálva a porszürke félhomályt.

Az ilyen házak elnyűtt padlásai nem az elfásult humanoidoknak valók. Itt bohém, szabad lelkű ember érzi magát igazán otthon. Az egyetlen lakás zegzugai elég kicsik az egyedülléthez, a hatalmas egybe-szoba ellenben társasági életre, szabad szárnyalásra termett.

Az itt élő férfi számára ez bizony mind szempont. Tudatos választás. Aki nemigen törődik a sunyin settenkedő ötödik X-el, aki annyi veszteség és csalódás után végre elhatározza, hogy az Élet immár nem azonos a csendes vegetálással: nos, azt mások is szívesen látják – és arra olykor rá is nyitják az ajtót. Még akkor is, ha ez a fajta létezés technikailag néha tényleg csak a vegetálás szintjét éri el. Sőt: annál inkább.

Hát tessék, kérem, lehet: itt látható maga a Maestro! Kis lábas, nagy fazék! Pöttyös bögre! Tepsi és kuglófforma, kenyérpirítóval! Igazi veterán kávéfőző! Palacsintasütő, befőttek és lekvárok: és kérem, a konyha már meg is telt, amúgy férfimód! Üst a szoba közepén, benne embermagas, az Élet haragzöldjével büszkélkedő páfrány. És még, csak tovább és tovább: emitt a rengeteg növény, a szétömlő zöldfolyamok a gerendákról, ablakokból, résekből, cserepekből, mindenünnen. Amott rajzok, könyvek, CD-k halmai, némi ez-meg-az. (Igaz, kizárólag a férfi által átlátható, költői rendetlenségben.) Nem sok minden maradt az elveszett apai szülőházból. A sarkokban skicchalmok, vásznak, eszközök, meg pár gazdára váró remekmű. Igazán türelmesek…

A fellelhető CsúcsTechnika egy hófehér hokedlin virít: ez a Mogorva Panasonic Zajláda, mert azért külvilág mindig kell. Mellette kis mobiltelefon, amely tulajdonképpen egy kis mobil telefon. Nem több, mert minek. Igaz, abból meg egy mélybordó darab - na jó, hát ennyi luxus még megengedhető... Mosógép a vízpazarló helyiségben: CsúcsTechnika slussz!

Igen, kérem: ez van, ha valaki többre becsül egy ócskapiacon feltúrt, házilag felújított, szúette kredencet a krómos csuda csicsamicsáknál. Ha a nagy ritkán beszitáló pénzecske nem bankbetétekbe, nem IPod és egyéb divatőrületbe, hanem rég kinézett metszetbe, könyvekbe, no meg mindenféle nyersanyagokba párolog. Meg persze szimpla, ám kényelmes ruhatárba, ritkábban a fizetendő számlákba, egyebekbe is. Élni azért mégis csak kell valahogy… Az örök társbérlők, az emlékek és a lélek személyre szóló démonai köszönik: maguktól is jól elvannak itt, rájuk igazán nem kell sokat költeni.

„Eleganto de Túró”. Éljenek a Múzsák!

A szobát hajnaltól napestig a tetőablakok mossák át a természet aktuális hangulataival. Néha ólmos derengésbe, máskor opálos áttünésekbe burkolódzik, nemritkán kristálytisztán ragyog. Akár az emberek…

Az összképet az utóbbi időben egy-egy női kabát, válltáska, székre vetett egyéb nőiségek is dúsítgatják. Pár hete néhány divatos szoknya, blézer, nylonharisnya, apróbb fehérneműk is megfordultak már a szobában. Ha egy elegáns blúz, egy rafinált melltartó, hanyagul, ám pedánsan ledobott liláskék nadrágkosztüm a vendég, férfilélek számára az mindig üdítő színfoltokat hoz az Élet palettáján.

Mint épp most is. Az alacsony helyiség aranyködben fürdik, ahogy a felhőkőn áttörő, délutáni nap betükrözi. Az árnyalatok szívhez szólóak, a hangulat zsongító. A nőről már ne is beszéljünk. Ő neme büszkesége: művelt, intelligens üzletasszony – aki képes megmaradni vonzó, odaadó nőnek is. Azon kevés szerencsések közé tartozik, akik húszas és ötvenes éveik között egyszerűen kortalanok. Kezdő harmincasként meg főleg… Pimaszul kislányos arcú, pimaszul jó alakú, pimaszul ügyes - és pimaszul pimasz. Muszáj is neki: a műkereskedelem kemény világ, a maroknyi diploma rámenősség és üzleti érzék nélkül fabatkát nem ér benne. Mindebből az itt és mostban jelenleg lágysága, valamint saját maga érzékelhető, ám az nagyon is. Egyetlen viselete, a sportos, orgona-lila tanga csak kiemeli virágzó, arányos alakját. A ráhulló fényben a mogyoróbarna haj alig-alig szikrázza túl a sárgás vadmacskaszemeket…

<Azanyád!… Az a fitos kis orrod, a gunyoros félmosoly az ajkad szögletén… Öregem, micsoda nő! Na, ezt se hittem volna pár hete! Jó veled, csillagom. Ajándék vagy az Élettől. Aztán, hogy meddig…? Francért nem lehetett ezt húsz évvel ezelőtt… Ó, te nagyon hülye, hiszen akkor ez még vígan babázgatott valahol.>

A férfi összehúzott szemmel csodálja a látványt, ízlelgeti képzeletében. Fejében lassan összeáll egy vázlat, homloka pillanatra redőkbe szaladt a koncentrálástól. A nő mosolyogva követi tekintetével. Néha alig érti saját magát: mi a ménkűt keres ő ebben a lepusztult vadregényben? Nem képes feltúrni magának elegánsat, jóképűt, gazdagot, ezerszám…? Oké, oké: eddigi futamai elég lelombozóak voltak - de attól még… De végülis… egy ideje ismerik már egymást a Galériából. A férfi kedves és tehetséges, jó vele lenni. Csak ne lenne kész üzleti katasztrófa! Hónapok óta figyeli, talán az üzlet miatt, talán az ismét beköszönt szingliség okán. Talán mindkettő… Ez egy balfék. A nő kiszúrta, bár nem volt nehéz. Megnyitókon, itt-ott találkoztak néha, gyakran beszélgettek is társaságban. Minden esetre elszánta magát, hogy tesz vele egy kísérletet. Felkarolja kicsit, nézzük, mi hozható ki belőle. Üzletnek sem rossz, férfinak sem rossz… Ismergeti, törögeti, közeledik, kóstolgatja – most meg itt fekszik a lerobbant heverőjén…

< Mondd csak lányom, tulajdonképpen mit művelsz te?... Ámbár nem is olyan rossz ez, egész szórakoztató… Korosodó aranyos mamlasz, bár pillanat alatt férfias, ha akar. Csak ne lenne olyan élhetetlen! Miféle férfi ez? Néha formálisan kilóg a segge a nadrágból. Na, segíts az úrnak, ne nyávogj, hercegnő, élvezd, amit kitaláltál..>

- Töltenél még?

- Pillanat, mindjárt… Káprázatos vagy! Íveld csak meg picit a hátad, mint a kiscicák…

< Egyszerűen szép. Mint egy csillanó vízcsepp a levél fonákján. Egy megbabonázó királytigrincs. Befogadhatatlanul gyönyörű vagy, na. Mit áradozok én itt, dologra! Hogy ragyog a szeme… Vajon meg lehet tartani egy ilyen nemes vadat…? Okos is, gazdag is, egy hónapban többet képes elkölteni, mint amit én egy év alatt megkeresek... Na, pont egy ilyen kell neki, mint én, mi? Ej, öregem, mire nem vállalkoznál, vén marha… csak hát itt van!>

<Élvezed, mi? Azt meghiszem… Hogy a nyüvekbe képesek a férfiak így végigbámulni egy női testet? Na hogyne, a nemes arányok, az ihlet, meg a blablabla… Túróst! Állnak is haptákban rögvest, mint a villanypózna. Véletlenül se képesek mással foglalkozni, mint a farkukkal. Már amelyiknek még van mivel, hehe… Mellesleg… ugyan, miért is ne? Bár, attól még én fekszem itt egy szál bugyiban, nem te, művészke. Ojjé, szép is lenne: egy szál bugyiban feküdnél itt ugyanígy. Brrrrrr, na hagyjuk. … Akkor már legalább gatya nélkül. Abból meg… Nade hercegnő!>

< Lehet, hogy tényleg öregszem…? Ezektől a hetykén szétálló mellektől más már lerúgta volna a vakolatot, én meg az arcába vagyok itt belepistulva… Egyébként minden alkatrésze remekmű. Mondd, istennő, hogy kerülsz te pont énhozzám? Csak a képeim miatt…? Nem vagyok én akkora ász… Szinte kizárt, hogy ekkora oltári ribanc lenne… Na bőszen húzzak ám a vadlibás rittyóba! Öreg, szégyelld a pofád ezerrel, ritka méretű egy állat vagy.>

A nő lassan átgondolja a jövő heti aukciót, közben kellemesen ellazulva fekszik a széles heverőn. Hunyt pillákkal hallgatja Vivaldit. A Mandolin Concerto kortalan dallamai szabadon hullámzanak körülöttük .

A férfi mostanság kellő alázattal és utálattal viseltetik saját középkorúsága iránt. A mögöttes évtizedek lányai és asszonyai után néha bizonygatja magának, hogy lassanként ismeri a Nőket. Persze tudja jól, hogy ez legalább annyira lehetetlen kategória, mint Johanna, a nőpápa, de legalább a tisztelet érzése bizonyos. Legalábbis igyekszik vele, vagy valami ilyesmi… A lázas kamaszkor, a dübörgő erőgép csendesen helyet ad a tapasztalt, rutinos mesterfogásoknak. Ágyban is, munkában is… Ezen a képen most biztos kézzel dolgozik, ez nem egy a sok közül. A gyöngyházszínű kis vászon a drága textíliából halványan remegve, ígéretesen formálódik át valami mássá. Sokasodnak a kontúrok, zúdulnak a vázlat és segédvonalak.

<Ezek a mai taknyosok hamarabb látnak meztelen nőket, minthogy olvasni tudnának… hát nem is nagyon tudnak, az igaz... Bár lehet, nekünk annak idején egyszerűen nem volt lehetőségünk rá. Na, hát keresni azért kerestük mi is, hajjaj… De ez azért túlzás. Ezek lassan már az óvodában is megmásszák egymást, a hülye kis libák meg adják alájuk a lovat. Felkínálkoznak, ha kell, ha nem… Ők a nagyok, a valakik! Ettől! Hahó, szűzi erény, merre jársz? Jó, én vagyok a mamut a jégkorszakból, na de hová vezet ez? Itt tényleg semmi se szent már? Úgy zúdul a kölkökre a drog, a trágárság, a pornó, mint a vízözön. Tényleg, ez valami zseniális! Na, ezt egyszer megfestem: Korunk Niagarája. Zseni vagy, öregem, csak el ne felejtsd!>

<Hogy mit eszek én rajtad tulajdonképpen?! Ha sikerül az a milánói megállapodás, megtöltjük kicsit a pénztárat. Hát rád férne. A fene se tudja, mit csinálna ez a pasi, ha pénze lenne… Szerintem ugyanezt. Ez egyszerűen ilyen. Marha nagy túlélő, elég tökös gyerek is, ki se nézni belőle… Jópofa, figyelmes és naiv, velem legalábbis. Mármint hogy gondolom én… Hmm, ez tényleg olyan naiv? Vagy én lennék tényleg az önként megvezetett örök tehén? Mondd csak, miféle titkod van neked, jóember? Kérlek, mondd, hogy veled nincs újabb meglepetés – kérlek…>

A nő érzékien elomolva, ábrándozva dorombol magában. A férfi figyel, tervezget, és odaadó szeretettel alkot.

Az Idő úgy pereg el körülöttük, mintha búra védené őket: nem is érzékelik. A naplemente beköszöntével a fények fokozatosan mélyülnek, hamar narancsossá, teltté lesznek. A férfi felfogja, ám nem különösebben bánja a változást: ami lényeges volt, már megvan, a többi úgysem a látható világból származik. Mosolyogva nézi, amit a másik önfeledten kortyol egyet a lassan harmadszorra megüresedő poharából. A nő felsandít rá, nyújtózik egyet, töviről hegyire bemutatva a maga alkotta táj legapróbb szépségeit is.

<Na gyerünk, hercegnőm, domborítsunk az úrnak egy igazán dögöset. Legyen meg a kedve - ha már belementem ebbe az őrültségbe… Azért izgi ám, kíváncsi vagyok, mit hoz ki belőle. Tehetséges egy művészke vagy, de hogy ez a zöld kockás ing milyen hülyén áll rajtad! Szajkózhatom én ennek, hogy a kék illik hozzá a legjobban, rá se hederít! Na jó, jövő héten kapsz egy Ted Lapidust, ez meg sajnos beleakad valami kiállóba… Így jársz. Halk reccsenés: hát bocsika, ez már varrhatatlan, hehe>

A nő, szétfutó gondolatai ellenére is tökéletesen tisztában van vele, mit csinál. Eleinte voltak ugyan enyhe fenntartásai, ám végül beleegyezett. Egyetlen egy kikötéssel. Mostanra már egyenesen azt várja, hogy mi sülhet ki ebből.

<Mamlaszkám, hogyhogy nincs neked gyereked? Vagy csak nem dicsekszel vele…? Igaz, nekem sincs még. Végtére is, első nekifutásra egész jó apa lennél. Kislány illene hozzád. Mit is szeretnék én, lányt, fiút? … Eh, nem mindegy? Az én kisbabám lenne… Mit összebújócskáznánk abban a gigászi páfrányban… totyorászik a lábak között, szétcincálja apja vázlatait – na, arra mit lépnél, művészkém?>

A férfit eközben lelke mélyén kissé mardossa az enyhe bűntudat, hiszen tisztában van vele: a megbeszélt korlátok alaposan elmosódnak a vásznon. Ezt azonban még csak ő láthatja. Bízik benne, hogy a kész kép elkápráztatja majd a nőt annyira, hogy feledteti vele a várható reklamációkat… Ha meg nem, akkor majd feledteti vele ő. Másként. Amúgy is jó ideje bizsereg már benne a vágy a puhán ruganyos domborulatok iránt - főleg most, ahogy a nő csendesen málnaszínbe merevedő mellbimbóira siklik a tekintete.

<Húdehápháp… Na, mi legyen? Most félbehagyjam, és essek neki azonnal, vagy fejezzem be valahogy, és azután? Na ne, ezt így nem lehet… Oké, fent még gyorsan befejezem, a többi ráér később is… Nyugodt lehetsz, kislány, díszhelyre kerülsz! Ez a legkedvesebb darab, amit valaha is csináltam!>

A nő eközben lelkesen eszmél rá Mozartra. A jól ismert dallamra halvány deja vu fogja el, bár ez a helyzet korántsem összemérhető azzal a régivel, ott a telepen. Na, az… Titok! Legnagyobb titkai egyike. Finoman rándul össze az emléktől. Művészettörténetet oktatott a táborban. Aznap, mikor meghívták a szokásos esti traccspartira, szinte sejtette, hová indul. Tartott is tőle, kíváncsi is volt. Ahogy beszélgettek, a többiek lassan szétszivárogtak, így hamarosan maga marad lányként, három srác között. Eleinte eléggé feszélyezetten érezte magát közöttük. Két vodkával később már inkább kissé idétlenül. Két pohár ó-furminttal és egy leeső kardigánnal később spiccesen. Újabb két pohár bor és a szétnyíló blúza után zavarban. Újabb vodka és földre csusszanó szoknyája után félénken-izgatottan. Az utolsó fél pohár bor, és a lágyan lesimogatott melltartója után már démoninak és felszabadultnak… A többi meg… három az egyhez, válogatottan jóképű egyetemista srácokkal. Huhh… – hát, na jó, többször se a büdös életben, na de az, akkor…

< Hát… ezt meg mi lelte? Még ilyet… nem is sejtettem, hogy ennyire észbontóan vonzó vagyok… Na jól van már, menjek a fenébe a hülyeségeimmel együtt. Oké, ezt lejavítom, ennek itt tökéletesnek kell lennie.>

<Látlak ám, majmocska! Jössz ám te ide mindjárt, alig bírsz magaddal… Akkor bírj velem! Na gyere már! … Hú, de nagyon alkotunk, művészke… Na, mamlasz, kapcsolj már, mi a fenét kéreted magad?!>

A nő röpke zavarral veszi észre, hogy csendesen átnedvesedett. Kis ideig a korábbi pózban hever, majd lassan elfordul, és kacéran felhúzza egyik térdét. A tanga tökéletesen emeli ki csípője ívét, lágyan felsimulva a combjai közt duzzadó hajlatokra. A késő délután telt fényeinél bársonyos eleganciával csillan ki a vörösbor mélybíbora a pohárból.

A férfi keze enyhén beremeg, de konokul kitart elhatározása mellett: a korrekciót be kell fejeznie. Ugyanakkor fiús izgalommal lesi-várja már a nőt, aki intenzíven sugározza felé a hívójeleket.

< Mi ütött ebbe hirtelen? Két óra alatt három pohár zweigelt nem vághatja ennyire fejbe… Azért kíváncsi lennék, mi a… Szerelmes! Hát ez… ez szerelmes belém! Öööö…. Na, maradj már eszednél hülyegyerek. Tessék végre tudomásul venni, hogy az egykori húsz éves göndör fürtű görög istennek lőttek. Hol vagyok én már akkori magamtól… képtelenség, hogy ennyire beinduljon - rám! Vagy mégis..? Kizárt. Ez valami más. Mindegy, élvezzük, míg lehet! … De mégis mi…?>

- Nem akarod kicsit félbehagyni?

A nő hangja lágyan olvad rá a Téli utazás dallamaira, a férfi mégis összerezzen, mint akit hirtelen értek tetten valamin. Nevetve megcsóválja a fejét, majd az eszközöket sietősen lepakolva letelepszik a heverő szélére. Gyönyörködve nézi az enyhén kipirult arcot. Keze végigsiklik a nő meztelen vállain, cirógatja tovább, a hasa felé. A nő hunyt szemmel élvezi, majd, mintegy mellékesen megkérdi:

- Na, hogy állsz azzal a mesterművel? Valami nagy remek lehet, ha úgy lekötött, hogy észre sem veszel…

- Azt gondolod, csacsikám? Mondd, tudtad, hogy Botticelli határozottan rossz modellt választott a Vénusz születéséhez?

- Te, ne hízelegj itt nekem, mert hizlal… Mmmm… Szóval: milyen is lett?

- A félnótás piktorok nem szeretik ám mutogatni a félkész mázolmányukat…

A nő enyhén feltolja magát az egyik párnára, és feljebb fekszik. Teste megfeszül picit, akaratlanul is tartózkodóbbá válik. Félig tréfásan, de formálódó határozottsággal vágja oda:

- Ne cukkolj, hé, ez szemtelenség! Most már nem bírom ki: muszáj megnéznem.

- Hagyd csak, megvár. Te képzeld, van ám itt egy teljesen felesleges lila valami, ami mögül puha kis barnás pázsit kandikálna elő, ha tudna…

<Azt várhatod! Ez ajándék, drága, a legszebb nőnek a legszebb nőről… Majd, ha kész lesz. A végén még belekötsz, és lőttek az egésznek! Na nem, más játékot hoztál te itt elő az előbb…>

Kezét nyugtatóan a nő ágyékára tapasztva, lágyan hanyatt nyomná, ám érzi, hogy az előző tűz váratlanul veszít erejéből. Ha figyel, láthatja is: a két, előbb még kőkeményen duzzadó, érett málnaszem lassanként húzódik vissza rejtekébe.

<Ej, de nagyon nem akarja, hogy lássam… Persze, én vagyok a hülye, miért nem szóltam neki? Meglepi. Bravo, te ostoba tyúk. Fixálod a helyét a katalógusban, a nélkül, hogy szólnál neki. Már csak a képe hiányozna. Képzelem, mi a ménkűt művelhetett ez össze? Ha ezt én nem tudom valahogy betetetni, Milánónak fuccs. Basszus, kamatyolsz majd később, most nézzük csak, mi folyik itt…>

A búcsúzó nap utolsó sugarai bíborvörösen vágódnak át az égbolton, a tompa szürkület lassan kioltja a vérnarancs utolsó árnyalatait is. Az ablakokon lassanként kékesfekete derengés szitál a szobára.

A nő finoman eltolja magától a fölé hajoló férfit. Az tanácstalanul próbálkozna még, de a nő már felkelt a heverőről. Odasétál a kis olvasólámpához és felkapcsolja. A hátához simuló másik test váratlanul, de nem kellemetlenül éri. A kalandozó férfikezekre rátéve sajátját, fél percig maga mozgatja őket mellein, derekán - majd finoman, ám határozottan kibontakozik az ölelésből, és odalép az állványhoz. A férfi zavartan és csalódottan lép utána, majd megállva várja: most mi lesz.

< Hát… erre most mit mondjak, te marha. Megmutathattam volna, rég túllennénk rajta, rég rajtad vágtázna, te Isten ökre… De hát a meglepetés… Na basszus, ahogy ezt elnézem, lesz itt mindjárt meglepetés, jócskán!>

A nő meghökkenve nézi a félig kész festményt. A technika, az összhatás kifogástalanul mellbevágó, elősejlenek már a részletek is. Nézi, érti is, nem is: mit akarhatott a férfi ezzel a képpel. Kétségtelen: tökéletesen visszaadta a nőt. Ragyogó káprázatként, a páfránnyal összefonódó, sötétzöld angyalként, az Élet angyalaként. A nőt megrázta a felismerés. Tetszik, hízeleg neki, jóleső örömmel tölti el a szeretet, az erő felé sugárzó áradata. Agya azonban akaratlanul is azonnal átkapcsol, így méltatlankodva néz hátra az őt méregető férfira.

- Mondd, magadnál vagy te? Ez a kép persze fantasztikusan jó lenne, az egyik legjobb, amit valaha is láttam tőled. De hát nem azt beszéltük meg, hogy az arcomat kihagyod?!

- De épp az annyira…

- Ez volt az egyetlen egy, amit kértem. Igaz, vagy sem?

- Öööö… hát, igaz.

- Akkor?! Megmondtam: nem fogsz modellt csinálni belőlem! Erről azonnal felismerhet bárki, te istencsapása! Ne bámuld már a seggem állandóan! Áruld el, te nagyon nemnormális, hogy a francba tegyem ezt bele a katalógusba?

<Oppá… ez kicsúszott. Mindegy, most már úgyis ki kell találni valamit.>

<Mi van?!>

- Ne nézz már rám ilyen ostobán, te szerencsétlen! Ezt a képet nagyon rakd el valahová, senkire nem tartozik a fenekem… Na, most mi van? Istenem, hát egyetlen dolgot kérek csak ettől az idiótától, azt se képes megtartani!

- De hát ez a kép nem piacra készült, az ég áldjon már meg! Ezt én rólad, neked akarom…

- Haragoszölden.

- Mit?!

- Szereteted jeleként haragoszöldre festve…

<Ez valami hihetetlen. Olyan kétségbeesve nézeget, mintha intőt hozott volna az iskolából! Mamlasz bohóc. Ó, te, nagyon hülye… >

A nő majdnem elkuncogja magát, de még idejében kapcsol, és inkább a sértett főhercegnői tekintetét veszi elő.

<Basszus, hát ez várható volt… Der most mi a fene baja van velem? Nem létezik, hogy ne értené a zöldet, és hogy én, meg ezt az egészet… Bah, érti hát, csak szórakozik velem! Na, menj abba a bús… Miféle katalógus?!>

- Miféle katalógus?!

Most a nőn van a sor. Lelke mélyén örül a rázúduló érzéseknek, de női és üzleti énje tombol a férfi általa otromba árulásnak titulált hülyeségén. Bár ez az árulás dolog sem volt igazán annyira egyértelmű… Eh, most nem akarja itt kimentegetni és megmagyarázni maga előtt: majd otthon, a tükörnek lehet szembesülni vele, hogy megint ő itt a félnótás. Most azonban helyzet van, felháborodása tehát jogos és kötelező! A férfi kérlelő, majd elkomoruló tekintete mellett nekáll felöltözni, közben kioktató hangnemre vált, bár valahol tudja: ezt most talán mégse kellene…

- Igen, katalógus, te féleszű! Tudod jól, hogy állsz! Tessék: meglepetést akartam, segíteni akartam! Betettelek a milánói katalógusba. Ezt a hülye képet is azért hagytam, hogy csináld, hogy előrébb juss már kicsit, te szerencsétlen! Hogy együtt majd… mindegy. Ugyan már, lehet is neked segíteni, meg meglepetést okozni!

A férfi hitetlenkedve és leforrázva álldogál, bár az utolsó mondatok szöget ütnek a fejében. Nézi a sebtében tollászkodó nőt, fejében kavarognak a gondolatok, érvek, ellenérvek. Férfi létére az anyagi vetület szinte az egyetlen, amivel megalázható, ha hagyja. Persze, hogy tudja, milyen helyzetben van. Persze, hogy jól jönne valami – de ő mindig felülemelkedett ezen. Mindenhol szinte büszkén láttatta, hogy másként is lehet létezni, nem csak azzal a nyomorult pénzzel… És épp ezt a szemébe vágni, épp így, épp most, ezen a csodálatos, meghitt estén… Érzi persze ő is, hogy nem ilyen egyszerű ez a történet, ám a büszkeség és a harag hirtelen cselekvő, nagy urak.

- Szabadna kérdeznem, most hová mész?

- Szabadna. Próbálok valamit kitalálni holnapra abba a nyomorult katalógusba. Nincs valami régebbi képed, amit…

- Felejtsd el. Köszönöm, nincs.

- Ne legyél már teljesen hülye. Én csak segí…

A férfi hirtelen lehiggad. Rátapasztja a kezét a szóra nyíló ajkakra, és finoman megrázza a fejét.

- Ne. Majd átbeszéljük máskor. Biztos, hogy nem maradsz?

- Délután hívlak.

A nő közben lépne is talán vissza, de átfut rajta: ha egyszer felöltözött, és teljes gőzzel pampog itt, akkor most már nem visszakozhat. Önérzet, igazamvan, miezmár és egyebek… Pedig valahol a lelke mélyén pontosan tudja, bár még nem is tudatosult benne teljesen: itt oltári marhasághegyek zajlanak…

A röpke, félresiklott búcsúpuszi után tehát kisiet a sötét lépcsőházba. Örül, hogy hirtelen kibuggyanó könnyeit elfedi a jótékony félhomály. A férfi egy pillanatig lesújtva áll az ajtóban, majd a nő után siet. A lépcsőkorlát felett áthajolva aztán épp meghallja még a pici tűsarkak zaklatott koppanását az udvaron.

Leverten, kielégületlenül, összezavarodva sétál vissza a szobába. A kis lámpa fényében a zöld ezernyi árnyalata tündököl ragyogva vissza a félig kész festményről. A nő arca kiismerhetetlen: a lágy szeretet, és a hideg önfejűség különös keverékével teljes, gunyoros félmosolyt áraszt. A férfi ráhuppan a heverőre, felhajtja a bor szurokvörös maradékát, és hosszasan nézi az angyali, szeretni akart alakot. A parányi fénykört a tetőablakokon át szétáradó, kristálytiszta éjsötét veszi körbe - csak néha néha töri meg egy kis csillag hunyorgó fényecskéje.

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.