Az idő gyermekei

Ákos lusta léptekkel haladt előre az ódon épület tágas folyosóján, ami valóságos fényárban úszott a hatalmas, padlótól falig érő ablakoknak köszönhetően. Annyira belemerült a gondolataiba, hogy először túlment azon a termen, ahova eredetileg tartott.

- Talán egy jel – morogta az orra alatt. Egy jel arra, hogy még megfordulhat, és elmehet szó nélkül. Végül is megtehetné. Vagy bemehet, viselkedhet úgy, mintha minden rendben lenne.

Az ajtó előtt állva a keze egy pillanatra megállt a kilincsen; elbizonytalanodott, hogy be akar-e lépni egyáltalán a tanterembe. A jegyét már rögzítették, csakúgy, mint a többi csoporttársáét, így akár ki is hagyhatta volna a szemeszter utolsó óráját. Azonban abban reménykedett, s egyben ez volt bizonytalanságának legfőbb oka is, hogy egyik diák sem megy már be így a Kritikaelméleti órára. Így most beszélhetnek Klárával, legalábbis megkérdezheti tőle, hogy lenne-e kedve találkozni vele az egyetemen kívül. A mozdulataiból, viselkedéséből úgy gondolta, ő is ugyanúgy érez, mint ő iránta. Csak a szabályzat nem engedett többet közöttük tanár-diák kapcsolatnál. De a tiltás immár érvényét vesztette, hiszen véget ért az alapképzése, és mesterképzését egy londoni egyetemen fogja megkezdeni szeptemberben.

A lehetőség adott volt, csak meg kell ragadnia, és élnie vele. Mély levegőt vett hát, megpróbált benyitni a terembe, de próbálkozása nem járt sikerrel, mivel az ajtó zárva volt.

Nincs itt, rázta meg szomorúan a fejét. S megfordulva elindult a folyosó másik irányába, ahol a nő irodája is volt, ám a helyiségből beszélgetés hangja hallatszott ki.

- Remek – vállát megvonva, megtorpanás nélkül indult tovább. Egy ajtónyitódás zaja megbénította, és egy belső hang azt súgta, forduljon hátra, ő pedig engedelmeskedett neki.

- Ákos – a nő hangját előbb hallotta, mintsem meglátta volna gyönyörű arcát, égkék, vesébe látó, éles tekintetét. A fény megcsillant vállig érő, szőke tincsein. Dacára annak, hogy három éve ismerte már a nőt, még mindig a puszta megjelenésével is a torkára tudta forrasztani egy pillanatra a szót.

- Szervusz, Klára! – köszönt felé, magabiztos hangon, belül azonban remegett az idegességtől. Mégis csak lesz alkalma arra, hogy megkérdezze, most fog eldőlni minden.

- Szia, Ákos! Csak nem mész el? – lépett hozzá közelebb, közben szorosan mellkasához szorította a karjaiban tartott mappát. A fiú nem tudta megmondani, hogy képzelte, vagy tényleg egy pillanatra megremegtek a papírpaksaméta köré font ujjai.

- Igazából órára jöttem – felelte bizonytalanul. Fejével sokatmondóan a terem felé bökött. – De zárva találtam a termet – folytatta.

- Múlt héten lezártalak benneteket – kérdezte-állította az oktató. – Van még valami, amiről beszélnünk kell? – szaladt fel a szemöldöke, látva a másik bólintását.

- Igen – válaszolta óvatosan Ákos. Egy pillanatig ajkát beharapva gondolkozott azon, hogy kijavítsa magát, majd a nőnek búcsút intve visszamenjen az albérletbe. De ez ismét megfutamodás lett volna, és ő eldöntötte, változtatni fog rajta, nem fog félni az emberektől, azok reakcióitól. Akkor sem, ha Reményi Kláráról, Magyarország első számú kritikusáról van szó, aki közismerten, a valóéletben is állandóan csak a hibákat keresi másokban. Ám a fiúval néha másként viselkedett, és ez adott neki némi reménysugarat, késszé tette őt arra, hogy a nő elé állva megvallja az érzelmeit. Vagy legalábbis megkérdezze tőle, hogy találkozna-e vele civilként is.

- Akkor menjünk be a tanterembe – javasolta a nő. – Hozom a kulcsot, egy pillanat – tette hozzá, majd Ákos válaszát meg sem várva visszasietett az irodába, ahonnan pár pillanat múlva egy hatalmas kulcstartóval tért vissza.

A fiúnak valójában feleszmélni sem volt ideje, úgy érezte, hogy a folyosói megszólítás és a terembe való bejutás között alig pár másodperc telt csak el. A következő pillanatban pedig Klára ott ült az íróasztal szélén, ölében a mappával, ujjaival szórakozottan kopogott a fedelén. A kék szempár várakozón fürkészte az arcát.

- Én – zavartan sütötte le az arcát, az a magabiztosság, amit az egyetemre elindulva érzett, semmivé foszlott, helyére bizonytalanság költözött. – Írtam néhány kritikát.

- Kíváncsian várom – arcán halvány mosoly jelent meg, de csak az ajka volt vidám, szemei nem.

- Örülnék, ha megnéznéd – nyögte ki végül, zavarát elrejtvén elfordult a nőtől, majd odalépett az egyik padhoz, lerakta tetejére a dossziéját, majd elhúzva annak cipzárját, találomra kivett két kritikát, ugyanis nem emiatt jött volt tanárához, ám valahogy muszáj volt ismét erőt gyűjtenie. – Tessék – lépett a nő elé, aki közben szintén elővett egy vastag dokumentumot.

- Köszönöm! – biccentett felé. – El is olvasom – mondta, szemei közben már a sorokat rótták. – Nem bánod, ha belejavítok? – nézett fel alig, hogy belekezdett. – Természetesen csak javaslatok – tette hozzá rögtön.

- Nem – rázta meg a fejét.

- Addig elolvasnád ezt a verset? – kérdezte Klára, majd anélkül, hogy oldalra nézett volna, elvette a kupac tetején lévő legfelső lapot, és a fiú felé nyújtotta.

Ákost meglepte, hogy a saját verse köszön rá vissza a papírról.

- Egyszer ez volt az egyik választható vers, amikor kritikát kellett írnunk – vonta össze a szemöldökét. – Miért adod most ide? – értetlenkedett, hisz én teljesítettem akkor másként a feladatot.

- Kíváncsi vagyok a véleményedre – nézett rá Klára. – Soha nem nyilatkoztál az íróval kapcsolatban, órán is hallgatag voltál, amikor szóba került.

- Hallgatag – alig tudta megállni, hogy fel ne horkantson. Mi mást tehetett volna, ha egyszer azokat a verseket ő írta? Mégsem szólhatott fel ellene, vagy mellette. Meg miért kellett volna kritikusi szemmel, a lehető legobjektívebben megközelíteni a saját írását? Ő tényleg tudta, mi szülte őket, és félt, ha okfejtésbe kezd, azzal a lelepleződését kockáztatja. Elvégre a nő nem nyilatkozott túl sok jót a versekről, mindenben hibát talált. Ha tökéletesen rímelt, akkor hiányolta a jambikus lejtést, ha az utóbbi megvolt, akkor az volt a problémája, hogy miért nem szabadvers?! Hisz a téma azt kívánná meg!

Így ő csak meghúzódott a padban, nem szólt semmit, ha a véleményét kérdezték, csak annyit mondott, hogy nincs hozzáfűznivalója. Azt nem értette, ha a nő ennyire csak a hibákat látja, akkor miért hozza annyiszor őket példaként. Sőt... egyáltalán miért ír róla kritikát? Kiadott kritikagyűjteményének egyik cikkét is versfüzérének szentelte.

Kérdezni akart, de Klára már ismét belemerült az olvasásba. Így ő is elkezdett szemezni a verssel, de nem látta a betűket, csak az járt a fejében, hogy mit mondjon. Talán szólnia kéne most, még mielőtt a véleményére terelődne a szó. Ha megkérdezné, vagy szóba hozná a találkozót, lehet, hogy elküldi, de akkor legalább nem kell erről a témáról beszélnie…

Úgy történt, ahogy várta; tanára elmondta igencsak elemző, hibákra rámutató véleményét az általa írt kritikákról, de nem felejtette el kiemelni a jó részeket sem – az utóbbi pedig meglepte. Azt mondta, hogy van rá esélye, hogy elismerje egyszer a szakma, csak haladjon ezen az úton tovább, és megígérte, hogy segíteni fogja a további munkájában. A kék szemekben furcsa fény villant; a nő éles, állandóan hibát kereső tekintete ellágyult. Ám, mielőtt felocsúdhatott volna, Klára továbbterelte a szót, arca már nem tükrözött mást, csak leplezetlen kíváncsiságot.

Mély levegőt vett, és belekezdett, próbált objektív maradni, de képtelenségnek érezte, hogy önmagáról külső szemmel alkosson véleményt. Klára azonnal támadott, hogy nem normális, ha egy huszonegy éves fiú ilyet ír, a téma komolysága nem illik az ilyen fiatalokhoz, ez is, meg az élethez való hozzáállása is mentális problémákra utal…

Ákos próbált mentegetőzni, saját védelmére kelni, de képtelen volt. A kegyetlen szavak egyszerűen beléfojtották a szót. Megbénult, újra érezte azt a kirekesztettséget, amit oly sokszor, a meg nem értettséget. A gúnyos hangnem…

- Ne haragudj – szúrta közbe hirtelen, szokatlanul éles hangon. Határozottsága pedig a nőbe fojtotta a szót. – De mennem kell – felelte végül némi gondolkozás után. Legszívesebben mást mondott volna. Talán azt, hogy kár volt hinnie abban, hogy a kritikus álarca mögött nem egy olyan ember rejtőzik, aki másokban csak a hibát látja meg. Bevallhatta volna azt is, hogy szereti. De úgy érezte, ezek után nincs joga tudni a nőnek ezekről az információkról. Nincs.

- Ákos – a nő leszállt az asztalról, és hozzá lépett. – Minden rendben van? – hangja szenvtelen maradt.

- Igen – bólintott lassan a fiú. – Eszembe jutott, hogy megbeszéltem egy találkozót Rolanddal. Oda kell adnom neki egy könyvet az egyik vizsgájához – magyarázta. Utált hazudni.

- Rendben – reagált Klára. – Máskor folytatjuk a beszélgetést?

- Benézek, ha időm engedi – erőltetett arcára egy mosolyt.

- Várni foglak – hangzott a felelet. – Én is megyek – bökött fejével az ajtó felé.

Ákos azonban nem szólt egy szót sem, csak nézte a nőt, próbálva emlékezetébe vésni minden vonását, hogy akkor is emlékezhessen rá, amikor egy messzi országban jár egyetemre. Még Londonról is lemondott volna, ha lát egy halvány esélyt… De szemernyi reménysugár sem csillant meg. A nő megvetette az álneves írót, nem csak művészileg, emberileg is. El sem tudta képzelni, mi lenne, ha kitudódna, hogy ő írta álnéven azokat a verseket. Egyet biztosra vett, nem tudná elviselni a szánakozó pillantásokat, vagy az esetleges mentegetőzést.

Félrelépett, előreengedve a nőt, s ahogy elhaladt előtte magába szívta parfümjének édeskés illatát, amire mindig emlékezni akart, ébren és álmában, szomorúságban, vidámságban.

Alig egy perc múlva úgy váltak el, mintha hamarosan viszontlátnák egymást. Klára megkérte, hogy vizsgaidőszakban is látogassa meg, ő pedig gépiesen bólintott. Köszönt, majd hátrahagyta az egyetemet. Most már nem kötötte semmi az országhoz, nem talált okot maradni. Nem volt már élő rokona, legalábbis nem tudott róla, nagyszülei már régen meghaltak, apját, aki focistaként kereste kenyerét, a pályán érte a halál, az anyja pedig elhagyta a családot, még mielőtt ő betöltötte volna harmadik életévét. Nyugodt szívvel mehet hát el.

***

A férfi megszokott, ráérős tempójában haladt előre a folyosón, belül furcsa izgatottságot érzett, mintha most járt volna itt először. Nem, a régi iskolájában volt, ahova, alig három évvel az alapképzéses diplomája megszerzése után, visszatért. Ugyanis a magyarországi kiadó, ami szintén megjelentette verseskötetét, úgy döntött itt tartja meg az első közönségtalálkozót.

A gondolataiba merülve haladt a célja felé, egyszer csak arra figyelt fel, hogy valaki a nevét mondogatja; a hang nagyon is ismerős volt neki, régi csoporttársára és jó barátjára ismert rá benne.

- Laura – pillantott a nő felé, aki válaszul elmosolyodott. Csoporttársa volt annak idején, most pedig a kiadó egyik főmunkatársa, így természetesnek tűnt, hogy ráhárultak a szervezési feladatok, az arca mégsem tükrözött semmiféle idegességet, vagy dühöt, csak izgatottságot.

- Mindenki csak rád vár – jegyezte meg, majd a férfihoz lépve belékarolt, és határozott léptekkel a kijelölt terem felé irányította.

- Még nincs itt az idő – rázta meg a fejét Ákos.

- Meglehet – felelte a lány. – De nem érkezhetsz az utolsó pillanatban, elvégre te vagy ma a sztár – kacsintott rá.

- Legutóbb Rihanna is egy órát késett a londoni nagykoncertjéről – horkantott fel gúnyosan.

- Ő megteheti – legyintett Laura. – De most siess! – nógatta. – Egyébként is, hogy képzeled, hogy felérsz hozzá?

- Hagyjuk. Menjünk, a végén szétszednek a kritikusok – jegyezte meg fáradtan.

- Klára is ott lesz – szólt csendesen a lány, aki ismerte a történetét, így tisztában volt annak érzelmeivel, félelmeivel.

- Biztos szívrohamot fog kapni – jegyezte meg hidegen a férfi. – Csupa jó véleménnyel volt annak idején a versekről – mondta ironikusan.

- Meglehet – értett egyet a lány. – De az emberek változnak – tette hozzá. – Nézz csak magadra – lépett el tőle egy pillanatra, hogy végigmérhesse. Már nem vagy az a gyámolatlan fiú, aki nem mer kiállni a saját igazáért, változtál külsőre, és belsőre egyaránt.

Ebben pedig egyetértett. Valóban változott a külföldön eltöltött idő alatt. Úgy tűnt, hogy kitörjön eddigi életéből, arra volt szüksége, hogy változtasson az életén, hátra hagyja a múltját és távol Magyarországtól, új életet kezdjen. Összejött neki, nem is akárhogyan… Nem muszáj neki itt lennie, bármikor visszatérhet a ködös-borús Angliába, az ottani kiadója tárt karokkal várja.

Ám nem tudta, megtegye-e. Úgy érezte, kiégett, nincs több téma, amiről írhatna. Eddig az életéről írt, nagyszülei és apja halála miatt érzett fájdalmáról, a reménytelen szerelemről, az elvesztett nőről. De most miről írjon? Úgy érezte, üres lett; huszonhárom éves korára teljesen kiégett.

Gondolatait terelvén, ismét Laurához fordult.

- Tényleg itt van? – csúszott ki száján a kérdés. – Tud róla, hogy ki vagyok?

- Szerintem, valahol mélyen mindig sejtette ki a titokzatos Harry Mirren. Ha szeretsz valakit, megérzed, hogy vannak titkai.

- Ő nem szeret – ellenkezett a férfi.

- Hiányoztál neki.

Ákos elbizonytalanodott, dacára annak, hogy ez a kijelentés igaznak tűnt, a nő többször is próbálta elérni, alig pár héttel azután, hogy kezdetét vette a vizsgaidőszak. A kéthetenkénti levelek egyre ritkábbá váltak; Klára már csak ünnepnapokon írt, akkor is formális hangnemben.

- Még tőlünk is kérdezősködött rólad – tette hozzá a fiatal nő.

Az egyetem udvarán lévő apró kápolna tornyába felhúzott harang hangos játékba kezdett, jelezve, hogy elmúlt három óra.

- Rendben, most már biztos szétszednek a sajtóhiénák – nevetett idegesen a férfi.

- Ideges lettél? – nézett rá komolyan a barátnője. Közben megérkeztek a teremhez, ám mielőtt beléptek volna az ajtón, Laura szembeállt vele, játékos-kritikus tekintettel végigmérte. – Tökéletesen nézel ki – veregette meg a vállát, majd félreállt, nem törődve a férfi megrovó pillantásával, hogy beengedhesse őt az ajtón. – Ügyes leszel, csak lazán! – hangja alig volt hallható, és a férfi nem nyugodott meg tőle, sőt határozottan idegesebb lett.

Ujjai megremegtek, amikor a kilincs köré fonta őket, és kinyitotta az ajtót. Igyekezett határozottnak tűnni, ami olyan jól sikerült, hogy már a küszöbben is majdnem elesett, igazán sikeressé varázsolva a belépőjét. Feszülten várta az emberek szánakozó tekintetét, és nevetését. Ám amikor végignézett a közönség sorain, észrevette, hogy alig néhányan vették észre megérkezését, hála a hosszúra nyúló harangszónak. Az a néhány ember is inkább kedvesen mosolygott rá, egy-kettő szemeiben látta a felismerés okozta döbbenetet.

- Oda – hallotta meg maga mögül régi csoporttársa segítségét, aki a következő pillanatban finoman a számára kijelölt asztal irányába szorította.

Ákos elszoruló torokkal indult el a feléje kijelölt hely felé. Hirtelen nem tudta, mire számítson. Angliában nem ismerték őt verseskötetei megjelenése előtt, jóval egyszerűbb volt, ott nem kellett magyarázkodnia, elég volt higgadtan válaszolnia a feltett kérdésekre.

Leült a felkínált székre, és szembefordult az emberekkel. Székcsikorgást hallott, Laura is helyet foglalt mellette, ez azonban most nem tudta megnyugtatni.

- Rengetegen vannak itt – szűrte a fogai között. – Nem mondtad – tette hozzá.

- Ők mind kíváncsiak rád – nevetett a lány. – A kíváncsi olvasónak manapság nem elég egy név, és néhány adat. Ők akarják látni az álarc mögött alkotó embert – fűzte hozzá. – A tény, hogy ezen az egyetemen végeztél pár éve, végképp felkeltette az érdeklődésüket. Tudod, miként van ez, ha valaki elkerül egy városból, majd külföldön híressé válik, az emberek rögtön kíváncsiak lesznek rá.

- Valahogy… – nem tudta befejezni, mert egy újságíró szólásra emelkedett.

- Kezdhetnénk? – szúrta közbe unott hangon a férfi. – Hamarosan lapzárta – magyarázta.

- Persze! – hallotta meg maga mellől Laura tárgyilagos hangját. A lány ezennel a sajtósok hadának kezére adta. Akik rögtön kellemetlen kérdésekkel kezdték bombázni, ám az idő előrehaladtával, a válaszok egyre nehézkesebbé válásával rá kellett jönnie, hogy a jelenlegi magánéletére vonatkozó kérdések egész kellemesek, sokkal jobbak, mint a családját firtatóak. Hosszú, nagyon hosszú időnek tűnt az, mire végre békén hagyták, s akkor jöttek a közönségkérdések, amik jóval kellemesebbek voltak. Ő is szívesebben válaszolgatott, mindig is érdekelte, hogy az olvasók miként viszonyulnak a verseihez.

A beszélgetést követő dedikálás bizonyult a legfárasztóbbnak, ugyanis mindenki szeretett volna váltani vele néhány szót, feltenni egy-egy kérdést. Képtelennek érezte magát a nem válaszra. Így a szokásos menetrendben haladt, megkérdezte az illető nevét, írt néhány kedves sort a kötet elejébe, majd alá is írta. A huszadik aláírás után már nem számolt. Amikor biztosra vette, hogy lassan kifogy tollából a tinta, odaszólt Laurához:

- Te az egész várost meghívtad? – élcelődött halkan.

- Már csak egy ember van hátra – vonta meg vállát a lány, miközben biztatóan rámosolygott.

Ákos felnézett, azzal a szempárral találta magát szemben, melynek pillantása egy életre belevésődött emlékezetébe, ami álmaiban annyiszor nézett vele farkasszemet. A szeretett nő ott állt előtte.

- Reményi Klára – szólalt meg halkan a nő, hangjában sosem halott bizonytalanság csendült.

- Tudom – horkantott fel a férfi, majd egy határozott mozdulattal, gondosan ügyelve, hogy véletlenül se érintse meg a nő kezét, átvette tőle a könyvet. Felcsapta a fedőlapot, majd belekezdett a szokásos szövegbe.

Sok szeretettel Reményi Klárának.

Az eddig használt felkiáltójel pontra módosult. Nem írt több sort, képtelen volt rá, csak szignózta, datálta, majd becsukva a könyvet, visszanyújtotta tulajdonosának.

- Nem sajnálod a kiadott pénzt? – gúnyolódott. – Esetleg Magyarország elsőszámú kritikusa tiszteletpéldányt kapott belőle?

- Beszélnünk kell – szögezte le a nő. Nem törődve a bántani próbáló szavakkal.

- Egyetértek – állt fel mellőle Laura, egy pillanatra most is biztatóan megszorította Ákos vállát, majd kiment a teremből.

A férfi körülnézett, s látta, hogy már alig pár ember van körülöttük.

- Valóban? – vonta fel a szemöldökét.

- Igen – bólintott a nő. – Velem tartanál az irodába? – hangja reményteli volt. Kérlelő hangja hallatán pedig Ákos nem tudott nemet mondani neki.

Torkában dobogó szívvel követte a nőt a helyiségbe. Azután, hogy becsukódott mögöttük az ajtó, még percekig nem szóltak egymáshoz. Ákos csak a nő vonásait vizsgálgatta, keresve a változást. Az arca ugyanolyan volt, talán csak a szemei körüli, régen halovány szarkalábak lettek jobban láthatóak. A szemén, még inkább a tekintetén látott némi változást, a régi metsző tekintet a múlté volt, a kék szempár melegen pillantott rá vissza. Akaratlanul hátrált tőle egy lépést, hogy szemügyre vehesse így is teljes valóját.

- Miért nézel? – kérdezte zavartan a nő.

- Keresem a változást – felelte a férfi.

- Öregebb lettem három évvel – Ajkán szelíd mosoly játszott.

- Nem erre gondoltam – rázta meg a fejét Ákos. – Más vagy, de nem emiatt – tette hozzá. – Nem tartott felhúzva a vállad, tartásodból hiányzik a megszokott feszültség.

- Ez… – Klára beharapta az ajkát, úgy mérlegelte válaszát.  – A hazatérésed miatt van… – sütötte le szemeit, válasz közben a padlót bámulta. – Miután nem kerestél meg rengetet gondolkoztam azon, miért is jöttél be utolsó órára. Nyár vége is elmúlt, mire rádöbbentem, az érzéseid miatt.

- Igen? – szaladt fel kérdőn a szemöldöke. Nem akart közbeszólni, félt, hogy a nő másról beszél, másként látta kapcsolatukat.

- Szeretsz még, Ákos? – nézett rá szomorúan.

A férfi pedig válasz helyett egészen közel lépett hozzá, mélyen a szemébe nézett, majd lágyan megcsókolta. Ajkaik érintkezése nem sokáig maradt lágy puhatolózó, mindkettejükben az öt évig pislákoló vágy most fellobbant, s forró tűzkén perzselte testüket.

Csak órákkal később hagyták el a helyiséget. Napokba telt bár, de sikerült minden problémájukat rendezni, s mindketten rádöbbentek arra, hogy a konfliktusok legjobb rendezője néha maga az idő. Ami formálja gyermekeit, rádöbbenti őket elkövetett hibáikra, s egyben lehetőséget hagy a javításra.

Ha pedig igaz a szerelem, akkor a távolság, a külön töltött idő nem eloltja, hanem magasabbra szítja a lángot.

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.