A Fekete-kastély

2010-es évek, Balatonederics

-        Luca! Luca! Itt vagy?

Nem feleltem. Minek? Azért, hogy újból összevesszünk? Köszönöm, arra nekem nincs szükségem. Ahogy erre a kapcsolatra sem lenne, de mikor annyira szeretem… A mosolya, a nevetése, hogy bármikor képes megnevettetni, az erős, védelmező karok, és még annyi minden más. Visszatartanak, így mégis válaszolok:

-        Itt vagyok – szinte alig suttogok, már meg is jelenik. Ahogy meglát, RÖGTÖN Elmosolyodik

-        rögtön elmosolyodik és látom rajta a megkönnyebbülést is.

-        Végre megvagy. Figyelj, sajnálom – szabadkozik.

-        Tudom.

-        Tudod, hogy szeretnék változni, de egyszerűen képtelen vagyok rá…

-        Ezt már annyiszor eljátszottuk! – fakadok ki.  – Nem tudnál végre próbálkozni is?! Sosem tettél még egy lépést sem a változás felé.

-        Igazad van.

-        Mint mindig, mert a nőknek mindig igazuk van.

-        Csak szeretnéd. Egyébként nem örülök neki, hogy kijárkálsz ide. A végén még rád omlik ez a rom.

-        Ez nem rom! És különben is én úgy szeretem. Olyan gyönyörű.

-        Ez?

-        Igen. Ha itt élhetnék…

-        Hátha megnyerjük egyszer az ötös lottót. Akkor majd megveszem neked.

-        Dejá vu.

-        Mert? – kérded, miközben furán nézel rám.

Neked még nem meséltem. Igazándiból még senkinek sem, így csak mosolygok az értetlenkedéseden.

-        Ismered a Fekete-kastély történetét?

-        Nem.

Veszek egy mély levegőt, és elkezdek mesélni:

-        Tudod, ha másképp alakulnak a dolgok, akkor ez a ház ma nem így nézne ki, ahogy. Nagyi mesélt mindig róla, mert ő még itt élt. Ez a ház volt a gyermekkora, mivel a dédszüleim voltak az akkori tulajdonosok. Régen volt, még a két világháború között…

… a dédnagymamámat Adélnak hívták, de Ady szerelme után sokan csak Lédának becézték, habár semmi köze nem volt ahhoz a másik nőhöz. Még csak nem is ismerte. Ahogy a szüleim se találkozhattak már a saját nagyszüleikkel. Viszont a nagymamám, aki a lánya volt, sokat mesélt róla és a dédnagyapámról. Mind a ketten nemesi családból származtak. Léda többször nyaralt ennek a kastélynak a közelében és egyszer-kétszer még itt is, amíg fiatal volt és nem volt férjnél. Akkor még a Nedeczky család birtokolta ezt a kis várat. Adél egyik barátnőjének a nagypapájáé volt a ház ura, Nedeczky Jenő, aki Deák Ferencnek volt közeli rokona. Ahogy a dédi, úgy én is, és ő is beleszeretett a kastélyba. Persze akkor még nem így nézett ki, fénykorában sokkal szebben nézett ki. Ép volt – már amennyire –, és a teteje fekete színű, ezért hívják még most is Fekete-kastélynak. A dédi gondtalan balatoni nyaralásainak akkor szakadt vége, mikor az úr öngyilkos lett a születésnapján, ki tudja, miért. Ez 1914 tavaszán történt.

Azelőtt is történt már itt gyilkosság, szerelemféltésből, ahogy akkor mondták. A szakácsnőt megölte a saját szerelme… Aztán hogy a tulajdonos is saját kezével vetett véget az életének... Na, az embereknek több se kellett, elkezdtek pletykálkodni arról, hogy ezen a helyen átok ül. Ezért aztán sokáig nem vette meg senki, miközben a család próbált megszabadulni tőle, az alkalmazottakat elküldték, az épületek teljesen kiürültek, magára maradt a hely. A természet elkezdte visszahódítani a területeit. A parkot senki sem gondozta, a növények a kedvük szerint nőttek, nem vágták vissza őket, satöbbi. De a történet sokkal érdekesebb a dédnagyapám szempontjából, mintha csak magáról a kastélyról beszélnék.

1910-es évek, Budapest

A Szeptesy villa kertjében két fiatal - egy férfi és egy nő - sétált. A májusi nap épp lemenőben volt és kellemes szellő fújdogált. Távolról úgy tűnt, halkan szerelmes szavakat suttognak egymásnak, de az idill csak távolról volt meg kettejük között. A lány alig figyelt a partnerére, aki viszont csüngött a másikon.

-        Adélom, drága Lédácskám, kérem, csak egy csókot adjon.

-        Miklós, nem lehet, még a papa meglátja.

-        A kedves papával majd én elintézem a dolgokat. Kérem, csak egyetlen egy csókot.

-        Nem lehet – felelte a nő határozottan.

-        Kérem. Elrabolta a szívemet, enyhítse ezzel a kis aprósággal bánatom.

-        Bezzeg az nem bántja, hogy tegnap egy kisebb vagyont elveszített a lóversenyen!

-        Hát ez meg honnan tudja?

-        A bátyámtól hallottam – mondta a nő duzzogva.

-        Jaj, Kedvesem, gondja se legyen rá. Még nagyobb összeget nyertem kártyán, mint amennyit elveszítettem!

-        De a papa nem fog így magához engedni, ha nem változik meg. A bátyámnak még csak-csak elnézi ezeket a szenvedélyeket, és segít az adósságait rendezni, hiszen a saját fia, de maga egészen más eset lenne. Maga neki se kutyája, se macskája.

-        Tudom, tudom. Ha minden jól megy, nemsokára kapok egy sokkal jövedelmezőbb állást a mostaninál, és ha ennyire szeretné, hát felhagyok ezekkel az élvezetekkel, de akkor ígérje meg nekem, hogy hozzám jön feleségül.

-        Ígérem, Miklós – mosolyodott el a lány, és egy lopott csókot váltott a két fiatal.

Ám a szerencse nem állt a szerelmesek mellé. Adél édesapja nem nézte jó szemmel a bimbózó románcot, és hamarosan véget is vetett neki. Egy szép nyári napon bejelentette, hogy elküldi otthonról, és őszig a Balatonnál fogja eltölteni az idejét rokonaiknál, és hogy utána pedig megtartják az eljegyzését Várkutasy Frigyessel, aki megfelelő parti lesz a számára. A lány hiába könyörgött és sírt az apjának, hogy ne tegye ezt vele, ne adja hozzá Frigyeshez, aki unalmas és ráadásul ronda is, apja nem hatódott meg ezektől, mondván, egy remek ember az a fiú: nem iszik, nem kártyázik, tanult és világot is látott már, és korban is pont megfelel. Okos, remek kapcsolatai vannak és persze nem utolsó szempont, hogy olyan életet fog tudni biztosítani az ő kicsi lányának, amit az apjától megszokott.

Miklós a hír hallatán azonnal Szeptesyékhez rohant és számon kérte a leány apját. Hiába könyörgött majd fenyegetőzött, a férfi hajthatatlan volt. Feldúltan távozott, és egy gondolat kezdett szöget ütni a fejébe. Ha Adél is mer kockáztatni érte, akkor mindenképp végrehajtják, ha nem, akkor a lány nem is szereti igazán.

Ám Léda még csak meg se jelent a kért találkozón, ahol előadta volna a tervét neki. Pedig mindent megtervezett: a szökést, a szállást Németországban, papot is kerített volna, már a tanúik is be voltak avatva. Miklós órákat várt szerelmére, aki csak nem érkezett meg. Még a zárás után és egy órán keresztül várta a cukrászda előtt, de Adélnak se híre, se hamva nem volt. Csalódottságot, dühöt, keserűséget mind egyszerre érzett, végül bánatát a kaszinóban enyhítette egy jó vacsorával, kellemes társasággal és jó sok alkohollal. Ezután Pest egyik legismertebb bordélyházába ment, ahol még több feszültséget adott ki magából. De hosszútávon ez nem segített. Hiába ismétlődött meg minden este ez a program, napközben pedig a lóversenyek, fogadások, flörtök, nem elégítette ki. Habzsolta az életet, az eddiginél jóval költekezőbb életmódot kezdett, néhány adóssága is felgyülemlett, és kétségbeesetten keresett valamit, amit elvesztett. Adélt kereste minden nőben, lányban és öregasszonyban, minden ölelésben, csókban. Nem találta. Kereste, kutatta, jobbat akart nála, nem kapta meg.

Mikor kitört a háború, egyenesen áldásként élte meg, pártolta, hangoztatta, hogy ez majd jót fog tenni Európának, és végre a Monarchia is több hatalomhoz juthat. Örömmel vonult be, és egyre feljebb menetelt a ranglétrán. Mégis, kinn a harctéren be kellett látnia, hogy ez nem játék. Az élet fontos. A barátai, ismerősei, akiket ott ismert meg, egyre hulltak körülötte. Egyik este még kártyázgattak, másnap partnerei már halottak voltak.

Ahogy vonultak előre, egy este egy várban kaptak szállást, melyen már meglátszott a háború nyoma. Miklós a szerény vacsora után kiment, és rágyújtott. A nap akkor nyugodott le, de még nem volt teljesen sötét. A cigaretta nagy kincs volt, lassan, élvezettel szívta, nem úgy, mint otthon, mikor három szál rögtön egymás után sem volt elég. Most tudta csak értékelni igazán a jófajta dohányt. Mikor már a felénél járt, egy hasonló korú férfi lépett hozzá.

-        Elnézést, lehet, hogy ostobán fog hangzani, de maga olyan ismerős nekem.

-        Meglehet, hogy találkoztunk már – szólt közönyösen.

-        De mégis.

-        Ki tudja?

-         Pedig remek az arcmemóriám – mondta az idegen, és a hangján hallatszott a bosszúság.

-        Idekinn kevés már ehhez a fény. Honnan jött?

-        A fővárosból, Pestről. A nevem Várkutasy Frigyes, és jelenleg katonaorvos vagyok.

-        Ó, hát persze! Váczyék közös ismerőseink, Teleki Miklós a nevem.

-        Igen, igen, így már tudom. Ön is udvarolt egy ideig Adélnak, nem igaz? – vigyorgott a férfi, mire Miklós legszívesebben behúzott volna neki egyet.

-        Igen, de az már régen volt.

-        Sajnálom, én igazán nem tehetek arról, ahogyan a múltban viselkedett.  Ha nekem lányom lesz, én sem fogom megengedni neki, hogy ilyen züllött emberhez menjen feleségül.

-        Élvezi, ugye? – emelte fel a hangját Miklós. – Végig tudta, ki vagyok, csak azért jött ide, hogy sértegessen?! Semmi köze ahhoz, hogy mit csinálok, vagy mit tettem régen! Hagyjon engem békén! – üvöltötte, és behúzott neki egyet, majd otthagyta.

Persze az eset nem maradhatott büntetlenül. Miklóst felelősségre vonták, ám a védekezését nem fogadták el. Átvezényelték egy másik hadtesthez, ám ezzel az életét mentették meg. Pár nap múlva hallotta a hírt, hogy a korábbi csapatát váratlanul lerohanták és alig maradt pár túlélő, azok nagy része is csak fogoly. A férfi oldalát fúrta a kíváncsiság, hogy Várkutasy életben maradt-e, és mint megtudta, ő is meghalt. Tudta, hogy nem szép dolog, de feltámadt benne a remény. Ha élve hazajut, és még valamicske rangot is összeszed, akkor talán, esetleg…

Így ház összeszedte magát, és minden erejével a túlélésre koncentrált. Életben tartotta a hazatérni akarás, ami sikerült is neki. Nem sokkal a háború befejezése előtt hazatérhetett mivel bal karjába golyót kapott, és sérülése miatt pár nap kimenőt kapott, ám visszatérte előtt megkötötték a fegyverszünetet. Otthon, Budapesten visszatért megcsonkult családjához. Elvesztette sógorát és két bátyját, valamint pár jó barát társaságától megfosztotta a háború. Egy nap a Duna-parton sétált gondolataiba mélyedve, amikor szembetalálkozott Lédával és édesapjával, akik épp sétálnak.

-        Miklós! – sikkantott fel Adél, mikor meglátta a férfit.

-        Kezeit csókolom – mondta, amint felfogta, hogy kikkel áll szemben. – Jó napot, uram.

-        Jobbat. Hát magának sikerült visszatérni? – kérdezte a férfi, ám látszott rajta, hogy nem meri kimondani azokat a borzalmakat, amelyeket neki már nem kellett átélnie.

-        Igen, de csak hajszálhíján nekem is – bökött az állával sérült keze felé, amely fel volt kötve.

-        Igen, a legtöbb minden szerencse dolga. De hát maga mellé már korábban odaszegődött.

-        Azért teljesen más kártyában nyerni. Az ott elvesztett tárgyakat vissza lehet vásárolni, vagy az elvesztett pénzt visszanyerni, de a háborúban, kinn a fronton sokkal nagyobb a tét: az élet, amit senki nem tud visszaadni. Sokan ott maradtak barátaim, ismerőseim. Nem mellesleg, részvétem a magukat ért veszteség miatt.

-        Köszönjük – mondta a fiatal nő. – Miklós, ha van kedve és ideje, jöjjön át egy nap. Ilyen időkben szükségünk van a régi, jó barátokra – kérte, de a szemébe nézve a férfi látta, hogy volt szerelme szinte könyörög neki.

-        Rendben. Egyik nap meglátogatom önöket, ha lehet.

-        Jöjjön, szívesen látjuk – felelte Adél, majd rövidesen búcsút vettek egymástól a mihamarabbi viszontlátás reményében.

Miklós aznap éjjel rosszul aludt. Rémálmok gyötörték, ismerős és ismeretlen arcok vonultak fel előtte, jöttek elő s tűntek el, érezte a vér és puskapor szagát, újra átélte a háború szörnyűségeit. Aztán egy hirtelen váltás. és Adél tűnt fel. Nem érezte azt a nagyfokú ragaszkodást vagy szeretet, amit régen, de a nő közelsége jóleső volt, és megnyugtatta. Ám ahogy jött, úgy el is tűnt és Várkutasy meg a régi ivócimborái tűntek fel. Ezek a képek váltakoztak egészen, míg zuhanni nem kezdett a semmibe, s fel nem riadt.

Hirtelen felült, zihált és érezte, hogy fázik: nyitva maradt az ablak, és az éjszaka már hűvös volt. Nehezen rávette magát, hogy odamenjen és becsukja. Ám ekkor a levegőt fullasztónak érezte, így ismét kinyitotta és cigarettára gyújtott. Most nem élvezte ki úgy a nikotint, mint a háborúban, csak szívta és szívta, egyiket a másik után. Mikor elfogyott, akkor kinyitott egy üveg bort, de az nem volt elég erős, így más ital után nyúlt. Reggel nyolcra teljesen részeg volt.

A nap a kijózanodással telt el és egy nagyobbfajta összeszólalkozással az apjával. Arról tartott neki kiselőadást, hogy ő nem erre nevelte, ha elrontja a család hírnevét, ki fogja tagadni, valamint, hogy meg fogja vonni tőle az anyagi támogatást, nem fogja a hitelezőit vagy akár az adósságait kifizetni. Így hát Miklós ígéretéről teljesen megfeledkezett, hogy majd meglátogatja a Szeptesy családot. Este még otthon evett egy keveset, majd nyakába vette a várost. Nem kellett sok idő, hogy összefusson pár ismerőssel, akik inni vitték.  Persze örült a régi cimboráknak, ők pedig a potya köröknek. Éjszakába nyúlóan tivornyáztak, zenéről, művészetről, könyvekről és nőkről beszéltek. Miklós a beszélgetés alatt jött rá, hogy ezek a dolgok tőle már mennyire távol állnak. Nem érdeklik már úgy a pletykák, mint régen, a kurvák sem, és rájött, hogy az emberek mennyire kihasználták. Elkeseredésében még többet és többet ivott, majd végül elaludt. A kocsmáros szerzett neki záráskor egy konflist, amivel hazajutott. Másnap reggel borzasztó fejfájással ébredt. Szörnyen megbánta, hogy annyit ivott, annak ellenére, hogy most legalább nem gyötörték a rémálmok.

Délután vendége érkezett. Adél jött, egyedül. A férfi borzasztóan érezte magát, még mindig másnapos volt, és zavarba jött, mikor ismét kettesben maradtak.

-        Miklós, nem jött el tegnap, és ma sem, így hát vettem a bátorságot, hogy magam látogassak el Önhöz.

-        Ez igazán kedves, de semmi szükség nem lett volna rá. A napokban mindenképp ellátogattam volna…

-         Megint ivott, ugye? Jaj, Miklós, hiszen megígérte, hogy többet nem fog!

-        Ilyet tettem volna? – meredt maga elé a férfi, majd elmosolyodott. – Adél, ha ígértem is, sajnálom, hogy megszegtem, de azt még jobban, hogy a magácskának tett fogadalmamat most vissza kell vonnom – mondta és nem engedte a nőt szóhoz jutni. – Kérem, ne nehezítse a dolgom. Tudja, nemrég olyan dolgokat, borzalmas dolgokat láttam és tapasztaltam, amit más egy élet alatt sem. Rémálmok gyötörnek. Semmi sem segít, csak az alkohol.

-        Miklós, jaj, Miklós. Miért csak az tudna segíteni? Hát a barátok mire valók?!

-        Léda, ne haragudjon meg, de kegyedet igazán nem traktálhatom az én borzalmas háborús élményeimmel. Azt igazán nem illene.

-        Mit számít ilyenkor az illem?

-        Túl jó hozzám.

-        Maga már nem szeret engem, igaz – tette fel a kérdésnek induló mondatot, amiből inkább kijelentés lett.

-        Hogy mi? – lepődött meg a férfi. – Egyáltalán nem erről van szó! Csak… megváltoztam. Már nem vagyok ugyanaz, aki voltam, és magácska sem. Ilyen fiatalon özvegynek és anyának lenni egyszerre…

-        Mi? Maga meg miről beszél?

-        Hát nem édesanya?

-        Nem, jaj, dehogy! Frigyessel szinte lehetőségünk se volt rá, isten nyugosztalja szegényt. Teszem hozzá, nem mintha sok kedvem lett volna hozzá – az utolsó megjegyzésnél Adél lesütötte szemeit és elpirult.

-        Pedig én azt hittem.

-        Mégis miből gondolta?

-        Egy este egy romos várnál volt a szállásunk. Én kimentem cigarettázni, és akkor jött oda hozzám Várkutasy. Nem mondanám el, hogy miket mondott, mivel halottakról jót vagy semmit, de akkor mondta, hogyha neki lánya lesz…

-         Csak szeretett volna. Mint már mondtam kevés időt tudtunk együtt tölteni.

-        Értem.

Miklósban feltámadt a remény. Az élete romokban hevert, és úgy érezte Adél talán ki tudná húzni a gödörből. Újra és újra ellátogatott Szeptesy családhoz és feltűnően sok időt töltött ismét Adéllal. A nő még érezte a régi szenvedélyt, és a férfi is, de mégis máshogy. Már nem olyan intenzíven, inkább a megnyugvást és a békét kereste. A szerelem átalakult, tisztelet, szeretet lett, és úgy gondolta, ez elég ahhoz, hogy elvegye a nőt, aki ezúttal örömmel mondott igent, apja nemtetszésének ellenére is. Miklós ugyanis továbbra is ivott, eljárt kártyázni, és volt, hogy minden készpénzét elveszíttette egy fél este alatt. Máskor a dupláját nyerte vissza.

Az esküvő után az ifjú pár a Balaton északi partjára ment nászútra. Bejárták Almádit, Füredet, meglátogatták a tihanyi apátságot, a nagyvázsonyi és sümegi várakat, Keszthelyen sétáltak a Festetics kastély parkjában. Adélnak ekkor eszébe jutott, hogy mikor ő utoljára itt járt néhány évvel ezelőtt, akkor találkozott egy barátnőjével, aki meghívta magukhoz Balatonedericsre a kastélyukba. Épp a nagyapjánál nyaralt, ahogy minden évben tette, és az öregnek semmi kifogása nem volt a társaság ellen, így hát pár napot ismét ott tölthetett – mivel már korábban is volt ott látogatóban. Visszaemlékezésében úgy szólt róla, mint egy várról, ami menedéket nyújtott számára apja akarata elől.

A nő kérésére felkeresték, ám Adél a Fekete-kastélyt meglátva majdnem sírva fakadt. Az egykor gyönyörű és patináns épület lerobbant és kihalt volt. Az egykor gyönyörű parkja most rendezetlen és gazos volt. A fákat nem metszették, a gyomokat nem irtották, és kiszorították helyükből az egykor oly gyönyörű rózsabokrokat. Az épületen is meglátszott, hogy senki sem lakik már itt. Néhány ablakán az üveg be volt törve, a tetejéről a szél és a vihar lefújt pár cserepet, a vakolat omladozott.

-        Itt meg mi történhetett? – tette fel a költői kérdést Adél. Miklósnak fájt a szíve, hogy feleségét így megviseli ennek az épületnek a sorsa. Ha valaha vár is volt számára, ő csak egy romos várat, egy kőhalmot látott benne. – Pedig itt minden olyan gyönyörű volt. Képzeld csak el! A konyhából sütemény illata szállt, Ilonával kinn ültünk az erkélyen és csevegtünk, vagy olvastunk, és közben a Balaton csodás látképe tárult elénk… Azok voltak a szép idők! Az istállóban gyönyörű paripák sorakoztak, és bármikor kimehettünk kocsikázni, vagy ha kedvünk támadt hozzá, hát nyeregbe pattantunk. Én itt tanultam meg lovagolni. Istenem, de kár érte! – sóhajtott fel a nő, majd elindult arra, amerről jöttek. A vár romokban hevert, és ezt a látványt nem bírta sokáig elviselni.

Miklósban egy gondolat fogalmazódott meg: mi lenne, ha megvenné feleségének ezt a kis kastélyt, és felújítanák? Tökéletes nyaraló lenne, a pesti barátaik mind megsárgulnának az irigységtől. Többet nem beszéltek ugyan a várról, de a férfi utánajárt a dolgoknak. Felkereste az utolsó tulajdonost, egy özvegy férfit, aki amint meghallotta a vételi szándékot, azonnal belement. Ám mikor megmondta az árát, Miklós azt hitte, nem hall jól. A tulajdonos irreálisan magas összeget kért, és nem akart alkudozni. Miklós azonban jól tudta, hogy ekkora összeg jelenleg nem áll rendelkezésére, így hát muszáj volt visszakozni.

Csalódottan indult haza, és útközben összefutott régi cimboráival, akik inni hívták, és ment velük, hiába tudta, hogy Adél várja otthon. Úgy gondolta, elég, ha megiszik egy-két pohárral, aztán hazaindul, de barátai nem engedték. Társaságba vitték, ahol szebbnél szebb nők harcoltak a figyelmükért és persze a pénzükért. Egy különös szépség megidézte a férfit, és együtt töltötték az éjszakát. Miklós próbált szabadulni, de túl gyenge volt. Lelkiismeret furdalását próbálta elnyomni még több és több alkohollal, valamint a nő édes csókjaival. Egy ördögi körbe került immár sokadszorra, amiből képtelen volt kitörni.

Amikor hazakeveredett, már levetkőzni se volt ereje, ruhástul dőlt be az ágyba és aludt el. Reggel még azt sem észlelte, mikor Adél jó erősen kopogtatott az ajtaján, ám mivel nem kapott választ, belépett, és mikor meglátta az urát, szörnyen elkeseredett, hiszen a férfi, akit szeretett bűzlött az alkohol szagától és a büdös, olcsó kölnitől. A nő majdnem sírva fakadt, de nem akarta, hogy Miklós tudja, itt járt, esetleg az ő sírására ébredjen fel, így sarkon fordult és kirohant a szobából egyenesen a saját hálójába, ahol aztán már utat engedett könnyeinek.

Napokig alig szólt férjéhez, aki nem tudott rájönni, mi baja lehet feleségének. Mikor kedveskedni és közeledni kezdett hozzá, akkor elhajtotta, mikor pedig nem, akkor az volt a baj. Egy idő után már nem tudott kiigazodni rajta, és nem is akart. Békén hagyta, úgy gondolta, majd megjön az esze, vagy elmúlik a szeszélye, ám ez csak olaj volt a tűzre. Hetekig alig szóltak egymáshoz, de aztán elszakadt a cérna. Egyikőjük sem emlékezett, tulajdonképpen melyikük megjegyzése váltotta ki az egészet, de a veszekedésük hangja szinte az utcán is hallatszódott. A vége felé annyira parázslott a vita, hogy Adél egy kisebb porcelánvázát is Miklóshoz vágott, majd lerogyott az egyik kanapéra és zokogni kezdett.

Miklós megsajnálta, hiszen sejtette, hogy az ő hibája az egész: az életmódja, amin képtelen változtatni. Odament a nőhöz, leült mellé, és simogatni kezdte a haját.

-        Adél, drága kicsi Léda, kérlek bocsáss meg. Tudom, hogy az én hibám, és hogy haragszol rám, de kérlek, mondd meg az okát – kérlelte a nőt, ám feleletet nem kapott. A nő még jobban sírni kezdett, a férfi pedig csak tehetetlenül nézte, és ismét mardosni kezdte a bűntudat, mint minden éjjel, mikor inni és nőzni ment.

Lassan elapadt a könnyek zápora és halkan szólt:

-        Ital, dohány, nők, lovak… soroljam még?! – nézett fel a férfira szomorúan. Miklós szólni szeretett volna, de képtelen volt. A szavak nemhogy alakot ölteni, megformálódni sem akartak. Végül jobb híján sután átölelte a nőt és azt suttogta:

-        Sajnálom.

2010-es évek, Balatonederics

-        Ez mind szép, de hogy kapcsolódik ehhez a romhoz? Jó, párszor megjelent a történetben, de nem igazán látom a kapcsolódási pontot. Vaaaagy… Várj, mégis megvette? Akkor az azt jelenti, hogy a családodé? De akkor…

-        Még nincs vége a történetnek – szomorkásan elmosolyodom. – De ha lehet, nem most mesélném el, menjünk haza, már nyolc óra elmúlt és én éhes vagyok. Majd otthon befejezem.

-        Rendben, Kicsim. Gyere. Szóval akkor már nem haragszol?

-        Azt majd még meglátom. Amúgy tudod, mire kezdek rájönni?

-        Hmm? – Gábor kérdőn rám nézett.

-        Azon kívül, hogy meg akarod venni ezt a várat, elég sokban hasonlítasz a dédnagyapámhoz. Mind a ketten szerettek élni, megbántani, akit szerettek…

-        De én soha nem csalnálak meg

-        Ez a te legnagyobb szerencséd, te, kibírhatatlan majom! – nevettem fel.

Ahogy mesélem a dédiék történetét, valahol ráismerek a miénkre. Hogy nekünk mennyivel nagyobb szerencsénk van. Nincs háború, nincs kényszerítő akarat a szülők részéről, sokkal szabadabbak vagyunk, ráadásul még a technika is a rendelkezésünkre áll, ha az éjszaka közepén le akarnánk ellenőrizni, hogy hol jár a másik. Feltéve, ha nem kapcsoljuk ki a mobilunkat.

Nem mintha gyakran alkalmaznám. Hiába veszekszünk sokat, a legtöbb apróság és vagy megbeszéljük, vagy csak belátjuk: tévedtünk, és megy minden tovább a régi kerékvágásban. Szeretem Gábort, bármilyen legyen is.

1920-as évek, Balatonederics

Miklós ezután megpróbált változni. Az apja is látta ezt a változást, és a viszonyuk javulni kezdett. Fia kevesebbet járt szórakozni, de ha elment, mindig részegen került haza – amit persze továbbra sem nézett jó szemmel –, s nem mindig áradt a ruháiból női parfüm illata. Adél már ennek a kis változásnak is örült, az viszont aggasztotta, hogy férje napközben többször órákra eltűnt. Hazaért a munkából, evett és már ment is el, és csak későn ért haza, de legalább józanon.

Mire megtudta az okát, már első gyermekük is megszületett. Egy nyári napon Miklós összepakoltatta a családot és elutaztak a Balatonhoz. Adél nem is sejtette, mekkora meglepetésben lesz része. Már pár napja lenn voltak a tóparti rokonoknál vendégségben, ismét felkeresték a régi ismerősöket, mikor egy reggel Miklós bekötötte a nő szemét, és azt mondta, addig nem veheti le a kendőt, míg ő nem szól neki. Léda nem tudta hová rakni a dolgot, hogy férje mégis mire készülhet, de hol izgatottan várta a meglepetést, hol pedig szorongott, idegeskedett és legszívesebben letépte volna a sálat, amely eltakarta szeme világát. Nemsokára meg is érkeztek – bár Adél óráknak érezte –, és végre levehette a zavaró ruhadarabot.

Mikor körbenézett, hirtelen azt sem tudta, hogy hol vannak. A hely határozottan ismerős volt, aztán beugrott neki: a Fekete-kastély! A hely, ami a menedéke volt, majd egy újabb látogatás romba döntötte ezt, és most! Nem találta a szavakat.

-        Meglepetés! – kurjantotta Miklós. – Amióta itt jártunk, meg akartam venni, csak hát… először nem volt pénzem. Aztán nyertem egy kisebb összeget, meg pár cimborától behajtottam az adósságaimat. Persze azóta nem is beszéltem velük – jegyezte meg csendesen. – De most nem is ez a lényeg! Szóval újra felkerestem a tulajt, és tettem neki egy ajánlatot, amit nem utasított vissza. Aztán szépen lassan elkezdtem felújítgatni. A parkot hamar rendbe tudtam hozatni pár jó kertésszel, de az épülettel kicsit több baj volt. Valószínűleg a környékbeliek felfedezhették, hogy lakatlan, és szépen lassan fosztogatni kezdték. Szóval, még nincs teljesen kész, de nemsokára lakható lesz, akár nyaralónak, akár állandó lakhelynek szeretnénk – hadarta el a férfi ezeket szinte egyetlen levegővétel nélkül, Adél pedig nem mert hinni a fülének. Tényleg az övék lenne?

Miklós a nő szótlanságát látva kezdett egyre jobban kételkedni abban, hogy jó ötlet volt-e az egész, és esetleg nem kellett volna megbeszélni a házvételt a nővel? De annyira meg akarta lepni, örömet szerezni neki, és nem utolsó sorban egy engesztelő ajándéknak is szánta.

Végül megjelent egy kis mosoly a nő arcán, odalépett férjéhez, megölelte és megcsókolta. Miklós tudta, hogy győzött.

A diadal mámorában újra elbízta magát és amikor visszatértek Pestre, ismét egyre többet ivott, de a kártya lett az új nagy szenvedélye, amellett, hogy a lóversenyekre is kijárt néha napján. A baráti társasága ismét lecserélődött, újra előkerültek az iszákos, potyázó cimborák, míg a rendes, dolgos emberek feledésbe merültek. Néhányan még próbálták észhez téríteni, de aztán rá kellett jönniük, hogy reménytelen eset, így szépen lassan mindenki elfordult tőle. Miklós eme nagy hibájára csak sokkal később döbbent rá, mikor már csak ritkán nyert és egyre több pénzt veszített.

Időközben még két gyerkőc érkezett a családba, így a háromszoros apára egyre nagyobb teher nehezült. Anyagi gondjai egyre nagyobb természetűek lettek, Adéllal pedig egyre többet veszekedtek. Kezdett tartani tőle, hogy el fogja veszíteni kedvesét, ezért minden nap megfogadta, hogy új életet kezd, rendbe hozza az életüket, ám sosem úgy sikerült, ahogy ő gondolta. Vállalkozásai sorra bedőltek, az apja meghalt, a testvérei megszakították vele a kapcsolatot, egyedül Adél és a kicsik álltak még mellette, ki tudja, meddig?

Egy nap kijózanodás közben a plafont bámulta, és egy – szerinte – remek ötlete támadt. Még aznap hozzálátott a készülődéshez, Adélnak csak másnap szólt, mikor már majdnem mindent el is intézett. Felesége kiborult, amit annak idején nem tett meg, mikor megtudta, hogy övék a kastély. Már nem akart ott élni, a vár már nem volt számára ugyanaz, valami eltört benne a nászútjukon, és ezt nem lehetett visszacsinálni. Nem akart a kastélyba költözni, félt, hiszen több gyilkosság is történt már ott, és a neve is: fekete. A gyász színe.  Hiába kérte Miklóst, hogy gondolja át a dolgot még egyszer, inkább adják el a balatoni házat, és maradjanak Pesten, vagy vegyenek valahol máshol egy kisebbet a kettő árából, a férfi hallani sem akart róla.

-        Mindent érted tettem, neked vettem meg az egész kócerájt. Miért nem mondtad korábban, hogy nem kell? Akkor nem költöttem volna rá annyi pénzt! – kelt ki magából.

-        Azért, mert lehetőséget sem adtál! Mikor pedig levittél minket újra, kész tények elé állítottál, és akkor mertem volna azt mondani, hogy nem? Néha pár napot ott tölteni teljesen más, mint ott élni! – próbálta meggyőzni a nő.

-        Kedveskedhet neked az ember, ami van, az sosem jó! – kiabálta Miklós. – De én vagyok a férfi a háznál, én döntöm el, hogy mi lesz, és én azt mondom, hogy leköltözünk, és punktum! – zárta le a vitát, és otthagyta a szinte érintetlen vacsoráját és elviharzott.

Adél végül beletörődött, hogy költöznek. Nehezen vált el imádott Budapestjétől, de remélte, hogy a búcsúzás nem végleges. A barátait meglátogatni bármikor eljöhet, és a szülői házba is bármikor visszatérhet.

Ellenben Miklós alig várta már, hogy kiszakadhasson a főváros életéből, és egy csendesebb, nyugodtabb életet kezdhessen. Adósságai nagy részét ki tudta fizetni a pesti villa vételárából, a részeges barátokkal megszakított minden kapcsolatot, ám ekkor rádöbbent arra, hogy egyedül maradt, már egy barátja sincsen. Ez a tény egy kissé elkeserítette, de nem adta fel. Majd szerez magának újakat vidéken.

Miután berendezkedtek az új házban, hirtelen rengeteg szabadideje lett, amit a gyermekeivel töltött. A gazdálkodás nem kötötte le úgy, mint remélte, hiányzott neki a régi élete, amit persze a feleségének nem vallott volna be. A lurkók persze örültek, hogy apjuk szinte sosem részeg és játszik is velük, vagy elviszi őket lovagolni. Volt, hogy Adél is velük tartott, és ilyenkor kezdett benne feléledni a remény, hogy normális családi életük lesz, talán még boldogok is lesznek és Miklóssal újra egymásra találnak. De reményeit a sors nem váltotta be.

Minden évben az egyik legnagyobb esemény a fürdőszezonban a balatonfüredi Anna-bál. Miklós és Léda kivételesen egyetértett abban, hogy meg kellene jelenniük ezen a jeles eseményen, így hát július huszonhatodikán felöltötték a legszebb ruháikat, és reménykedtek egy új élet kezdetében, amiben végül nem is kellett csalódniuk. Adél legnagyobb meglepetésére több ismerőse is ott volt: korábbi kérőjelöltek, feleségeikkel, régen nem látott ismerősök és Nedeczky Jenő unokája, Krisztina is, aki Németországból tért haza férjével. Miután elfoglalták helyeiket, a két asszony átbeszélgette a vacsorát, így a férjeik is egymásra lettek utalva, és hol magyarul, hol németül beszélgettek, főleg politikáról. A desszert elfogyasztása után – mely Eszterházy torta volt - következett a tánc. Adél elbűvölő volt az est folyamán, rengetegen felkérték táncolni, s Miklósnak ez nem igazán tetszett. Valahol mélyen még mindig szerette a feleségét, és mivel régen voltak együtt táncos mulatságban, fel sem tűnt neki, hogy a felesége még milyen népszerű a férfiak körében annak ellenére, hogy már háromgyermekes édesanya. A férj féltékeny tekintettével egészen addig figyelte Lédát, míg be nem mutatták neki Zalánszky Frigyesnét.

-        Meg ne tévessze önt a név! Özvegy vagyok és mindenki csak a leánykori nevemen ismer és emleget, tehát hívjon ön is bátran Georginának! – mondta a nő túl kedvesen.

2010-es évek, Balatonederics

-        Azt ne mondd, hogy ez a nő a szeretője lett!

-        Pedig de – bólogattam. – Persze akkoriban még elfogadott volt, de Léda szenvedett tőle. Nagyi úgy mesélte, hogy eredetileg csak a pénzéért járt össze vele, de aztán komolyabbra fordult a kapcsolatuk. Nekik csak Gina néni volt, és odavolt értük, mivel Georginának nem voltak gyerekei, pedig kétszer is férjhez ment, mielőtt összejött volna Miklóssal. Neki köszönhetően be tudott fejeződni a ház renoválása, ugyanis addig pár szobát még mindig nem tudtak helyrehozni a felső szinteken.

-        Szóval a dédapád még így Pestről kiszakadva sem lett egy szent. Hihetetlen egy pasas lehetett.

-        Az. Léda az utolsó pillanatig szerette és kitartott mellette. Még a másik nőt is elviselte, csak hogy ne veszítse el a férjét. Pedig az apja kérte rá. Nem sokkal a második világháború kitörése előtt egy estén a nagyi nem tudott elaludni, és a konyhába indult, hogy igyon egy kis tejet, mikor az egyik ajtón fény és hangok szűrődtek ki. A szalonban hárman voltak: Miklós, Adél és az apja, és fojtott hangon veszekedtek. Az após mindennek elhordta a vejét, joggal, Léda pedig csak hallgatott. Tudta, hogy a férje nem egy szent, és nem tökéletes, a hibája is több,  mint ami jó van benne, ő mégis ragaszkodott hozzá.

-        A szerelem vak – mosolygott rám Miki, és éreztem, hogy elpirulok. – Végül mi lett a történet vége? – kérdezte.

-        A háború kezdetéig viszonylag boldogan és nyugodtan éltek a kastélyban. Adélnak visszatért a mentsvár érzése is, mivel mikor az országot bombázták, jó pár számára kedves budapesti épületet bombatalálat ért, míg a kastélynak semmi baja nem lett. A környékre ugyan csapódott be egy-kettő, de őket elkerülte. Viszont Miklósnak ismét be kellett vonulnia. Mikor már érződött, hogy háború készülődik, ő már akkor tudta, hogy majd mennie kell, így kihasználta az utolsó lehetőségeit, és visszatért a régi iszákos-szerencsejátékos életmódjához.

-        Ez most csak egy vicc?  - csattant fel kedves párom.

-        Sajnos nem – ráztam meg a fejem. – Reménytelen eset lehetett az öreg. Egyszer még el is járt a keze, mikor nagyon is illuminált állapotban volt. István, a nagymamám testvére véletlenül látta is, mikor a dédnagyapám lekevert egy pofont Adélnak, csak azért, mert rágyújtott. Akkoriban már a nők is dohányoztak, de hát az ő feleségének nem szabad csak neki. Mindegy is. Úgy tudom, ez volt az egyetlen eset, mikor megütötte, de ezután Léda is elhidegült tőle. Nem sokkal később bevonult, és valamikor a háború vége felé ismét találat érte, hanem a szívébe. Azonnal szörnyet halt – mondtam szomorúan. – Mégiscsak az egyik ősöm volt – gondoltam.

Bementem a hálószobámba, és kutakodni kezdtem egy cipős dobozban, végül pedig megtaláltam azt a megsárgult borítékot, amit kerestem. Óvatosan, kivettem a levél tartalmát, majd visszamentem a nappaliba.

-        Az mi? – kérdezte Miki a kezemben tartott papírra mutatva.

-        Miklós utolsó levele Lédához. A halála előtti napon írta, de ez később érkezett meg, mint a halálhír. Csak egy kis részlet:

„Drága Lédácska!

A háború rettenetes dolog . És ez még sokkal rosszabb, mint a korábbi. Nem tudom, hogy hazatérhetek-e még hozzád innen, de ha nem, szeretném, hogy tudd, borzasztóan sajnálom amit tettem. Pontosabban azt, amit nem: nem voltál mellettem boldog. Sokkal jobbat érdemeltél volna nálam, és apádnak sok dologban igaza volt velem kapcsolatban. Például abban, hogy képtelen vagyok a változásra. Sok a hibám, elismerem, de ne hidd, hogy abban is igaza lett volna, hogy nem szerettelek. Mert igenis szerettelek, és még most is. Sajnálom, hogy ezt nem tudtam eléggé kimutatni. Hamarabb is rájöhettem volna, köszönöm azt, hogy te kitartottál mellettem akkor is, mikor mindenki más hátat fordított a viselkedésem miatt. Köszönöm azokat a csodás gyermekeket, akiket a világra hoztál. Kérlek, mondd meg nekik, hogy mennyire hiányoznak apának, és hogy alig várom, hogy újra velük, veletek lehessek. Megígérem, mostantól tényleg minden más lesz. Csak ti fogtok létezni a számomra, nem lesz több alkohol, szerencsejáték, és szerencsétlen vállalkozás…”

-        És ez így meg tovább a levél végéig. Mentegetőzések és bocsánatkérések sorozata. A dédnagyanyám összeomlott, mikor végigolvasta. Ezután sokáig betegeskedett, majd a kastélyban halt meg. A nagyi és a testvére mikor már felnőttek úgy döntöttek, hogy eladják. Utána sok gazdája volt az épületnek, de most már úgy harminc éve nem lakik ott senki. Gazdátlanul áll, és bolyonganak benne a halott lelkek, akik nem találnak nyugalomra. Az emberek meg persze széthordják, hiszen láthattad – éreztem, ahogy könnyel telik meg a szemem. Miki átölelt, én meg szorosan hozzábújtam. – Hiába, a történelem a gyengém, meg az ilyen régi, családi históriák.

-        Meg a kastélyok, meg a romok. Ám azt tudod-e, hogy téged a gólya rossz évszázadba pottyantott le?

-        Ezzel teljesen tisztában vagyok! – nevettem fel. – Nagyinak is mindig ezt mondtam. Mire ő azt felelte, ha tudja, hogy az unokája ilyen bolondja lesz a kastélynak, akkor valószínűleg nem hagyta volna, hogy eladják, és akkor élhetnénk ott.

-        Igen, de ahhoz pénz is kellene.

-        Hát igen – adtam igazat Mikinek. A családi vagyonból semmi sem maradt, és a háború után a nemesi címünk is elveszett, de ez így jó. Ha ott élhetnék, akkor szerintem már nekem se kellene, pont, mind Adélnak. Van, hogy jobb valamire csak vágyakozni, mert ha megkapjuk, akkor kiderülhet, hogy nem is olyan, mint amilyennek elképzeltük és akkor az álmunk, az illúziónk összedől, és nem marad semmi más, mint egy romos vár.

-        Hű, ez nagyon filozofikusan hangzik! – ámuldozott Miki, mire én hozzávágtam egy párnát.

-        Hiába, ti Miklósok javíthatatlanul szeretnivalók vagytok!

Súgó 2 hozzászólás

Frissítés

Csak regisztrált felhasználók írhatnak hozzászólást.

2013.07.24. 20:42 FarkasPeter Kedves Ismeretlen Alkotó!   1. A főszereplő beépítése: Szerintem a hangulata ennek a szereplőnek is megvolt, de azért voltak benne hibák. A semmivel meg nem elégedés például nálam elveszett, az egész cécó inkább szimpla csapodárság volt, másrészt, ha igazán akarta volna, megtalál(hat)ta volna mások elismerését, főleg a háború után, ami azért kegyetlen egy fordulópont, de így, hogy utána mégsem változott meg Miklós igazán, kicsit gyengének érzem a történetbeli szerepét. 8 pont. 2. A helyszín beépítése: Miklós történetében annyira nem éreztem erősnek, de mivel nagyon ügyesen felhúztad köré a keretet, úgy gondolom, megérdemel 10 pontot. 3. A cselekmény és a háttér megteremtése: A két síkon folyó történet nagyon tetszett, még akkor is, ha Luca történetéből nem derült ki sok minden, de nyilván lehetett volna másik novellát is írni ebből. Néhol picit túlzottnak tűntek nekem cselekményelemek (az emlegetett háború behozatala) és utalások (a Léda név), egy picit mintha túlságosan előrenyomult volna az egyébként jól felépített háttér. És igen, most akkor Luca barátját Gábornak hívják, vagy Miklósnak? Vagy Gábor Miklósnak? ;) 7 pont. 4. Stílus és helyesírás: Huh. Szedjük szét a kettőt. Ami a stílust illeti, folyton Szabó Magda Régimódi története jutott eszembe (sajna csak a filmet láttam), annyi különbséggel, hogy itt érezhetően a férfi karakteren volt a hangsúly, és nem a páros dinamikáján. Pont azon, ami nekem ebből a történetből hiányzott, mert azt nem hiszem, hogy egy asszony, legyen akármilyen szerelmes, hűséges, esetleg még nebántsvirág is ráadásul, egyszer sem kerül konfliktusba a férjével – és szvsz ettől sokkal élőbb lett volna Adél figurája. Na és a helyesírás. Tudom jól, hogy a szövegszerkesztők többsége kukába való, de attól még nagy igénytelenségre vall az a hevenyészett tördelés, amibe rögtön a novella elején belebotlik az olvasó. 5 pont. 5. Összességében: Talán meglepő, de eltekintve a rettentő ocsmányul kinéző kezdéstől, ez a novella tetszett nekem. 8 pont. Köszönöm, hogy olvashattam.

2013.07.24. 19:43 Bandytha Kedves Író!   Nem fogsz nekem örülni. Nemcsak unalmas volt, hanem még kusza is. Néha az volt az érzésem, hogy még neked is. Adva van ugyebár egy lány (Luca), aki elmeséli az egész kastély sztorit a párjának. Akit a történet közepe felé még Gábornak nevezel: „Hmm? – Gábor kérdőn rám nézett.” Aztán a végén átváltozik „Miki”-vé: „A szerelem vak – mosolygott rám Miki, és éreztem, hogy elpirulok. – Végül mi lett a történet vége? – kérdezte.” Vagy csak nekem okozott ez problémát? Főszereplő beépítése: Talán erre a kitételre tudnám a legtöbb pontot adni, mert legalább Miklós nagyrészt megfelelt az előírt kritériumoknak. Kártya, pia, szeretők megvolt. Azt ugyan nem éreztem, hogy azért keresné máshol a boldogságot, mert a házassága nem működik jól, hisz az a szerencsétlen Léda mindent elnézett neki. 8 pont Helyszín beépítése: Annyiban benne volt a történetben a romos vár (kastély), hogy annak a tövében mesélt Luca egy történetet, amiben néha szó esett a kastélyról, de Léda és Miklós egész élete nem akörül forgott. 6 pont Cselekmény és háttér: Mint azt már a bevezetőben írtam elég kusza volt a sok rokonnal, névvel. Szinte belefáradtam az olvasásba és nem is tudtam élvezni. Bár a háttér kialakításával nagyon igyekeztél, ezért 5 pont Stílus és helyesírás: Mind a stílus, mind a helyesírás hagyott kívánni valót maga után. Rengeteg a szóismétlés, az elírás. A párbeszédeknél egyszerűen nem lehet tudni, hogy éppen ki beszél, mert több soron keresztül nem írod oda, hogy ki mondta. Lehet, hogy csak én fogom fel nehezen a dolgokat, de én például a közepén jöttem rá, hogy a lány meséli a történetet a fiúnak és nem fordítva. Több hiba is adódott abból, hogy menet közben átfogalmaztad a mondatot, de nem olvastad át egészben: „Adél egyik barátnőjének a nagypapájáé volt a ház ura, Nedeczky Jenő…” Micsoda? A Nagypapájáé volt a ház ura? Vagy ilyen volt még: „Nem sokkal később bevonult, és valamikor a háború vége felé ismét találat érte, hanem a szívébe.” Lehet, hogy valami hiányzik, például nem a karján, hanem a szívében? 3 pont Összességében: Van még mit dolgozni ezen. 5 pont