Berándulás

Sokáig azt hittem, soha nem lesz pasim. Nem mondanám magamat bombázónak, inkább sportos alkat vagyok. Nem vagyok remete, volt már pár barátom, de mindegyikkel rosszul végződött, és engem nagyon megviselt. A legjobb barátnőm, Lena szerint ez természetes, de ne szomorkodjak sokáig, mert nincs mit sajnálnom. Lena őszinte ember. Ezt nagyon szeretem benne. Ráadásul igaza is van. Neki bezzeg sok barátja volt, ebből egy volt komoly. Nem jó arány, de mindig azt mondja, azért az egyért még az összes többi is megérte. Elhiszem neki, mert láttam, és bizonyíték az igaz szerelem létezésére, bár velem még sosem esett meg… eddig. Finoman fogalmazva címeres barmokat fogtam ki, akik csak a szexre mentek. Visszagondolva nevetségesnek tartom, hogy sírtam miattuk. Viszont most ugyanúgy érzek, mint Lena: mindegyik kapcsolat megérte azért a fiúért, akivel most vagyok. A neve Ryan, és teljesen a véletlennek köszönhető, hogy…

- Halihó, megjöttem! – köszönt be a szobába Lena.

Lizzy Wicker abbahagyta az írást.

- Szia – köszönt vissza a szobatársának, és egyben legjobb barátnőjének.

- Mit írsz? – kérdezte Lena. – Remélem nem azt a nyamvadt dolgozatot, mert különben seggbe leszel rúgva.

- Nem azt írom – mosolygott Lizzy, és becsukta a füzetet. – De ha azt írnám, miért lenne baj?

- Mert ma a barátoddal találkozol – mondta már-már parancsolóan Lena. – Ez teljesen elcseszné a hangulatodat.

- Ez nem igaz – rázta a fejét Lizzy. – Nagyon jól el tudok vonatkoztatni. Egyébként már majdnem kész vagyok. Már csak egy befejezés kell, és kezdhetek gépelni. Ami persze szintén brutális meló, de legalább agyhalottan is lehet csinálni.

- Nem is beszélve a forráslistáról – húzta a száját Lena.

- Azt a dogával párhuzamosan írtam, úgyhogy már csak egy összesítés kell – legyintett Lizzy.

- Melletted egyszerre érzem magam idiótának, és lusta disznónak – fintorgott Lena.

- Ezt bóknak veszem – nevetett Lizzy.

- Vedd is, mert többet nem kapsz – vigyorgott Lena. – Na de váltsunk érdekesebb témára. Szóval, ma megint találkozol Ryannel?

- Igen – felelte sugárzó arccal Lizzy. – Vacsizni megyünk.

- Valami jó helyre?

- Hát igen, eléggé…

- Akkor valami elegáns rucit kéne felvenned! – csapott le rá Lena.

- Ne már… – nyöszörgött erőtlenül Lizzy.

- Nem nyitok vitát – hallgattatta el határozottan Lena, és a ruhásszekrénynél termett.

Kinyitotta, és elkezdte módszeresen kihajigálni Lizzy ruhatárát, miközben teljes káromkodó szókincsét felhasználta, hogy megfelelő kifejezéssel illesse őket.

- Lizzy, drágám, mikor voltál utoljára ruhát vásárolni? – kérdezte szemrehányóan Lena.

- Hát…ööö…már nem is tudom…

- Még Krisztus előtt, mi? – csóválta a fejét Lena, majd karon ragadta Lizzyt. – Öltözz fel szépen, kapsz 5 percet, aztán elmegyünk ruhát venni.

- Na ne! – tiltakozott Lizzy.

- Nem vitatkozom – intette megint csöndre Lena. – Elhiszem, hogy még most is beleférsz abba a ruhába, amit 9 évesen kaptál, de ha nem akarod, hogy a barátod belefulladjon az italába a röhögéstől, akkor gyere velem.

Lizzy először megadóan sóhajtott, aztán kitört belőle a nevetés.

- Öt percet kapsz – jelentette ki szigorúan Lena.

- Te meg fél órát – felelte Lizzy. – Addig rángathatsz ruhák után, de tovább nem, mert nem késhetek el.

- Parancs, értettem – szalutált Lena. – Ne aggódj, Ryan el fog tőled ájulni.

- Úgy nem sokra megyek vele – vigyorgott Lizzy.

*

- Wow. Nagyon szexi – kacsintott barátjára Dan Perkins.

- Gondolod? – kérdezte aggódva Ryan.

- Persze – felelte Dan teljes meggyőződéssel. – Úgy nézel ki, mint egy pincér.

Ryan szúrós pillantást vetett rá.

- Elegáns pincér – módosított Dan. – Csak vigyázz, be ne fogjanak munkára…

- Befejeznéd? – morogta Ryan. – Ezzel nem segítesz.

- Jól van, bocsánat – vigyorgott Dan. – Természetes, hogy feszült vagy az első randi előtt.

- Ez nem az első randim! – csattant fel Ryan.

- Jó, akkor a második… Különben meg ne próbáld beadni nekem, hogy volt már barátnőd…

Ryan már meg se próbálta elhallgattatni. Tudta, hogy csak szívatja, de akkor is ideges volt, és Dan nem segített neki, épp ellenkezőleg, inkább rombolta az önbizalmát, amiből egyébként se volt sok. Bár, ahogy jobban belegondolt, valójában az önbizalomhiány, és a csajozási képességek teljes hiánya hozta össze Lizzyvel.

Pár héttel ezelőtt éppen a diplomamunkáját írta, mikor Dan berontott a szobába.

- Ryan! Ebből elég volt! Kapj magadra valami normális cuccot, és indulás! – förmedt rá.

- Mégis hova? – kérdezte Ryan, fel sem nézve a dolgozatból.

- Hát bulizni – válaszolta Dan.

- Nincs rá időm – vágta rá Ryan. – Tanulnom kell.

- Nekem is, és mégis megyek – érvelt Dan.

- Meg is fogod bánni – felelte Ryan, és tovább gépelt. – Ez nagyon fontos.

- Még egy egész hónapod van rá – unszolta Dan. – Mozdulj már ki egy kicsit, Ryan. Nem csak tanulás, meg munka van az életben. Az istenit, péntek van! Gyere már el!

- Vihetem a gépet? – kérdezte Ryan teljes komolysággal

- Hihetetlen vagy – emelte égnek a szemét Dan. – Ha most eljössz, megígérem, hogy nem nyaggatlak ezzel, amíg le nem diplomázol.

- Komolyan? – csillant fel Ryan szeme. Dan állandóan piszkálta, hogy éljen társasági életet, és Ryannek komoly erőfeszítésébe került folyton lepattintani.

- Becsszó – esküdözött Dan.

- Akkor jó – egyezett bele Ryan, és elindult átöltözni.

Mikor mindennel elkészültek, levonultak a haverjaikhoz, akik lent vártak rájuk: Jared, Mike és Steve. Dan barátai voltak, Ryan az ő révén ismerte meg őket, de befogadták, és ezért Ryan nagyon hálás volt nekik.

- Kit látnak szemeim? – vigyorgott Mike. – A mintatanuló kimozdul a barlangjából?

- Ejnye, Ryan, papucsban jönni a discoba? – csóválta a fejét Jared. – Merész vállalkozás.

- A csajok imádni fogják – tette hozzá Steve.

Ryan ijedten nézett le a lábára, amin természetesen nem papucs volt.

- Nagyon vicces – forgatta a szemeit.

- Indulás, uraim! – adta ki a parancsot Jared, és beszállt a kocsija vezető ülésére. A többiek követték a példáját.

Kb. negyedórás kocsikázás után kiszálltak egy szórakozóhely előtt.

- Áhh – szippantott a levegőbe Steve. – Érzitek?

- Aha – felelte Ryan. – Gyorskaja, alkohol, cigaretta és izzadságszag. Fincsi.

Steve eleresztette a füle mellett a megjegyzést.

- Ez a szerencse szaga. Ma szerencsém lesz, érzem.

- Minden buli előtt ezt mondod – jegyezte meg Dan.

- Így valamikor csak bejön – vont vállat Steve, és elindult befelé, a barátaival a nyomában.

Odabent a Ryan által felsorolt szagok egyvelegének jóval erősebb verziója terjengett, amitől a rosszullét kerülgette Ryant. Hatalmas tömeg táncolt odabent, és sokféle fény villódzott mindenfelé.

- Hello, szivi – kacsintott rájuk egy lány, de egy másodperc múlva már másik fiúval flörtölt.

- Szóval – kezdte Dan, leginkább Ryannek. – Most szépen szétszóródunk, táncolunk, „horgászunk”. Úgyhogy tedd te is ezt, Ryan. Vegyülj el a tömegben, táncolj, szórakozz kicsit!

Azzal a négy fiú elindult négy irányba, Ryan pedig kis habozás után a pult felé vette az irányt. Rendelt magának egy italt, hogy legalább valamit csináljon. Miközben kortyolgatta, azon bosszankodott, hogy miért is hagyta magát rábeszélni erre. Bár a gondolat, hogy ezek után többet nem unszolják, még így is nagyon csábító volt. Induláskor még az is átfutott az agyán, hogy esetleg összejön valakivel, de amint belépett a szórakozóhely ajtaján, ez a gondolat is átkerült az elképzelhetetlen kategóriába. Itt csak üresfejű libák vannak, én meg balek vagyok – gondolta sötéten. – Még ha lenne is itt valaki, aki egy értelmes mondatot ki tud nyögni…

- Ugye tudod, hogy aki érzékeny rá, abból ezek a fények epilepsziás rohamot is kiválthatnak? – hallott maga mögött egy női hangot.

- Még szerencse, hogy te nem vagy rá érzékeny – szólalt meg egy másik hang.

- Ezt nem tudhatod – felelte az előző lány.

- Tudom én, mire akarsz kilyukadni, és nem fog összejönni – felelte szigorúan Lena. – Most itt hagylak, de nehogy lelépj, max egy hotelbe.

Azzal rákacsintott Lizzyre, és elvonult táncolni. Lizzy sóhajtott, és lehuppant Ryan mellé, és megszólította a csapost.

- Egy koktélt kérek, mindegy, hogy milyet, magára bízom, csak erős legyen.

Ryan minden igyekezete ellenére nem tudta elfojtani a feltörő vigyorát.

- Mit mosolyogsz? – nézett rá Lizzy. – Be kell rúgnom, különben a barátnőm rugdos meg. De látom, te is keményen küzdesz azzal a tequilával.

- Ne is mondd – vigyorgott Ryan. – A te barátnőd teljesen a haveromra emlékeztet. Elrángatott ide „mozdulj ki” címszóval, pedig lenne sokkal fontosabb dolgom is.

- Nekem is – húzta a száját Lizzy. – Azt mondja, kóros önbizalom- és pasihiányban szenvedek, és ezt orvosolni kell. Nevetséges.

- Nekem szimplán azt mondja, béna vagyok – felelte vigyorogva Ryan.

- És az vagy? – kérdezte Lizzy.

- Nem – vágta rá Ryan. – Mivel láthatóan semmilyen paralízisben nem szenvedek.

Lizzy felnevetett.

- De abban az értelemben, ahogy ő gondolja, igen – vallotta be Ryan.

- Ekkora őszinte kijelentést se hallottam még sráctól – ámult el Lizzy. – Ez a taktikád? Nem rossz.

- Rosszul hazudok – vont vállat Ryan. – De szerintem te is.

- Ez nem igaz – tiltakozott Lizzy. – Igazság szerint egész jó vagyok benne.

- Itt az első hazugság – mosolygott Ryan.

- Ha-ha. Ezt bárki rávághatta volna.

- Bárki, aki van olyan okos mint én.

- Ezt nevezem a szerénység netovábbjának.

- A szerénység is egyfajta hazugság – vont vállat Ryan. – Letagadni olyan érdemeket, amivel tudjuk, hogy rendelkezünk.

- Ez valahol igaz – tűnődött Lizzy. – De akkor sem vagyok béna. Csak utálom ezeket a helyeket.

- Nem vagy egyedül – fintorgott Ryan, majd hirtelen felfedezett valami felettébb érdekeset az italában, és azt kezdte bámulni. Tudta, mit kéne mondania, de nagyon nehéz volt. Végül, hosszas habozás után elhatározásra jutott.

- N-nincs kedved eljönni velem valami normálisabb helyre? – nyögte ki nagy nehezen. – Mondjuk meginni egy kávét? Vagy valami mást?

- De van – felelte mosolyogva Lizzy, és felállt.

Ryan vigyorogva megitta a maradék tequilát, amitől heves köhögőroham fogta el.

- Minden oké? – kérdezte Lizzy, miközben utat tört maguknak a táncolók sűrűjében.

- Persze – felelte könnyes szemmel Ryan. – Egyébként Ryan vagyok. Ryan Matthews.

- Lizzy Wicker – mutatkozott be a lány, miközben megveregette a köhögő Ryan hátát.

Nagy nehezen kijutottak az utcára, és átsétáltak egy közeli kávézóhoz, ami még nyitva volt, és nem üvöltött benne a zene. Ryan udvariasan kinyitotta az ajtót.

- Csak utánad, Lizzy – mondta vigyorogva.

Nem volt az a típus, aki nagyon bejött a lányoknak, de Lizzyvel valahogy önmagát adhatta, és az épp elég volt. Leültek az egyik kétszemélyes asztalhoz, rendeltek egy-egy kávét, és beszélgetni kezdtek, főleg magukról, és az egyetemről, a jövőbeli terveikről.

Ryannek tetszett, hogy Lizzyvel könnyű volt beszélni, viccelődni, és tényleg olyan volt, mint egy barát, akit már az ősidők óta ismer, csak emellett még elbűvölő is.

Lizzyt pedig az fogta meg, hogy Ryan teljesen őszintén beszélt vele, és nem mutatta magát másnak, mint aki, csak hogy elérjen valamit.

- Te tényleg agysebésznek készülsz? – kérdezte Ryan döbbenten vigyorogva.

- Igen – felelte Lizzy. – Szeretnék segíteni az embereknek. Meg valahogy mindig is vonzott az emberi agy.

- Értem – felelte Ryan. – Szerintem is vonzó. Bár akkor leginkább, mikor a koponya jótékonyan elfedi. Csak mondjuk ezt nem néztem volna ki belőled.

- Miért? Talán túl kényesnek látszom hozzá? – cukkolta Lizzy.

- Nem, csak… az orvosok mind olyan hidegek.

Ryan arca elkomorult erre a gondolatra. Lizzy látta rajta, hogy most lélekben a múltban jár, és egy fájdalmas emléken töpreng. Ezért csak óvatosan merte megszólítani.

- Ryan, jól vagy?

- Ja, persze – eszmélt fel a fiú. – Minden oké.

Ezek után a beszélgetés ugyanúgy folytatódott tovább, de Lizzy nem felejtette el a fiú arcán tükröződő fájdalmat. Már elmúlt éjfél, mikor elköszöntek egymástól.

- Örülök, hogy megismertelek, Ryan – mosolygott Lizzy. – Jó volt veled beszélgetni.

- Én is örülök – felelte Ryan, majd habozva hozzátette – Megadod a telefonszámod?

Lizzy mosolyogva bólintott, és beírta a Ryan telefonjába a számát.

- Majd hívj fel – kacsintott rá, és megfordult. – Akkor szia!

- Szia! – köszönt el Ryan, miközben megbabonázva nézett utána.

- Ryan! Föld Ryannek! Itt vagy? Be ne aludj a randid előtt! – szólongatta Dan.

- Ja, bocs, figyelek – tért vissza a jelenbe Ryan. – Csak elgondolkodtam.

- Hát azt látom – húzta a száját Dan. – Indulnod kéne.

- Igazad van – felelte Ryan, és befejezte a készülődést.

Ryan elköszönt, és kivonult a kollégiumból. Dan várt egy kicsit, aztán utánasunnyogott, mert ki nem hagyta volna, amint Ryan Matthews randizik.

Az odafelé vezető úton Ryannek folyton Lizzyn járt az esze. Pár hete találkoztak először, aztán felhívta, többször is beszéltek telefonon és sokszor találkoztak is, bár mindketten elég elfoglaltak voltak. Egyértelmű volt, hogy ebből akár valami komolyabb is lehet, ezért Ryan izgult is a randik előtt, de ez elpárolgott, amint beszélgetni kezdtek. Aztán egyik nap elcsattant az első csók is. Ryan később úgy mesélt róla Dannek, hogy „ha egész nap egy kiló cukorral a szájában mászkálna, akkor se tudná produkálni azt az édes érzést”. „Te egyértelműen totál bele vagy esve” – kommentálta Dan.

Ryan növekvő idegességgel haladt a randihelyszín felé. Az étterem előtt ránézett az órájára, és megkönnyebbülten tapasztalta, hogy negyedórával a megbeszélt időpont előtt érkezett. Foglalt asztalt, úgyhogy először bement, és gyorsan közölte, hogy itt vannak, illetve lesznek nemsokára, aztán úgy döntött, inkább az étterem előtt várja meg Lizzyt.

Tíz nagyon hosszú perc várakozás után meg is jelent, és Ryannek leesett az álla. Egy sötétzöld, testhez simuló ruhát viselt, hasonló színű fülbevalóval és cipővel. A ruha tökéletesen kiemelte az alakját, a frissen mosott haja pedig csillogott a lenyugvó napfényben.

- Szia! – köszönt Lizzy, mikor közel ért Ryanhez, és egy csókot nyomott a szájára.

- Szia – köszönt vissza Ryan, apró késéssel, mert időközben be kellett iktatnia egy levegővételt, amit körülbelül Lizzy megjelenése óta hanyagolt. – Csodásan nézel ki.

- Köszönöm – felelte Lizzy, és láthatóan elpirult. – Te is.

- Köszönöm. Hölgyek előre – nyitotta ki szívélyesen az ajtót Ryan.

Lizzy mosolyogva lépett be. Az étterem elegáns volt, és fantasztikus illatok terjengtek. Lizzynek ekkor az a megérzése támadt, hogy ez a kis vacsora eléggé megterhelhette Ryan pénztárcáját, de úgy döntött, nem hozza szóba, mert a fiú esetleg megsértődne rajta.

Ryan odavezette Lizzyt az asztalukhoz, és nézegetni kezdték az étlapot. Nemsokára megjelent a pincér, és leadták a rendelést. Szinte először fordult elő, hogy egyikük se tudott mit mondani. Kicsit feszültek voltak mindketten. Végül szokás szerint Lizzy törte meg a csendet.

- Hogy állsz a diplomamunkáddal? – kérdezte, mert jobbat nem tudott kitalálni.

- Jól – felelte Ryan. – Már csak a formázás kell.

- Kész van? – hitetlenkedett Lizzy.

- Kész – felelte Ryan. – Neked nem?

- Nem. Még gépelek, mint egy rabszolga. És rengeteg átjavítani való mondatot találtam eddig benne.

- Persze ha agyakról kéne írnom, nekem is gondjaim lennének.

- Nekem nem a dolgozattal, hanem az ébrenmaradással vannak gondjaim. Meg most már, hála neked, az önbizalommal is.

- Miért?

- Mert eddig még azt hittem, hogy jól állok – mosolygott Lizzy.

Ekkor, mintegy megmentőként megérkezett a pincér a kajával és egy üveg borral.

- Jó étvágyat!

- Bon appetit! – intett Lizzy a villájával. – Mmm, ez isteni.

- Nagyon finom – értett egyet Ryan.

Lizzy fejében ekkor kigyulladt egy villanykörte. Kinyitotta a száját, hogy megszólaljon, de mivel nem tudta, hogy fogalmazza meg, inkább csak egy újabb falatot rakott bele. Lassan, elgondolkodva belekortyolt a borba, aztán letette a poharat, és bizonytalanul megszólalt.

- Ryan…

- Igen?                                                                                                                                         

- Arra gondoltam… hogy mi lenne, ha... egyik hétvégén elmennénk kirándulni?

- Hogy? – nézett rá Ryan. – Kirándulni?

- Aha – felelte Lizzy. – Tudod, egy olyan piknikszerűre, csak kipróbálnánk többféle dolgot.

- Milyen dolgokat? – kérdezte gyanakodva Ryan.

- Hát mondjuk evezést, vízisíelést, hegymászást…

- Hegymászást??! – köhögött bele a kajájába Ryan. – Ez komoly?

- Na jó, hegymászást nem… figyelj, Ryan – kezdett bele a magyarázatba Lizzy. – Most mindketten végzősek vagyunk. Ezután dolgozni fogunk, és egyikőnk munkája sem olyan, hogy bármikor elugorhatunk valahova. Szerintem használjuk ki a lehetőséget, hogy gondok és felelősség nélkül kiruccanhatunk és jól érezhetjük magunkat.

- Ez mind szép és jó, de nemsokára itt a vizsgaidőszak, már így is el vagyunk havazva – ellenkezett Ryan.

- Akkor a vizsgaidőszak után – vágta rá Lizzy, aztán bociszemeket meresztett. – Légyszi!

Ryan egy mélyet sóhajtott, és beletúrt a hajába.

- Na jó – adta meg magát. – Hova szeretnél menni?

Lizzy elmosolyodott, áthajolt az asztalon, és megcsókolta Ryant.

- A nagy tavakhoz – felelte végül. – És úgy gondoltam, hogy sátorozhatnánk.

- És hogy akarsz eljutni oda? – kérdezte Ryan. – Nekem nincs kocsim, és úgy tudom, neked sem.

- Jogsid van? – kérdezett vissza Lizzy.

- Van – felelte Ryan.

- Kocsid meg nincs?

- Nem volt rá pénzem. Meg fölösleges is lett volna. Majd lesz kocsim, ha szükségem lesz rá.

- De ha van jogsid, akkor bérelhetnénk egy kocsit. Majd én megszervezem.

- Valami kempingbe akarsz menni? – fintorgott Ryan, mert nem volt oda értük.

- Nem – felelte mosolyogva Lizzy. – Mit szólnál az erdőhöz? Az sokkal romantikusabb.

Ryannek elkerekedett a szeme.

- Hogy az erdőben, a semmi közepén? – hitetlenkedett Ryan. – Erre nem veszel rá.

*Pár héttel később, a vizsgaidőszak után, csak hogy pontos legyek*

A holmikkal megpakolt autó a megengedettnél kicsit gyorsabban suhant az úton, tekintve, hogy a sofőr kissé morcos hangulatban volt.

- Mit is mondtál, hogy nem veszlek rá ilyesmire? – vigyorgott Lizzy Ryanre, aki egy szúrós pillantással válaszolt.

- Amint beültem az autóba, meg is bántam – morogta Ryan.

- Nem értem, mi bajod van ezzel – csóválta meg a fejét Lizzy. – Egy kicsit kikapcsolódunk, mielőtt belevetnénk magunkat a stresszes és felelősségteljes felnőtt életünkbe.

- Ha egy fáról lógok, miközben egy vérszomjas vaddisznó fenyegetően röfög rám odalentről, nekem az is elég stresszes – felelte epésen Ryan.

Lizzy felnevetett, és megsimította az arcát.

- Imádom, amikor mérges vagy – mosolygott.

Ryan megpróbált továbbra is morcosan bámulni előre, de nem jött össze neki. Hiába, Lizzy profi módon tudott zsonglőrködni a saját, és az ő hangulatával is.

Este 8-ig kocsikáztak, mikor megérkeztek az Ontario-tó partjára. A tó, és a körülötte lévő erdő gyönyörű volt, ezt még Ryannek is el kellett ismernie. Egy közeli városkában parkolták le az autót, és úgy tervezték, hogy gyalog viszik el a cuccukat a sátorozás helyére.

- Beszéltem egy erdésszel – szólalt meg Lizzy. – Sátorozhatunk, de a lakott terület közelében kell maradnunk.

- Még szerencse – sóhajtott fel Ryan. – Elvileg megérkeztünk.

- Gyakorlatilag is, de tényleg csak elmélet marad, ha nem szállsz ki a kocsiból – mosolygott Lizzy.

- Ég veled, civilizáció! – motyogta Ryan, és kiszállt. – Akkor most felállítjuk a sátrat?

- Jó lenne, mert ha jól látom, nemsokára esni fog – mutatott az égre Lizzy.

- Akkor lássunk neki! – indítványozta Ryan.

Kivették a csomagtartóból a cuccokat, és elindultak. Lizzy megkereste az erdészt, akivel beszélt, és ő megmutatta a helyet, ahol felverhették a sátrat. Ryan végig úgy érezte, fiatal kora ellenére kialakulóban van nála egy sérv. Lizzy is majd’ összerogyott a sok cucc alatt, de hősiesen kitartott. Hatalmas nyögések közepette dobták le a holmikat a hátukról. Mikor az erdész elment, hozzáláttak a sátor felveréséhez, ami nem volt egy egyszerű feladat, tekintve, hogy egyikük se sűrűn járt sátorozni azelőtt.

- Akkor ezeket most elvileg egymásba kéne rakni? – nézett Ryan a kezében levő rudakra.

- Igen, de előbb terítsük le az alapot, különben holnap arra kelhetünk, hogy egy felbőszült hangyaboly marcangolja a fenekünket – válaszolta Lizzy.

Kis nehézségekkel ugyan, de sikerült megfejteni a használati utasítást, amely a google-fordító zseniális alkotása volt, és valahogy így hangzott:

„Rakni le alapot szépen, földre. Ezután venni rudak egymásba, hajlít, mielőtt kettétör, de mégse. Fogni első réteg, rá rudakra, cövekel, át a vászon, rudak a földben, cövek rajta. Ezek után rakni második réteg, ami a földön zsinór. Végezetül kihúzni ajtó, és cövekelni, ami marad, de óvatos, nehogy ujj ráüt a sátor.”

Elvileg még tovább is lett volna, csakhogy a maradék utasítás már csak kínai jelekkel volt rajta.

- Oké, most akkor ezt terítsük rá! – vezényelte Lizzy.

A sátor lassan tényleg kezdett sátor formájú lenni. Lizzy és Ryan gyorsan lecövekelték a második, fedő réteget, és az összes zsinórt a megfelelő helyre húzták. Ekkor megdörrent az ég. A szürke viharfelhők már gyülekeztek felettük, csak percek kérdése volt, hogy eleredjen az eső.

- Gyorsan, be a cuccokat! – kiáltotta Ryan, és megragadta az egyik táskát.

Miután behordták az összes holmit a sátorba, azonnal el is kezdett szakadni az eső. Ryan és Lizzy gyorsan beugrottak a sátorba, és behúzták a cipzárt.

Az eső iszonyatos erővel zuhogott, és hangosan kopogott a sátor vásznán.

- Nagyon remélem, hogy nem ázik be – mondta Ryan, egy csöppnyi aggódással.

- Én is – nézett rá Lizzy, majd kitört belőle a nevetés.

Ryannek elég volt egy pillantást vetnie rá, és ő is elkezdett nevetni. A semmin jól szórakozva hátradőltek, és Ryan átfogta Lizzy derekát. Épp azon volt, hogy megcsókolja, mikor egy hatalmas reccsenést hallottak, aztán az egész sátor rájuk borult. Ijedten ugrottak szét, de már nagyon nem tudtak mit csinálni, mert az aljas vászon fogságába estek.

- Mi az isten volt ez? – kiáltotta Ryan.

- Gőzöm sincs – felelte tanácstalanul Lizzy.

Ryan megfordult, és elkezdett a sátor szája felé evickélni. Végül megtalálta, lehúzta a cipzárt, és kimászott a zuhogó esőbe.

- Basszus! – szitkozódott. – Eltört ez a rohadt tartórúd.

- Kínai gyártmány – nyögte Lizzy, miközben kikecmergett az összezuhant sátorból. – Nincs véletlenül egy tartalék ilyen?

- Nem tudom – felelte Ryan, és visszamászott, hogy megkeresse a sátor tokját. – Remélem.

Egy kis kutakodás, és sok szitkozódás után végül megtalálta.

- Itt van! – húzta ki a fejét győzedelmesen a sátorból. – Szerencséd. Ha nem lett volna itt, neked kellett volna tartani a sátrat.

- Ha-ha.

Szerencséjükre volt tartalék rúd, viszont kezdhették elölről a sátor felállítását, most azonban óvatosabbak voltak, hiszen a második rúd nem törhetett el. Mire nagy nehezen végeztek vele, mindketten teljesen eláztak. Visszamásztak a sátorba, levetették a vizes ruhákat, és ledobták az egyik sarokba.

- Majd kiterítjük, ha elállt az eső – mondta Lizzy. – Persze kirakhatjuk most is, csak annak nem lenne sok értelme…

- Ez egy remek kezdés volt – húzta a száját Ryan.

- Remélem, ez nem vette el a kedvedet – vigyorgott rá Lizzy.

- Nem volt mit elvenni – felelte Ryan.

- Ugyan már, ez csak két nap – érvelt Lizzy. – Holnap és holnapután. Bár holnapután igazából csak utazni fogunk hazafelé. Még a hozzánk hasonló városi idiótáknak is kell egy-egy ilyen hétvége.

Azzal már nyúlt volna a száraz ruhája után, de Ryan megállította.

- Szerintem erre nincs szükség – mosolygott, és megcsókolta.

Az ezután következő részt pedig kénytelen vagyok kicenzúrázni a kiskorúságomra való tekintettel.

Másnap reggel az égen nyoma se volt a viharnak. Szinte már vakítóan kék volt, és egyetlen felhő sem látszott rajta. Ellenben a talaj igencsak magán hordozta az előző napi felhőszakadás nyomait. A levelekről még mindig csöpögött a víz, a föld ragadós, gusztustalan iszappá ázott, a tó vízszintje pedig láthatóan megemelkedett.

Lizzy Ryan karjaiban ébredt. Beletelt egy kis időbe, amíg felfogta, hogy hol van, de mikor rájött, egy széles mosoly terült szét az arcán. Eszébe jutott a fantasztikus éjszaka, és az aznapi tervei. Sok mindent tervezett aznapra, de csak remélni tudta, hogy mindet meg tudja valósítani. Mivel csak egy hétvégéjük volt, kicsit sűrítenie kellett a programon. Holott az előző nap kissé megerőltető volt, rögtön kipattantak a szemei, és elszállt az álmossága. Óvatosan kibontakozott Ryan karjaiból, és amilyen halkan csak tudott, kimászott a sátorból. A tiszta, napfényes, és meleg, ámde tocsogós anyatermészet csak még jobban felvidította. Felöltözött, magához vette a mobilját, és elindult, hogy lerendezzen pár dolgot indulás előtt.

Mikor Ryan felébredt, először összezavarodott, mert Lizzyt nem látta sehol. Felöltözött, felkapta a vizes ruhákat, és kimászott a sátorból, hogy kiteregesse őket. Lizzy még mindig sehol nem volt. Már kezdett aggódni, de nyugtatta magát, hogy biztos csak elugrott valahova, mivel feltűnt neki, hogy a kocsi nem volt sehol. Ekkor meghallotta a kocsi zúgását, és nemsokára le is parkolt, és Lizzy szállt ki belőle. Ryan hitetlenkedve odarohant hozzá.

- Van neked egyáltalán jogosítványod? – kiáltott rá.

- Nincs – vont vállat Lizzy. – Ahhoz képest elég jól ment, nem?

- Ilyet többet ne csinálj! – mondta szigorúan Ryan.

- Jó, akkor holnap te mész majd be a városba kajáért – vonta meg a vállát Lizzy, és kipakolt a csomagtartóból. – Gyere, kajáljunk, aztán indulás!

- Mégis hova? – morogta Ryan.

- Evezni – felelte lelkesen Lizzy. – Megegyeztünk, hogy az lesz az első, utána meg vízisíelünk.

- Ja, igen – húzta a száját Ryan, majd csak magának motyogta – Az evezés biztos jó lesz…

Miután befejezték a reggelit, odaautóztak a megbeszélt helyre, ahol találkoztak az oktatójukkal és egyben idegenvezetőjükkel. Samuel Williamsnek hívták, és türelmesen megmutogatta nekik, hogyan kell evezni, és kormányozni. Aztán elindultak egy kirándulásra a folyón, ami a tóba torkollott. Ryan és Lizzy ültek egy kenuban, Sam pedig egy másikban, és ő ment előttük. Ryan kormányzott. Először nehezen ment az evezés, és főleg az irányítás, de aztán belejöttek, és még Ryan is élvezte a dolgot. Ahogy haladtak lefelé a gyönyörű folyón, Lizzy megszólalt.

- Mindig is szerettem volna kipróbálni ezt. Olyan szép ez a környék. Békés, csendes, és érintetlen. Teljesen más, mint Boston.

- Szerintem is – válaszolta merengve Ryan. – Ott mindig pörögni kell, nincs egy szabad percünk sem. Ez a hely a régi sulitáborokra emlékeztet.

- Jaj, hogy azok milyen jók voltak! – sóhajtott Lizzy. – Többet röhögtem egy hét alatt, mint az év bármely más részében. Emlékszem, egyszer majdnem kizuhantam egy ablakon. Kint ültünk Sarah-val az ablakpárkányon, és az egyik fiú odalopakodott mögénk, és megijesztett minket. Annyira megijedtem, hogy ugrottam egyet, és lecsúsztam a párkányról, de szerencsére Sarah elkapott.

Ryan borzadva hallgatta a történetet, de Lizzy jókedvűen és nevetve mesélte.

- Meg egyszer tönkretettük a zuhanyzót a szobánkban. Illetve két lány az osztályból. Fú, de utáltam őket!

- Nálunk egyszer a fiúk kitalálták, hogy rúgjunk be – mesélte Ryan. – Én nem akartam, mert semmi értelme, és ártalmas, de persze nem mondtam nekik, mert nem vagyok hülye. Kisangyalkának neveztek volna, és így mindenáron azon lettek volna, hogy engem is berúgassanak. Így csak úgy tettem, mint aki iszik, és mikor már elég részeg volt mindenki, akkor vizet engedtem a pohárba, és azt mondtam, hogy vodka. Simán bevették.

- Hát persze – vigyorgott Lizzy. – Te túl racionális vagy, hogy berúgj, ezt tudom, de hogy a középsuliban is ilyen voltál…

- De jól tettem – védekezett Ryan. – A legtöbben kifeküdtek azonnal, és akik nem, azok meg berontottak a tanárokhoz, és sztriptízműsort adtak nekik.

Lizzy felhorkant, aztán kirobbant belőle a röhögés.

- Hú, ez tényleg gáz – felelte, miközben próbált evezni, de a röhögéstől nem tudott. – Tényleg jól tetted, hogy nem rúgtál be.

- Naná! – vágta rá Ryan. – Semmi kedvem nem volt leégetni magam.

- Te még sose kerültél megalázó helyzetbe? – kérdezte Lizzy.

- De, biztosan. Csak nem emlékszem rá.

- Igazad volt, tényleg pocsékul hazudsz – vigyorgott Lizzy. – Nekem volt egy érdekes élményem… kicsit ciki volt, de ma már csak röhögök rajta. Egyik barátnőméknél voltunk, elég sokan, két csapatot alakítottunk, és versenyeztünk, hogy melyik csapat tudja az egyik emberét idiótábban felöltöztetni. Én voltam az egyik csapat „próbababája”, és tényleg mindenfélét rámadtak. Például snowboardszemüveget, cowboykalapot, bokavédőt, szőrös mamuszt, két szoknyát, egy mellényt, egy földig érő nagyiköntöst, és arra egy melltartót. Igen, kívülre. Plusz a számban még volt egy cumi.

A folytatáshoz kattints ide. :)