Angelika

Zárásig a Teknősben voltunk Timivel. Literszámra rendelte nekem a különféle nyugtató hatású teákat, de igazán egyik sem vált be. Nem akartam megnyugodni, csak csendesen kisírni magamat. Sokáig nem szóltam egy szót se, csak a könnyeimet törölgettem és ittam egy kis teát. Egy időre elfogytak a könnyeim, és akkor végre elmeséltem Timnek, hogy mi is történt velem. Elmondtam, hogy tegnap este még mennyire maga a tökély volt minden, hogy el is akart vinni egy étterembe, amit én ugyan visszautasítottam, de velem akart lenni, aztán, hogy milyen nehéz volt a vizsga, hogy utána mennyire örültem, hogy lazíthatok, erre nem összevesztünk? Elmondtam azt is, hogy ezt követően elmentem a barátaimmal szórakozni, és mire hazaértem, addigra ott volt az a másik nő, akivel a kanapén csókolózott, s ahogy felfogtam a dolgokat, azonnal elrohantam, nem vártam meg semmiféle magyarázatot.

-        Értem – mondta Timi, miután befejeztem monológomat. – És ezek után mit akarsz?

-        Mit akarhatnék még ezek után? – replikázom, és nem hiszem el, hogy esetleg a pártját foghatja annak a disznónak.

-        Arra vagyok kíváncsi, hogy vajon valaha meg tudsz-e majd neki bocsátani, s ha igen, akkor folytatjátok együtt, vagy mindörökre különváltok, esetleg úgy, hogy meg se bocsátasz neki.

-        Nem tudom. Tudatában vagy annak, hogy szeretem, és az a baj, hogy most, hogy gyűlölöm, még ennek ellenére is szeretem. De hogy meg tudok-e neki bocsátani, azt még nem találtam ki. Most még biztosan nem.

-        Értem. Akkor átjössz pár napra, vagy ameddig csak kell, és utána eldöntöd, eldöntitek, hogy mi legyen.

-        Köszönöm.

Még egy párszor átrágtuk magunkat ezen, majd megkérdeztem, hogy ők hogy vannak, az unokahugicáimmal mi újság, hogy tetszik nekik az ovi és a többi. Aztán jött egy pincér, hogy szeretnének bezárni, és menjünk fizetni. Miután ilyen szépen ki lettünk dobva, elindultunk a Nyugati felé, hogy egy villamossal elmenjünk a Moszkváig, onnan pedig hozzánk. Mondtam Timinek, hogy ez felesleges, egyedül is el tudom hozni pár cuccomat, ami a hétvégére elég lesz, aztán holnap vagy vasárnap visszamegyünk a többiért, meg hogy haza kellene mennie, a kicsiknek biztosan esti mesét kellene olvasnia, és Attila is várja már, szóval menjen nyugodtan, majd én is beesek valamikor. Kulcsom van, azzal nem lesz gond, a vendégszobát is megtalálom, ismerem a járást. Nővérkém még mindig jönni akart, de mondtam neki, hogy még Bencével is veszekszem majd egy sort, nem kell még hozzá ő is, hogy jól leordítsa a fejét, el tudom intézni azt egyedül, hiszen: „Ne aggódj, nagy kislány vagyok. A cipőfűzőmet is egyedül kötöm be!” Idéztem neki a kedvenc Disney rajzfilmjéből Végül beleegyezett, de azért eljött velem a Moszkva térig. Úgy döntöttem, nem megyek se busszal, se villamossal, inkább sétálok. Igaz, így kicsit hosszabb, de legalább tudok gondolkozni, és egyedül is lehetek. Bármilyen lassan is mentem, csak hazaértem. Tudtam, hogy be kell mennem, és gyáva lettem volna, ha nem teszem.

Ahogy beléptem a házba, Bence rögtön ott termett. Nem szólt, biztosan azt várta, hogy majd én kezdek el üvöltözni vele, de nem tudtam. Haragudtam rá, de nem bírtam szavakba önteni, mennyire fáj, amit tett. Le se vettem a kabátomat, egyből az emeletre indultam, hogy összeszedjek pár dolgot, amit kellhet. Menet közben hirtelen megcsapott a bolognai illata, s ekkor rájöttem, hogy mennyire is éhes vagyok. Egész nap nem ettem semmit. És mennyire hitetetlen, hogy amikor utálnom kellene mindent, amit csinál, akkor egyszerűen képtelen vagyok rá, mert a kedvencemet főzte. De ez nem változtat semmin! – szólok rá magamra. – Megcsalt, hűtlen volt, tehát ma semmi kedves szó hozzá.

A szobánkba felérve előrángatok egy gurulós bőröndöt, és pakolni kezdek. Nem törődök semmivel, egyszerűen behajigálok pár ruhát – amennyi csak belefér -, és mennék a fürdőszobába, hogy onnan is elhozzak pár dolgot, de Bence elállja az utamat.

-        Kicsim, sajnálom, egy hülye balfasz vagyok, hibáztam, tudom, hogy most nagyon kiakadtál, és persze tök jogosan, mert egy állati nagy hülye vagyok, de kérlek, beszéljük meg! – hadarja el egy szuszra az egészet.

-        Nem akarok beszélni róla.

-        Sajnálom, hibáztam, tudom. Bocsáss meg, kérlek, nem akarlak elveszíteni. Szeretlek!

-        Még hogy szeretsz? – kacagok fel hisztérikusan. – Tudod te egyáltalán, mi az, hogy szeretni? Milyen szerelmesnek lenni? Mert én azt hittem, hogy igen. Azt hittem, miattam képes vagy megváltozni, de úgy látszik, mégsem. Tudod, a bor nem válik vízzé.

-        Kicsim, sajnálom. Akár milliószor is elmondom, hogy hibáztam, mert egy hülye pöcs vagyok.

-        Végre valamiben egyetértünk – mondom szárazon, és kikerülve őt bemegyek a fürdőbe, és összeszedem a cuccaimat.

-        Kérlek, üljünk le, és beszéljük meg! – rimánkodik, de én nem engedek.

-        Bence, nem! Hittem neked, de te becsaptál, átvertél, megcsaltál, megbántottál. Nem akarok tőled semmit.

-        Kérlek, kicsim! Nagyon szeretlek, nem akarlak elveszíteni! Sajnálom, hibáztam, bocsáss meg.

-        Nem, ez megbocsáthatatlan – közlöm vele, majd kijövök a fürdőből, bedobom a neszesszerem a bőröndbe, majd lezárom. – Egyelőre csak ennyi cuccot viszek magammal, a többiért majd a hétvégén visszajövök.

-        Angi, kérlek!

-        Utoljára mondom, hogy nem.

Felkapom a csomagom, és elindulok kifelé. Nem próbál megállítani, egészen a bejárati ajtóig. Szerintem reménykedett benne, hogy esetleg meggondolom magam. Rosszul számított. Egy kis hang belül mondja ugyan, hogy beszéljem meg vele, de túl dühös vagyok. Talán majd pár (hó)nap múlva. Talán. Most biztosan nem. Nem enged. Ott áll az ajtóban, és elzárja előlem az utat.

-        Ben, engedj.

-        Nem, amíg meg nem mondod, hogy hová mész.

-        Mit érdekel az téged?

-        Nem akarom, hogy a híd alatt, vagy egy parkban levő padon töltsd az éjszakát, mint valami hajléktalan. Akkor inkább maradj, és esküszöm, hogy hozzád sem érek, nem szólok hozzád, sőt, még rád se nézek, és átmegyek egy másik szobába aludni…

-        Ha ennyire tudni akarod, Timihez megyek, és náluk fogok aludni.

-        De hát ott alig fértek el! Maradj…

-        Még mit nem! – háborodok fel, teljesen jogosan. – Fogd már fel, hogy nekünk itt és most ennyi volt. Elcseszted.

-        Nem akartam.

-        Erre kicsit előbb kellett volna gondolnod. Engedj. Mennem kell.

-        Késő van már.

-        Bence! Nem. Viselkedj már úgy, mint egy érett, felnőtt, harmincas férfi, nem pedig úgy, mint egy ötéves kisgyerek, akitől elvették, és vissza akarja szerezni a játékszerét!

-        Jól van, te nyertél – sóhajt lemondóan. – De akkor engedd meg, hogy hívjak neked egy taxit!

-        Erre semmi szükség.

-        De igen. Nem engedem, hogy bármi bajod essen – mondja, majd tárcsáz is.

Nem figyelek rá, félpercenként az órámra nézek, és mindig meg kell állapítanom, hogy milyen lassan telik az idő.

-        Húsz perc és itt lesz az autó.

-        Kösz – mondom, de nem érzem magam valójában hálásnak. Éjszakai járattal is ugyanúgy el tudnék jutni Timiékhez, mint taxival.

-        Csináltam egy kis bolognait. Míg ide nem ér a kocsi, addig ehetnél pár falatot. Biztosan éhes vagy, ráadásul…

-        Köszönöm, nem kérek – szakítom félbe, és abban a pillanatban megkordul a gyomrom.

-        A szervezeted nem ezt mondja. Kicsim, ettől még nyugodtan utálhatsz, teljes joggal, meg is érdemlem, de legalább ne kínozd a szervezeted. Szükséged lesz az energiára.

-        Jó, eszek, de akkor se reméld, hogy ettől bármi megváltozna.

Bence

Kész, elment, ennyi volt. Szerinte. Még vissza fog jönni. És ezt nem csak úgy értem, hogy a maradék cuccát – ami jó sok – elvigye, hanem azért, mert mindent el fogok követni annak érdekében, hogy megbocsájtson nekem, és elhalványuljon a seb, amit én okoztam a hülyeségemmel. A lényeg az, hogy szépen, lassan kell haladnom, vissza kell szereznem a bizalmát, amit elvesztett. Esküszöm, ha őt visszakapom, akkor nőre többet rá se nézek, csak ő lesz nekem.

Ahogy ígérte, visszajött a hétvégén, de sajnos nem egyedül. Tomika eljött segíteni neki, mert Timiék lementek Attila szüleihez Halásztelekre a gyerekekkel, hogy Angelika nyugodtan elfoglalhassa a vendégszobát. Egyébként sosem bírtam azt a gyereket. Most biztosan azt hiszi, hogy mivel szétmentünk Angival, neki szabad a pálya, és nyugodtan rástartolhat. Be fogom neki bizonyítani, hogy ez nem így van. Péntek este is, miután rá bírtam venni a kedvesemet, hogy maradjon, én nem bírtam magammal, és csak úgy tudtam elengedni, hogy meg kellett csókoljam. Kezdetben nem viszonozta, aztán mégis, majd kaptam egy oltári nagy pofont, amit meg is érdemeltem.

Angelika

Kész, elhagytam, ennyi volt. Ezek voltak az utolsó gondolataim, amikor azon a péntek estén elköltöztem. Még párszor visszamentem a cuccaimért, de annyi volt, hogy nem lehetett egy nap alatt összeszedni, így mindig vissza kellett mennem valamiért. Persze sosem tudtam olyan időpontot találni, hogy ne lett volna otthon. Ráadásul mindig valami olyat csinált, amiről tudja, hogy szeretem. Amikor a nappaliban válogattam a cuccaimat, neki akkor kellett zongoráznia, és egy idő után már nem is foglalkoztam a pakolással, csak a játékát hallgattam. Vagy állandóan azok a zenék mentek, amiket közösen szeretünk. Ennek tetejébe állandóan irkálta a hülye bocsánatkérő SMS-eit, e-maileket, virágot küldözgetett heteken keresztül. Én meg minden nap miatta sírtam, hogy miért kellett így megbántania, ha ennyire szeret. A legrosszabb az volt, hogy egy idő után elkezdett nekem hiányozni, mindenről ő jutott eszembe, és már dühös és mérges sem voltam rá. Amikor erről beszéltem Timinek, akkor azt mondta, hogy ez jó, mert megbocsátottam neki, így már jobban tudok mérlegelni, hogy mit akarok.

-        De én nem akarok neki megbocsátani! – csattantam fel. – Megbántott, fájdalmat okozott.

-        Azt mondtam, megbocsátottál, nem azt, hogy elfelejtetted, amit tett. Mert az bizony nagyon sokáig nyomni fogja a kicsi lelkedet, a legváratlanabb helyzetekben jut majd eszedbe. Tapasztalat – mosolygott.

A baráti köröm két félre szakadt. A fele társaság amellett érvelt, hogy nekünk újra együtt kell lennünk Bencével, ha úgy érzem, itt az ideje, míg a másik a megcsalást megbocsáthatatlan bűnként tüntette fel, én pedig nem tudtam vele mit kezdeni.

Az gimi alatt volt pár kapcsolatnak nem nevezhető állapot köztem és néhány fiú között, aztán amikor végzős lettem, akkor találkoztam az első szerelmemmel, Márkkal. Vele olyan másfél évet voltam együtt, utána egy kisebb szünet, amikor is Bencével találkoztunk. Elsőre egy tahó állatnak gondoltam – az is volt -, de aztán kiderült, hogy mennyire értelmes is tud lenni. Szeret színházba, koncertekre járni, szeret olvasni, remekül zongorázik, nem dohányzik, nem issza részegre magát minden hétvégén. Csak az egészségesnél sokkal nagyobb az önbizalma, és képtelen a szerelemre. Az első találkozás, és néhány ismerős véleménye alapján ezt tudtam meg róla, és a második alkalommal se sokat változott a véleményem. Harmadszorra viszont egész más képet kaptam róla. Nem tudom, kitől, de megszerezte a számomat, és elhívott, hogy találkozzunk. Kíváncsiságból igent mondtam, és végül nem bántam meg. Megismertem, rájöttem, hogy mennyire érzékeny, milyen nagy szüksége van törődésre, és hogy a sok nővel  talán csak ezt akarja pótolni. Elkezdtünk rendszeresen találkozgatni, és nem titkolta, mennyire tetszem neki. Szerintem legszívesebben azonnal az ágyába cipelt volna, de én nem engedtem neki, és ez számára teljesen új volt. Már pár hónapja találkozgattunk, amikor az egyik barátja megkérdezte, hogy mit műveltem vele.

-        Miért? – kérdeztem.

-        Csak mert megváltozott. Amióta veled van, nem láttam másik nővel, és mások sem. Eddig ilyenre nem igazán volt példa. Nem tudott egy nő sem érzelmeket kiváltani belőle, de te! Mintha kicserélted volna – mondta, én pedig csak szerényen mosolyogtam.

Úgy látszott, tényleg megváltozott, mégpedig miattam. Elég sokáig voltunk együtt, hogy tényleg szerelmesek legyünk. Csak azt nem értem, hol hibáztuk el. Három hónappal a szakításunk után küldött egy levelet, amiben csak egy rövidke vers volt, amit Szabó Lőrinctől idézett:                  

MINDENÜTT OTT VAGY

„Mindenütt ott vagy, ahol valaha

tudtalak, láttalak, szerettelek:

út, orom, erdő veled integet,

falu és város, nappal s éjszaka

folyton idéz, őszi hegy s tél hava,

vízpart vonatfütty, s mindenben ott remeg

az első vágy s a tartó  őrület

huszonöt kigyúlt tavasza, nyara.

Mindenütt megvagy: mint virágözön

borítod életemet, friss öröm,

frissítő ifjúságom, gyönyöröm :

minden mindenütt veled ostromol,

de mindig feljajdul a halk sikoly:

e sok Mindenütt mindenütt Sehol!”

A hátulján pedig ennyi állt:

Kérlek, Kicsim, beszéljük meg. Találkozzunk Hűvösvölgyben, vasárnap délben.

Szeretlek, Bence

Bence                                                                                                                                            

Több hónapnyi szenvedés és teperés után végre újra együtt vagyunk. Amikor már eljutottam arra a pontra, hogy semmi sem érdekel, írtam neki, hogy találkozni akarok vele, és legnagyobb örömömre eljött. Először csak szótlanul elindultunk egymás mellett sétálva, aztán megtörte a csendet, és kiöntötte nekem a szívét. Elmondta, hogy mennyire fájt neki, dühös volt, csalódott, szomorú, hogy legszívesebben a farkamnál fogva akasztott volna fel egy fára, de aztán ezek az érzések elmúltak, és felváltotta őket a hiányom, de nem bír úgy bízni bennem, mint régen, feltétel nélkül, mert ez akkor is nagyon nagy gondot okozott neki, amikor összejöttünk.

Nem szóltam egy szót, sem, csak hallgattam, ahogy hol száraz, hol könnyes szemmel előadja ezt a kisebb monológot. Aztán leült egy nagy, mohás kőre, én pedig eléguggoltam, és újra elmondtam, hogy sajnálom, és hogy szeretem. Elmosolyodott.

-        Én is szeretlek. De többet ne csinálj ilyet.

-        Soha többet, kicsim, ígérem. – És akkor hónapok óta először újra megcsókoltam. – Akkor most már szent a béke?

-        Igen – nevet rám, én pedig magamhoz szorítom, és egyszerűen csak boldog vagyok, hogy visszakaptam a páromat.                                                        

Véleményezni szeretnél? Kattints ide! De ne feledd, a kritika írásához regisztráció szükséges, ha még nincsen, kattints ide. A szavazásról pedig itt olvashatsz.