Romos vár

Ennek a cikknek a megírása legalább akkora akadályokba ütközött, mint a helyszín kiválasztása. A hegytetővel egy kategóriában, szoros küzdelemben végül az előbbi győzött, annak, hogy nem arról írom a cikket éppen csak az az oka, hogy az utolsó pillanatban megváltoztattam. Mert elgondolkodtam azon, hogy igazából a hegytető és a várrom majdnem egy és ugyanaz, mivel a legtöbb vár magaslaton állt. Aztán az is eszembe jutott, hogy mennyivel izgalmasabb. Így feltettem a hegytetőre „dísznek”.

Fentebb már említettem, hogy nehézséget okozott a mai cikk megírása, de azt nem írtam, miért. Eleve nem ezt a helyszínt szántam negyediknek, de mivel a másik szintén problémás volt, megcseréltem őket. Aztán végül ezzel sem tudtam időre megírni. Ez még önmagában nem is lett volna akkora gond, de amikor végre elkezdtem foglalkozni vele, szinte semmilyen használható példát nem találtam hozzá. Pedig erősen gondolkodtam, kézzel fogható dolgok mégsem jutottak eszembe. A határozott elképzeléseim sem segítettek, mert nehezebben kötöttem kompromisszumot, olyan filmet és művet kerestem, amiben értelmet is nyernek a romok, nem csak úgy vannak. Ami valamennyire tükrözi az elképzeléseimet ezzel a helyszínnel kapcsolatban. Végül, amikor már majdnem feladtam, szerencsére megtaláltam a megfelelő példákat.

Az első film, amit kiválasztottam és megnéztem, sajnos csak átvitt értelemben kapcsolódott a romokhoz, így egy kicsit csalódott voltam. Aztán rájöttem, hogy elsősorban külföldi filmeket nézegettem, és nem jutottam semmire, ezért körülnéztem a magyarok között is. Láss csodát, rögtön szembejött velem egy olyan, ami tökéletesen megfelelt a célnak. Már a tartalmát olvasva is tudtam, hogy ez lesz az igazi, de miután megnéztem, biztos voltam benne. Ez pedig nem más, mint egy 1947-es film, a Valahol Európában, ami egyben az azonos című musical alapját szolgáltatta. A története teljesen magával ragadott, a színészi alakítások is jók, átadják a hangulatot, ám számomra a legnagyobb öröm az volt, hogy nemcsak benne van a romos vár, hanem értelmet is nyer.  

A második világháború után játszódik, egy romba dőlt világban, főszereplői pedig olyan gyerekek, akiknek az életükön kívül már nincs mit veszteniük, mert a háború mindent elvett tőlük. Lopással és fosztogatással tartják életben magukat, rettegésben tartva ezzel a környéken élő embereket, ezért hamarosan körözést adnak ki ellenük. Ők nem vágynak semmi másra, csak egy otthonra, egy biztos pontra az életükben, ekkor találnak rá egy romos várra, aminek egyetlen lakója egy zsémbes, öreg karmester. Először nagyon bizalmatlanok vele szemben, mert mégis csak felnőtt, végül kitartásával és törődésével az öregember megszelídíti a csavargókat.

Nehéz volt beleélnem magam a gyerekek helyzetébe, mert teljesen más környezetben nőttem fel, a háborút csak a történelemkönyvekből ismerem, vagy a hírekből, de olyan távoli helyeken zajlik, hogy el sem tudom képzelni, milyen lehet. A nagyszüleim ugyan éltek a második világháború ideje alatt, de meghaltak mielőtt elbeszélgethettem volna velük erről. Azt viszont tudom, hogy mindegyikük megszenvedte így vagy úgy. Számomra akkor is egy távoli dolog. Éppen ezért eleinte idegesített a gyerekek viselkedése. Főleg, amikor „viccből” az egyikük kitalálta, hogy akasszák fel a karmestert. Aztán eszembe jutott az a három árva kiscica, amit a kertünkben találtunk, amikor kicsi voltam, hogy mennyire vadak voltak, pedig nem bántottuk egyiket sem. Védekezésképpen karmoltak, akkor is, hogyha csak simogatni szerettem volna őket. Talán banális példa, de illik a helyzetre. Azok a gyerekek azért voltak olyanok, amilyenek, mert szülők helyett a világ ilyenné nevelte őket. Ez a film, amellett, hogy közelebb hozza ezt a korszakot, teljesen más szemszögből mutatja be a háborút, nem a felnőttekéből, hanem az árvákéból.     

A vár kezdetben a menedéket jelenti számukra, később az otthont. Az öreg ráveszi őket, hogy pótolják ki a tetőt, elkezdik helyrehozni, lakhatóvá alakítani a romokat. Megtanítja nekik a francia himnuszt, mesél a szabadságról és arról, hogy időnként meg kell harcolni érte. A fiatalok teljesen új életet kezdenek, nemcsak az épület felújításáról, hanem az ő fejlődésükről is szól ez a történet, ezért tetszett annyira. Néha az ember saját vára is összedől, de ilyenkor nem szabad beülnie a közepére, fel kell emelkednie a romok közül, és helyre kell hoznia az életét.  

A világirodalomból Arany János nagyszerű balladáját a Szondi két apródját választottam. Azért döntöttem így, mert a klasszikusabb oldaláról mutatja be a helyszínt, és ez tetszett. A két dalnok képtelen elhagyni a török ostrom áldozatául esett drégelyi vár romjait, a csábító szavakat figyelmen kívül hagyva, csak uruk, Szondi dicsőségét zengik. Ez azért is más, mint a filmes példa, mert nem egy több évszázados várromról van szó, hanem egy frissen elesettről. Egy olyanról, ahol nemrég még emberek küzdöttek az életükért, a lakóhelyükért. Ahogy azt a Himnuszban is megírta Kölcsey Ferenc: „Vár állott, most kőhalom;” Ez nem az újrakezdésről, hanem a gyászról és a hűségről szól. Akármilyen jóléttel is kecsegtették az apródokat a törökök, nem hódoltak be azoknak, akik szétverték az uruk várát. Nemcsak Szondi emlékét őrizték, de a várét és a csatáét is. Újra és újra megénekelték, hogy biztosítsák őket, nem felejtenek.

A sírig tartó hűség persze ma már nem divat, de nem biztos, hogy az a célravezető, ha a modern szemléletet felvéve azonnal továbblépünk. Mérlegelnünk kell, hogy mi vagy ki az, akihez érdemes hűségesnek lennünk, és ha valakit elvesztettünk, időt kell adnunk magunknak. Az elfojtás ideig-óráig működőképes lehet, de hosszútávon megbosszulja magát.

Ezekből a példákból is látszik, hogy ez a helyszín is, akár az eddigiek, sok lehetőséget hordoz magában. A kiválasztásában nagy szerepet játszott, hogy kiskoromtól kezdve vonzódom a romos épületekhez és várakhoz, a régi helyekhez. Elképzelem, milyen lehetett hajdanán, lenyűgöz, hogy kapcsolatba kerülhetek a régmúlttal, még ha csak ilyen formában is. A Valahol Európa helyszínéül szolgáló cseszneki várrom (a kisképen is azt láthatjátok) is nagy kedvencem. Egyszerre van meg benne a dicsőség és a bukás. A letűnt idő emléke, éppen ezért a múlandóságot jelenti számomra. Lehet akármekkora a siker, egyszer mindennek vége szakad. Még egy olyan hatalmas és fejedelmi épület, mint egy vár is leomlik idővel, és nem marad utána semmi, csak egy halom kő.